Elérhetőség: tel.: +36 20 3 40 20 60 e-mail: bagogyorgy@freemail.hu
Rendelő: 6000 Kecskemét, Katona József tér 18. 1. em. 111.
Rendelési idő: telefonos időpont-egyeztetés alapján.

Elérhetőség: tel.: +36 20 3 40 20 60
e-mail: bagogyorgy@freemail.hu

Rendelő: 6000 Kecskemét, Katona József tér 18. 1. em. 111.
Rendelési idő: telefonos időpont-egyeztetés alapján.

RELAXÁCIÓ !

Az AUTOGÉN TRÉNING-ről

A mai ember megnövekedett alapfeszültsége, a fokozott igénybevétel a neurotikus és pszichoszomatikus betegségek kialakulásához vezethet.
Az autogén tréninggel tartós feszültségmentes állapot hozható létre gyógyszerek szedése nélkül. A módszer a pszichés önszabályozás személyiséget megerősítő, harmonizáló, nagyobb teljesítményekre képessé tevő hatású. A kiegyensúlyozottság, a feszültség- és szorongásmentes élet önerőből elérhetővé válik. Az autogén tréning előnye, hogy könnyen megtanulható, az elsajátítás után bárhol, bármilyen körülmények között végezhető.

Az autogén tréning a relaxációs eljárások ősének, alapformájának tekinthető. Európában a legelterjedtebb pszichoterápiás gyógyítóeljárás [J. H. Schultz berlini pszichiáter dolgozta ki 1920-32 között].

Az autogén tréning koncentrált önellazítás. Autogén módon, saját indítékokkal és törekvésekkel végzett, “önerőből hatékony” tréning, tehát rendszeres ismétlődő gyakorláson alapul. Szuggesztív terápiás forma, mert a gyakorló személyt az általa is elfogadott módon és eszközökkel befolyásolja.

A mai ember megnövekedett alapfeszültsége, a fokozott igénybevétel a neurotikus és pszichoszomatikus betegségek kialakulásához vezethet.
Az autogén tréninggel tartós feszültségmentes állapot hozható létre gyógyszerek szedése nélkül. A módszer a pszichés önszabályozás személyiséget megerősítő, harmonizáló, nagyobb teljesítményekre képessé tevő hatású. A kiegyensúlyozottság, a feszültség- és szorongásmentes élet önerőből elérhetővé válik. Az autogén tréning előnye, hogy könnyen megtanulható, az elsajátítás után bárhol, bármilyen körülmények között végezhető.

Az autogén tréning a relaxációs eljárások ősének, alapformájának tekinthető. Európában a legelterjedtebb pszichoterápiás gyógyítóeljárás [J. H. Schultz berlini pszichiáter dolgozta ki 1920-32 között].

Az autogén tréning koncentrált önellazítás. Autogén módon, saját indítékokkal és törekvésekkel végzett, “önerőből hatékony” tréning, tehát rendszeres ismétlődő gyakorláson alapul. Szuggesztív terápiás forma, mert a gyakorló személyt az általa is elfogadott módon és eszközökkel befolyásolja.

Az autogén tréning forrása a jóga és a hipnózis. A jóga szó erőfeszítést, törekvést, de igát is jelent. A jógázó saját magából merített erőkkel éri el a tökéletes harmóniát.
A hipnózis a szuggesztív ráhatás keresztülvitele álomszerű állapotban. A tudat bizonyos mértékben kikapcsolódik, a kritikai gondolkodás nívója egészen alászáll, így a külső behatások befogadására alkalmas állapot jön létre. A hipnózis veszélye a terapeutától való függés, az önállótlanság rögzülése.

Az autogén tréning az autoszuggesztióhoz, illetve az autohipnózishoz áll legközelebb.

* * *

A relaxációs terápiák a lelki gyógyítás eszköztárába tartoznak. Testi gyakorlás eszközeivel törekednek a pszichoszomatikus egyensúly kialakítására, elsődlegesen a lelki zavarok által előidézett szomatikus (testiés pszichovegetatív (lelki eredetű, az akarattól függetlenül végbemenő) rendellenességek feloldására.
Célkitűzéseik tekintetében nemcsak a tünetek felszámolására törekednek.
A testi funkciók szabályozásával létrehozott változások a személyiségalakítást, önnevelést szolgálják.
Az elnevezés azt a képzetet keltheti, mintha alkalmazásuk egyetlen célja a “nyugalom” elérése lenne. Valójában a közérzeti nyugalom elérése a pszichés önszabályozás létrehozásának csak az első lépcsőfoka.
A relaxáció olyan tanulási folyamat, amely tréningszerűen alkalmazott helyzet- és gyakorlat ismétlésekkel éri el a megzavart működésű élettani folyamatok [izomtónus-szabályozás, légzés, szívműködés, vérkeringés] akaratlagos szabályozásának elsajátítását, bevésését, készséggé automatizálódását.

Az autogén tréning forrása a jóga és a hipnózis. A jóga szó erőfeszítést, törekvést, de igát is jelent. A jógázó saját magából merített erőkkel éri el a tökéletes harmóniát.
A hipnózis a szuggesztív ráhatás keresztülvitele álomszerű állapotban. A tudat bizonyos mértékben kikapcsolódik, a kritikai gondolkodás nívója egészen alászáll, így a külső behatások befogadására alkalmas állapot jön létre. A hipnózis veszélye a terapeutától való függés, az önállótlanság rögzülése.

Az autogén tréning az autoszuggesztióhoz, illetve az autohipnózishoz áll legközelebb.

* * *

A relaxációs terápiák a lelki gyógyítás eszköztárába tartoznak. Testi gyakorlás eszközeivel törekednek a pszichoszomatikus egyensúly kialakítására, elsődlegesen a lelki zavarok által előidézett szomatikus (testiés pszichovegetatív (lelki eredetű, az akarattól függetlenül végbemenő) rendellenességek feloldására.
Célkitűzéseik tekintetében nemcsak a tünetek felszámolására törekednek.
A testi funkciók szabályozásával létrehozott változások a személyiségalakítást, önnevelést szolgálják.
Az elnevezés azt a képzetet keltheti, mintha alkalmazásuk egyetlen célja a “nyugalom” elérése lenne. Valójában a közérzeti nyugalom elérése a pszichés önszabályozás létrehozásának csak az első lépcsőfoka.
A relaxáció olyan tanulási folyamat, amely tréningszerűen alkalmazott helyzet- és gyakorlat ismétlésekkel éri el a megzavart működésű élettani folyamatok [izomtónus-szabályozás, légzés, szívműködés, vérkeringés] akaratlagos szabályozásának elsajátítását, bevésését, készséggé automatizálódását.

ASSZERTÍV JOGOK LISTÁJA

Asszertivitás: az önérvényesítés képessége, mások érdekeinek figyelembevétele mellett. Az asszertív viselkedés az
arany középút a behódoló (szubmisszív), alárendelődő magatartás-forma és a fenyegető (agresszív)
magatartásforma között.

1. Jogod van ahhoz, hogy tisztelettel bánjanak veled!
2. Jogod van ahhoz, hogy kifejezd saját érzéseidet és    véleményedet!
3. Jogod van ahhoz, hogy meghallgassanak és komolyan         vegyenek!
4. Jogod van ahhoz, hogy megállapítsd, mi fontos s mi nem!
5. Jogod van ahhoz, hogy nemet mondj annélkül, hogy bűntudatot éreznél!
6. Jogod van ahhoz, hogy kérjed, mit szeretnél!
7. Jogod van ahhoz, hogy amiért fizetsz, azt meg is kapd!
8. Jogod van ahhoz, hogy információt kérj…!
9. Jogod van ahhoz, hogy hibát kövess el és vállald a következményeit!
10. Jogod van ahhoz, hogy ne képviseld az érdekeidet!
11. Jogod van ahhoz, hogy megváltoztasd a véleményed!

12. Jogod van ahhoz, hogy megbetegedj!
13. Jogod van ahhoz, hogy azt mond: nem tudom!

S Z E M É L Y E S T E R E K:
intim távolság, személyes távolság, társas zóna, nyílvános távolság
(Edward Hall, 1966, Rejtett dimenziók)

Edward Hall 1966-ban megjelent, Rejtett dimenziók című könyvében foglalta össze azóta igen népszerűvé vált, ma is érvényes elméletét a személyes terekről. Ennek lényege, hogy testünket négy távolsági zóna veszi körül, és ennek óriási jelentősége van személyközi kapcsolatainkban.

Az intim távolság a testfelületünknél kezdődik, és nagyjából 50 centiméteres övezetet jelent. Ebbe csak legközelebbi hozzátartozóinkat, párunkat, gyermekeinket engedjük be szívesen.

A következő, 50 centimétertől 1,2 méterig terjedőszemélyes távolság a barátokkal, jó ismerősökkel való beszélgetés zónája.

Amikor idegenekkel tárgyalunk vagy hivatalos, üzleti ügyet intézünk, úgy érezzük jól magunkat, ha partnerünk a társas zónában, azaz 1,2 méternél messzebb, de 3,6 méternél közelebb helyezkedik el tőlünk.

3,6 méternél kezdődik a nyilvános távolság – itt már bárki tartózkodhat anélkül, hogy zavarna bennünket.

 

Ezek a számok azonban nem általános érvényűek, csupán az észak-amerikai átlagot jelölik. A személyes tér igénye a különböző kultúrákban jelentősen eltér: az észak-európaiak és az angolok nagyobb távolságot tartanak, mint az amerikaiak, viszont a dél-európaiak és főként az arabok jóval kisebb személyes térrel is megelégszenek.

Edward Hall az 1950-es években kommunikációs tréningeket tartott diplomatáknak, mert a kultúrák közötti efféle apró eltérések komoly félreértésekhez vezethetnek. Gyakran említett példa, hogy ha egy arab és egy svéd diplomata beszélgetni kezd, akkor észrevétlenül „körbetáncolják” a termet: az arab közelít beszélgetőpartneréhez, hogy elérje a számára kellemes távolságot, a svéd viszont folyamatosan hátrál, mert zavarja, hogy a másik belépett személyes zónájába. Eközben mindkettőjük kellemetlenül érzi magát, és téves következtetést von le a másikról: a svéd nyomulósnak, agresszívnak tartja beszélgetőpartnerét, aki viszont ridegnek és elutasítónak ítéli őt.

Szerző: Mannhardt András

A PÁNIKBETEGSÉG ÉS TÜNETEI


A pánikbetegség a szorongással járó pszichés zavarok közé tartozik, rokon betegségei a fóbiák, az általános (generalizált) szorongás, a kényszerbetegségek és a nagy megrázkódtatások után fellépő ún. poszttraumatikus stressz szindróma. A pánikbetegség lényege az egyénre időről időre hirtelen rátörő intenzív félelem, a pánikroham. Ez az érzés olyan elemi erejű, hogy az érintett eleinte nem is tudja, mi történik vele. Sokan azt hiszik, valamilyen súlyos betegség tört ki rajtuk (pl. szívinfarktust kaptak), mások azzal a hellyel illetve azokkal a körülményekkel hozzák összefüggésbe a pánikrohamot, ahol az jelentkezett. A pánikroham valóban mutathat valamennyi kapcsolatot helyekkel és szituációkkal, de egyébként bárhol és bármikor kialakulhat: egyedüllét során, társaságban, otthon, nyilvános helyen, sőt akár álmából is felébresztheti a pánikbeteget. Nőnél gyakrabban jelentkezik pánikroham, mint férfinál.
Bár a pánikrohamokat korábban a rossz idegállapotra és a stresszre fogták, napjainkban már általánosan elfogadott, hogy ez egy önálló betegség, amely súlyos, de kezelhető. Számos kezelési mód létezik, melyek két fő csoportba oszthatók: GYÓGYSZERES TERÁPIA és PSZICHOTERÁPIA, amelyek kombinálhatók egymással.


A Milyen tünetekkel jár a pánikbetegség?

A pánikroham hirtelen kezdődik, általában 10 percen belül eléri a tetőfokát és körülbelül fél órán keresztül tart. Sokféle formában jelentkezhet. Előfordul, hogy órákon keresztül, vagy akár egy napig is tart, elvonulása után pedig az elszenvedő fáradtnak, kimerültnek érzi magát. Az alábbi tünetek jellemzőek: intenzív, elviselhetetlennek megélt, rossz közérzet; menekülési késztetés; kontrollvesztéstől, megőrüléstől, haláltól való félelem; légszomj (a beteg érezheti úgy, hogy mindjárt megfullad); a beteg úgy érzi, minden kicsúszik a kezéből; szapora szívverés; kipirulás; izzadás; reszketés, hidegrázás; szédülés; émelygés; hőhullámok; görcsös hasi és/vagy mellkasi fájdalom; fejfájás; gyengeség; gombócérzés a torokban, nyelési nehezítettség.
A pánikbetegség könnyen összetéveszthető néhány teljesen más eredetű betegséggel, például kezdődő szívinfarktussal, egyes hormonális betegségekkel, amelyekben hirtelen nagy mennyiségű hormon jut a vérbe, de egyes gyógyszerek, kábítószerek megvonása is okozhat hasonló tüneteket.
Azok a betegek, akiknek pánikrohamai vannak, gyakran más pszichés betegségekben is érintettek, mint például a depresszió, az egyes helyektől (pl. nagy, nyílt tér, bevásárlóközpont) való irtózás (agórafóbia), az idegen vagy túl nagy társaságtól való félelem (szociális fóbia).
Jellemző az is, ha egy pánikroham után hetekig azon aggódik, hogy újabb pánikroham tör Önre. A pánikbeteg gyakran új szokásokat vesz fel, pl. elkerül olyan helyeket, ahol korábban pánikrohama volt, ez súlyosabb esetben agórafóbiává fejlődik. Nem ritkák az öngyógyítási kísérletek sem, melynek talaján alkohol-, gyógyszer- illetve kábítószer-függőség alakulhat ki, továbbá gyakoribb az öngyilkossági kísérlet is.

Szerző: WEBBeteg – Dr. Zsuga Judit, pszichoterapeuta (szerkesztve)

 

A NEMZEDÉK, AMIT TÖNKRETESZ A MAGÁNY, AZ ONLINE JÁTÉK ÉS A PORNÓ

Vészharangot kongat Philip Zimbardo legendás szociálpszichológus új könyvében. A kikapcsolt férfi: Hogyan tette tönkre a technológia a férfi nemet? című munka állítja: a mai tinédzser és húszas generáció drámaian alulteljesít mind tanulmányokban, mind magánéletben.

A könyv vészharangot kongat: a fiúk – tinédzserek, huszonévesek – alulteljesítenek mind tanulmányaikban, mind a munkában. Nem találják helyüket sem a társadalomban, sem a magánéletben. A tanulmány három alapvető tényezőt vizsgál: a meghatározó jellemvonásokat, a környezetet és a politikai, gazdasági intézkedések következményeit.

Zimbardo szerint a mai fiúkat a gátlásosság, a lobbanékonyság és a lelkiismeretlenség jellemzi leginkább. A hagyományos férfiszerep – erőteljes, tekintélyt parancsoló, pénzkereső családfő – megszűnt, és helyette nem alakult ki elfogadott modell. Bár elméletben mindenki a rendes férfiakat kedveli, de a lányok a túl rendeseket unalmasnak tartják és kerülik. A fiatalemberek védelmet keresnek. Az Egyesült Államokban a millenniumi nemzedék egyharmada él szüleivel, anyjával vagy apjával. És ennek nem csak anyagi okai vannak. Egy meghosszabbított kamaszkorban igyekeznek kibújni a felelősség alól. Sokat rontanak helyzetükön azok a szülők, akik minden nehézség alól felmentik őket, mindent elintéznek helyettük, segítenek, hogy kamaszkor helyett felnőtt korban bukdácsoljanak.

Zimbardo szerint a családok széthullása jelentősen hozzájárul a mai nemzedék problémáihoz. Az egykori többgenerációs nagycsaládban megkövetelték a gyerektől a tiszteletet, az udvariasságot, az alkalmazkodást. Ma Amerikában a családok 41 százalékában egy szülő – többnyire az anya – neveli a gyerekeket. Az apa nélküli társadalom a fiúkat sújtja jobban. Nekik hiányzik leginkább az apai szigor, a világos követelményrendszer. A fiúk leginkább édesapjuknak akarnak megfelelni, őt akarják követni.

Sok gyerek épp szülei elrontott házasságán keresztül veszíti el hitét az emberi kapcsolatokban. „Ez az a minta, amit a mai gyerek érzékel: férfi és nő találkozik, egymásba szeretnek, összeházasodnak, gyerekük lesz. Kezdődik a stressz. A gyerek körül forog az élet. Nő a távolság a férfi és nő között, a kommunikáció egyre romlik. Megkezdődnek a stresszt elfojtó, de a kapcsolatot tönkretevő magatartásformák: fizikai bántalmazás, alkohol, drog, érzelmi és fizikai hűtlenség. Mindenki boldogtalan. Jön a válás. Egyik vagy mindkét szülő küszködik, érzelmileg és/vagy anyagilag tönkremennek. Melyik gyerek akar ennek a szomorú forgatókönyvnek a részese lenni?”– teszi fel a kérdést a szerző.

Először az Egyesült Államok történelmében a fiúk lemaradnak apáik iskolázottságától. A lányok pedig minden szinten jobban teljesítenek. Ami korábban elképzelhetetlen volt, mára realitás: több lány jár egyetemre, mint fiú. És bár a 2008-as gazdasági válság mindenkit sújtott, sokkal több fiú maradt munka nélkül, mint lány. A lehetőség hiánya mellett Zimbardo a munkaetika eltűnését is említi. A modernkori gigolók eltartatják magukat. Nem értik az alapvető társadalmi szerződést: a munkát a szórakozás elé kell helyezni.

Az internet megváltoztatta az életet, egy kattintással elérhetővé vált minden információ. Az információáramlat azonban nem valós tudást ad. A hírekben csak a főcímeket olvassák el, máshoz már nincs türelmük. A könyv megjegyzi, hogy a mai kor sok okos telefont és sok buta embert produkált.

A fiúk a könnyűszerrel elérhető internetes pornó és videojátékok rabjaivá válnak
A valóságban idegenül mozgó, a visszautasítástól félő fiatalok a virtuális világba menekülnek. A fiúk a könnyűszerrel elérhető internetes pornó és videojátékok rabjaivá válnak. A túlzott videojáték – napi négy óránál több idő – rossz hatással van bizonyos képességekre és csökkenti azt az igényt, hogy valakivel személyesen is találkozzanak. A videojátékok változatossága és intenzitása az élet más területeit – iskola, munka – unalmassá teszi. Visszaveti a tanulást, mentális rendellenességet okoz, amit aztán gyógyszerekkel kezelnek.

Komoly problémát jelent, ha a fiúk az internetes kemény pornóból és nem saját tapasztalatból tanulják meg a szexualitást. A felmérés szerint ezeknek a fiúknak zavaros elképzelésük van az intimitásról. Félnek a valós kapcsolatoktól, mert abban már kommunikálni is kellene, érzelmi közelséget is ki kellene alakítani, testközelbe kellene kerülni olyan személlyel, akinek romantikus elvárásai is lehetnek.

A felmérésben levő egyik fiú így fogalmazott: „Rendszeresen játszom és nézek pornót. Átlagos kinézetű vagyok. Megutáltam, hogy állandó erőfeszítést tegyek azért, hogy a másik nemnek tetszem. Drága és ritkán sikeres”.

A szerzők felteszik a kérdést, hogy ugyanaz a káros környezet miért rontja el kevésbé a lányokat. A válasz összetett. A lányok eltökéltebbek, céltudatosabbak, rugalmasabbak. Az egyenlőségért vívott harcukban a nőknek sokszor kellett új szerepeket tanulniuk, hogy a korhoz, az elvárásokhoz alkalmazkodjanak, míg a férfiak ebben a folyamatban lemaradtak. A könyv szerint az amerikai törvények is inkább a nőket, mint a férfiakat támogatják.

A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy csak együttes erővel lehet ezt a komoly társadalmi problémát orvosolni, hiszen a jövőnkről van szó. A kormánynak, a civil szervezeteknek, a családoknak, az iskoláknak, a médiának, az internetnek megvan a maga feladata. Hogy mit csináljanak a fiúk? Kapcsolják ki a pornót, osszák be idejüket, sportoljanak, vessék be ágyukat, mert a kis dolgok vezetnek a nagyokhoz, fedezzék fel lelkierejüket, barátkozzanak lányokkal, ne nevezzék őket kurváknak, legyenek vezetőik és legyenek önmaguk is vezetők, menjenek el szavazni – üzeni Philip Zimbardo.
Balla Eszter (San Francisco) (szerkesztve)

Mennyire stresszes az életed?

Stressz és életesemények

Vannak olyan stresszhelyzetek, amelyek valamennyiünket többé-kevésbé azonos módon érintenek. Természeti- vagy tömegkatasztrófák egyszerre több száz, több ezer ember életét befolyásolják. Ilyenek a földrengések, árvizek, háborúk, repülőgép- és vonatbalesetek. Kisebb csoportokat sújt pl. egy vállalat csődje, felszámolása, mely az ott dolgozók munkahelyét veszélyezteti, de a legtöbb nehézséget, megterhelést -mint pl. egy közeli hozzátartozó elvesztése, válás, nyugdíjazás -egyedül viseljük.
A hatvanas években két amerikai pszichológus Thomas Holmes és Richard Rahe összeállítottak egy stressz skálát: mivel is kell megküzdeni, milyen életeseményekkel kell szembenézni.
Gondolj vissza az elmúlt évedre, és jegyezd fel, hogy a következő események közül melyek fordultak elő veled. Azután add össze az így kapott események pontértékeit!
Holmes és Rahe a stressz terhelés szempontjából objektíve, statisztikai alapon rangsorolja az eseményeket az apróbb szabálysértésektől a házastárs haláláig (11-100 pont), a házasodást véve középértéknek (50 pont). Az index segítségével pontszámot rendelhetünk az életünkben bekövetkező legfontosabb változásokhoz.

Stresszkeltő életesemények értékelése (felnőttek) (Holmes, Rahe, 1967)

ÉLETESEMÉNY STRESSZ-ÉRTÉK

Házastárs halála     100
Válás       73
Különélés      65
Börtön      63
Közeli családtag halála      63
Baleset vagy betegség       53
Házasságkötés       50
Állás elvesztése      47
Nyugdíjazás       45
Terhesség       40
Szexuális problémák      39
Új családtag befogadása      39
Üzleti problémák      39
Anyagi helyzet változása       38
Közeli barát halála      37
Új munkaterület       36
Új beosztás a munkahelyen       29
Gyermek elköltözése otthonról       29
Probléma anyóssal, apóssal       29
Kitűnő személyes teljesítmény       28
Feleség munkába állása vagy munka abbahagyása       26
Iskola kezdete vagy vége       26
Életkörülmények változása       25
Személyes szokások megváltozása       24
Vita a főnökkel       23
Költözés       20
Iskolaváltoztatás       20
Hobbiváltoztatás       19
Templomba járási szokások megváltozása      19
Társasági szokások megváltozása       18
Alvási szokások megváltozása       16
Étkezési szokások megváltozása       15
Üdülés       13
Karácsony       12
Apróbb szabálysértések       11

A pontértékek éves összegzésével – vizsgálataik szerint – megbecsülhető a megbetegedés kockázata:

150 pont alatt enyhe, 150 és 300 között közepes, 300 feletti pontszám jelentős-kockázati tényezőt jelent.
(0-149: A legrosszabb esetben is 10 százalék az esélye annak, hogy a stressz 2 éven belül betegséget okoz.)

150-199: Az átlagosnál 40 százalékkal nagyobb esély van arra, hogy 2 éven belül egészségkárosodást okoz a stressz. Mostanában valószínűleg több gondod van az átlagosnál. Pihenj többet és kezeld tudatosan a stresszhelyzeteket.

200-299: Az átlagosnál 50 százalékkal nagyobb esély van arra, hogy a stressz 2 éven belül aláássa az egészségedet. Valószínűleg életed egyik legnehezebb időszakát éled.


300-nál több: Az átlagosnál 80 százalékkal nagyobb eséllyel betegszel meg stressz miatt az elkövetkezendő 2 évben. Gondold végig az életed, még nem késő változtatni!)

Látható, hogy a sort magasan a házastárs halála vezeti, de – meglepőmódon számos örömteli esemény, mint a házasság, terhesség, vagy akár az üdülés vagy a karácsonyi ünnepek is stresszforrások lehetnek. Fontos tudnunk azonban, hogy a skála pontértékei nem abszolútak, csak átlagértékek. Hiszen nemcsak az a fontos, hogy mi történik velünk, hanem az is, hogy a történteket hogyan éljük át. Az, hogy miként hatnak ránk egyes helyzetek, elsősorban attól függ, hogyan gondolkodunk róluk, milyen jelentést tulajdonítunk neki, és – nem utolsó sorban- az, hogy képesek vagyunk-e befolyásolni az eseményeket.

„Mintha minden ember bizonyos mennyiségű, öröklött adaptációs energiával jönne a világra, melyet az elődöktől, szülőktől vesz át. Használhatja e rátestált tőkét egy hosszú, eseménytelen élet gondos takarékosságával, vagy felélheti fényűzően, egy stresszel teli, rohanó, de bizonnyal színesebb és mozgalmasabb életmóddal. Az öröklött vagyon összegén nem lehet változtatni, a gazdálkodás módját viszont mi szabjuk meg.”
(Selye János)

RELAXÁCIÓ !

AZ AUTOGÉN TRÉNING

Indikációi (javallatai)

Általában

Mindazon működészavarok és betegségek, amelyek a vegetatív (akarattól független) szabályozás kiegyensúlyozatlansága miatt jönnek létre.

Kórkép szerint

Minden exogén (külső eredetű) neurózis [reaktív-, aktuál-], amelyben a testi vagy lelki zavarok főleg aktuális külső fizikai vagy pszichés hatásra vezethetők vissza.

· A szervneurózisok csoportja: olyan szervműködési zavarok, amelyekben szervi elváltozás nincs és helytelenül megtanult viselkedésformákon alapulnak.

· Az összes vegetatív neurózis.

· Pszichoszomatikus betegségek nagy csoportja.

· A pszichoneurózisok, affektív- emocionális (indulati-érzelmi) tényezőkre visszavezethető pszichodinamikai zavarok [elsősorban fóbiás, depresszív és szorongásos neurózisok].

· Remisszióban lévő endogén pszichózisok.

· Organikus idegrendszeri bántalmak.

Tünetek szerint általában

· Görcsszindróma: pl. vaginizmus, beszédritmus zavarok, teljesítményeket megelőző és kísérő görcsös erőfeszítések.

· Vazomotoros zavarok: pirulás, hideg végtagok, izzadékonyság, labilis hipertónia, stenocardiás panaszok.

· Emésztőszervi tünetek: székrekedés, epehólyag- dyskinesis, spasztikus vagy irritábilis colon (vastagbél), gyomorszáj- és gyomorkapu görcsök, ideges böfögés, csuklás, aranyér.

· Urogenitális panaszok: impotencia, ejaculatio precox, frigiditás, vaginizmus, csökkent orgasztikus készség, menstruációs görcsök, rendszertelen menses, enurezis.

· Alvászavarok: elalvási és felébredési problémák.

· Fejfájások és egyéb fájdalomszindrómák: neuralgiák, reumatikus fájdalmak.

· Mozgászavarok, dadogás, hadarás, kézremegés, írógörcs, különböző funkcionális túlmozgások [tic].

· Affektív zavarok: a szorongás különböző fajtái (várakozási, szituációs, lámpaláz), beszédgátlás, nem hipochondriás struktúrájú fóbiák, feszültség, ingerlékenység, türelmetlenség, nyugtalanság, ideges túlérzékenység, depresszív szindrómák, nyomott hangulat, önbizalomhiány, inaktivitás, csökkentértékűség érzés, kisebbségi érzés, általános bizonytalanságérzés.

Kontraindikációk (ellenjavallatok): Processzus schizophrenia,· Endogén depresszió,· A kényszerneurózisok súlyos formái,· Hipochondriás neurózis és hipochondriás személyiségfejlődés,· Hisztériás személyiségstruktúra,· Szociopátia,· Egyes súlyos szomatikus betegségek.

(Kérje a pszichológusa tanácsát!)

AZ EISENHOWER MÁTRIX: FONTOS VAGY SÜRGŐS?

Eisenhower elnök döntéseit elsősorban két egyszerű kérés feltétele után hozta meg:
1. az adott feladat fontos?
2. az adott feladat sürgős?
Azóta sokat idézett válasza, hogy ami fontos, ritkán sürgős és ami sürgős, ritkán fontos.
Érdemes nekünk is a napi feladatok tömegében feltenni ezt a két kérdést, jobban beoszthatjuk az időt és energiát.
Nem a kemény, hanem az okos és hatékony munka visz előre.

PSZICHOLÓGUSHOZ JÁRNI… – 5 GYAKORI TÉVHIT

Beszélgetni a barátaimmal is tudok, a lelki problémáimat pedig megoldom egyedül. Nem kell nekem pszichológus.

Tulajdonképpen egész nap beszélgetünk, otthon és a munkahelyen egyaránt. Szerencsés esetben a szüleinkhez, testvéreinkhez, párunkhoz vagy barátainkhoz tudunk fordulni, ha gondunk van. Ők azonban hozzánk közel álló emberek, akarva-akaratlanul is szubjektív véleményt mondanak rólunk, elfogultak, belevonódnak a helyzetbe. A pszichológus azonban egy olyan semleges és pártatlan szakember, aki biztosan objektíven tud szemlélni minket. Nem szimpatizál senkivel jobban, mint másokkal, nincsenek olyan közös emlékei velünk, amik befolyásolhatnák érzelmeit. Így meg tudja őrizni függetlenségét, és valós segítséget nyújthat.

Természetes és elfogadott, hogy a testi panaszainkkal orvoshoz fordulunk, hiszen egyedül senki nem tudja kezelni a vakbélgyulladását, bokatörését vagy látása romlását. Ugyanez elmondható a lelki problémák megoldására is: miért kellene egyedül megküzdenünk velük, ha segítséget is kérhetünk? Sokszor éppen az okoz nehézséget, hogy csak egy helyben körözünk egy kérdés körül. Lehet, hogy mindig hasonló megoldásokkal próbálkozunk, mindenkit végigkérdeztünk a bizalmasaink közül, de egyik tanács sem vált be. A pszichológus kérdéseivel, felvetéseivel és visszajelzéseivel új megvilágításba kerülhet minden.

Konkrét tanácsot szeretnék hallani a pszichológustól, de nem kapok.

Egy pszichológusnál talán az egyik leggyakoribb kérdés valóban ez: „Mondja meg, mit tegyek! Ön mit csinálna az én helyemben?” Erre azonban nem tud válaszolni a szakember. Senki ne várja, hogy az első alkalom után megkapja receptre felírva a teendőket, és máris jobbra fordul minden. Ehelyett egy hosszabb, ám izgalmasabb és tartalmasabb utazásban vehet részt az, aki gondjaival felkeres egy pszichológust. Az ülések alkalmával a terapeuta rávezeti kliensét a megoldásra, együtt keresik meg a probléma gyökerét és a lehetséges válaszokat is. „Ne halat adj az éhezőnek, hanem tanítsd meg halászni” – tartja a mondás. A pszichológus e szerint az elv szerint dolgozik, így hosszú távon sikeres lesz a kliens, nem csak egy adott helyzetben.

A pszichológus csak ül és hallgat.

Ha a kliens hosszan beszél, akkor valóban annyi látszik a pszichológus munkájából, hogy ül és csöndben bólogat. A szellemi munka és a koncentráció nem látványos tevékenység, ám a jól megfogalmazott kérdésekből érződik a fontossága. Mialatt a kliens elmeséli a történetét, a pszichológus folyamatosan gondolkodik, hogy mivel lendítheti őt előre, hogyan segítheti. Megjegyzi az apró részleteket, figyel a nonverbális kommunikációra, hiszen ezek is fontos részei a beszélgetésnek.

Nem érzem, hogy haladunk, én gyorsan szeretnék megoldást találni.

A terápia ideje számos tényezőtől függ. Elsőként attól, hogy a terapeuta milyen módszerrel dolgozik. A pszichoanalízis folyamata több évig is tarthat, míg a kognitív-viselkedésterápiák akár néhány hét után véget érhetnek. Természetesen az sem mindegy, hogy milyen problémával fordul valaki pszichológushoz. Bizonyos kérdések megválaszolásához egészen a kora gyermekkorig vissza kell nyúlni, míg egy kisebb, aktuális probléma gyorsabban megoldható. Érdemes figyelembe venni még egy tényezőt. Attól, hogy a kliens nem érzi, hogy haladnának, a terápia működik. Minden ülés alkalmával elgondolkodtató témákat érintenek, és egy idő után már magától meglátja az összefüggéseket, párhuzamokat.

Pszichológushoz csak a beteg emberek járnak.

A pszichológusi szoba nem összekeverendő a pszichiátriai osztállyal. Pszichológusokkal az élet számos területén találkozhatunk, az óvodától az olimpiai edzőtáborig a legkülönfélébb helyeken alkalmazzák őket. A többségnek azonban a magánrendelés jut eszébe, ha pszichológusra gondol. Gyakran összesúgnak annak a háta mögött, akiről kiderül, hogy lélekgyógyászhoz jár, holott ezzel nagyon sokat segít önmagának. Komoly fejlődésen megy keresztül valaki a pszichológusnál töltött ülések során, jobban megismeri önmagát, és hatékonyabban tud majd mozogni a világban. Erre az egészséges és sikeres embereknek is szükségük van, akik nem feltétlenül terápiás céllal keresik fel a szakembert.
SZERZŐ: CZECZ FRUZSINA

10 HIBA, AMIT A SZENVEDÉLYBETEGEK CSALÁDTAGJAI GYAKRAN ELKÖVETNEK

1. Pénzt adsz, kifizeted a számlákat, adósságokat

Persze a te dolgod, hogy mit csinálsz a pénzeddel. De általában ez a segítség többet árt mint használ.
Ha jobban belegondolsz, te is megérted: minden anyagi segítség abban fog segíteni, hogy több alkoholt, vagy drogot tudjon vásárolni a beteg. Még az is ebben segít, ha élelmiszert viszel neki, hiszen az ételen megspórolt pénz is a kocsmárost, vagy a dílert fogja gazdagítani.
Az anyagi segítség megvonása kegyetlen dolognak tűnhet, de sokszor ez vezet el a beismeréshez, és a kijózanodás melletti döntéshez.

2. Alkoholt, drogot, vagy (orvosi utasítás nélkül) gyógyszert adsz

Igen, tudom, rosszul van. Szenved a kedvenc szere nélkül. Mégsem a legjobb ötlet, ha ilyenkor te rohansz a boltba pálinkáért.
Ezzel nem azt mondom, hogy zárd be, és gondosan figyelj rá, hogy ne jusson hozzá az adagjához, ez egyes szerek esetében kimondottan veszélyes tanács is lenne (például az alkoholnál), de legyen ez az ő gondja! Hidd el, akármilyen rosszul van, el fogja tudni intézni magának. Legkésőbb akkor nekiindul, amikor kilátásba helyezed, hogy mentőt hívsz.

3. Állandóan szidod, vagy győzködöd

Ennek a hibának a legrosszabb verziója, ha olyankor próbálsz meg a lelkére hatni, amikor részeg. Ilyenkor a szavaidnak az értelme úgysem jut el az agyáig, viszont azt érzi, hogy őt piszkálják, bántják.
A legjobb megoldás, ha részeg állapotában teljesen figyelmen kívül hagyod. Józan állapotában alkalomadtán lehet vele beszélni, de ne mindig ez legyen a téma!
Mire figyelj még? Ha el akarsz érni valamit, ne támadj! Próbálj meg csak magadról beszélni, a te érzéseidről, anélkül, hogy minősítenéd a másikat. Tehát azt mondd, hogy „zavar az alkoholszag”, ne pedig azt, hogy „büdös vagy”. Így elkerülheted a „csakazértis-reakciót”.

4. Ismétlődő „forgatókönyvetek” van

Hazajön, alkoholszaga van, duzzogsz. Megkérdezi mi a baj, azt válaszolod semmi, de tovább duzzogsz. Rád szól. Visszaszólsz. Kiabáltok. Becsapja az ajtót, és újabb órákra elmegy. Ez így megy nap-nap után.
Persze lehetnek a leírtnál kellemesebb – alkoholhoz kötött – szertartásaitok is. De az esti borozós beszélgetés és menetrendszerű veszekedéseknek van közös pontja, a szokás. Ha a napirendetekbe belekerül bármi, ami kapcsolatos a szerhasználattal, az megerősíti a függőséget. Sőt, benned is egyfajta függést alakít ki.
Törj hát ki a rutinból!

5. Rendszeresen megcsinálod a feladatait helyette

Ha egy lakásban laktok, természetes, hogy a lakást akkor is igyekszel tisztán tartani, ha a másik ebben semmilyen segítséget nem ad, hiszen ott élsz. De sokszor hallom, hogy hozzátartozók hétvégenként egy órát utaznak, majd egy egész napot mosnak, sikálnak, csutakolnak, mert különben a szenvedélybeteget megenné a kosz. Vagy a hivatali ügyeit vállalják magukra – ez sem ritka. Biztos, hogy ez a te feladatod?
Szegénynek ne kelljen, úgysem tudja, mi lesz vele – ettől te lehetsz nagyon fontos az ő életében, de csak ártasz neki. Ahogy egyre több terhet veszel le a válláról, egyre inkább meggyőzi magát arról, hogy erre ő nem képes. Hát egyre kevesebb dolgot tesz meg. Elvárja tőled, de viszonzás nincs.
Ráadásul, ha már tényleg nem képes mindezekre a függősége miatt, akkor sem teszel neki jót, ha helyette dolgozol. A fejére omlott elintézetlen ügyek elindíthatják a változás igényét, ne akadályozd ezt!

6. Magadat okolod a függő állapota miatt

Különösen szenvedélybetegek szüleire jellemző, hogy önmagukat okolják, de persze más hozzátartozóknál is megjelenhet az önvád.
Mert te nevelted így, vagy nem inna annyit, ha nem idegesítenéd, ha jobb körülményeket tudnál biztosítani a számára, ha több időd lenne, meg még szebb is lennél.
Nyilván mindenki követ el hibákat, biztos vagyok benne, hogy te is mondtál, tettél olyat, amit nem kellett volna. De fontos tudnod, hogy akármit is tettél, vagy nem tettél meg korábban, nem te taszítottad elkerülhetetlenül a függőségbe a hozzátartozód. A negatív dolgokat fel lehet dolgozni másként is!
Ráadásul mindegy, mi volt a múltban. Nem azt mondom, hogy felejtsd el, de ne rágódj rajta. Tanulj az akkori hibáidból és ne kövesd el őket még egyszer. Most pedig nézz előre!

7. Hazudsz, hogy eltakard a függő állapotát

„Üdvözlöm, X.Y-né vagyok. Csak szólni akartam, hogy nem megy ma a férjem dolgozni, sajnos nagyon megy a hasa. Igen, hát most is a WC-n ül, fel sem tud onnan állni, azért is én telefonálok”
Ideig-óráig meg lehet tartani hazugságokkal egy munkahelyet, lehet óvni baráti és családi kapcsolatokat. De általában a minket körülvevő emberek nem teljesen hülyék. Hamar átlátnak a szitán, és legfeljebb az irántunk való sajnálat miatt tesznek úgy, mintha hinnének nekünk.
Azon kívül, hogy az esetek többségében teljesen feleslegesek tehát ezek a hazugságok, még károsak is. Ha mindig megmented őt az állapotának a következményeitől, szerinted miből fog rájönni arra, hogy változtatnia kellene?

8. Mentségeket keresel a számára

Ő az oka mindennek!
Azért iszik, mert az apja, anyja, meg a nehéz gyerekkor, a sok stressz, de legfőképp a szomszéd tehene. Szüntessük meg az ivás okát, és majd nem fog inni… (És ugyanígy a drogra.) Hát ez nagyon szépen hangzik. Egy baj van vele: nem igaz.
Lehet, hogy az elején még volt valami szerepe az életeseményeknek. De mire valaki eljut a függőségig, már nincsenek okok. Illetve egy: a függőség maga.
Könnyebb a lelkiismeretnek, ha van mire fogni, így aztán a szenvedélybetegek nagyon találékonyak a mentségek kitalálásában. De te ne mentsd fel. Minden ember felelős a saját életéért, ő is.

9. Ellenőrzés alatt tartod

Vonalkázod az üveget, keresed a lakásban elrejtett üres palackokat, utánamész a kocsmába, vagy a haverok közül szerzel magadnak kémet, mert fontos az, hogy te tudjad, mennyit és mit, meg persze mikor.
Hamarosan össznépi társasjáték lesz abból, hogy te próbálsz ellenőrizni, ő meg próbál átverni. Jó játék, csak épp nem vezet sehova.
Legyen az ő dolga, hogy mennyit iszik, vagy épp mennyi drogot használ. Az ellenőrzés úgysem akadályoz meg semmit, csak felesleges idegeskedéshez vezet. Még az is lehet, hogy ha nem kutatsz, nyomozol, kevésbé lesz érdekes az egész, és csökken a szerhasználat.

10. A napod java részét aggódással töltöd

Természetes az, hogy ha szeretsz valakit, aggódsz az állapota miatt. Egy szenvedélybeteg esetén mindig van miért aggódni.
Nem fekszik-e valahol az árokban magatehetetlenül
Nem rúgott-e be annyira, hogy agresszív legyen
Nem verik-e meg a kocsmában
Marad-e pénze ételre
Hogy bírja az egészsége az ivást vagy a drogot
Nem követ-e el valami törvénytelenséget, stb.
Azonban ez az aggódás nem igazán egészséges. Nem csak azért, mert csupa olyan dolog miatt aggódsz, ami a másik felelőssége, neked pedig nem nagyon van ráhatásod ezekre, de azért sem, mert az állandó aggódás a te fizikai és lelki egészségedet veszélyezteti. Nem is kicsit. Meg kell tanulnod elengedni a függőt, hogy végre őneki kelljen aggódnia magáért.

Ha valamelyik ponton magadra ismertél…

Ne aggódj, nem vagy egyedül. A szenvedélybetegek hozzátartozóinak a legnagyobb része beleesik egyik vagy másik csapdába. A felismerés pedig a változás lehetőségét is jelenti.

Katona-Wallner Judit • 2014-06-10

TE HOGY KEZELED A PÁRODDAL A KONFLIKTUST?

Párterápia során egyik legfontosabb alapcél, hogy a nehézségekre olyan megoldást találjanak a párok, mellyel mindkét fél elégedett, azaz győztes-győztes helyzetet szeretnénk létrehozni. Ezt hívjuk problémamegoldó konfliktuskezelési stratégiának. Csakhogy a párok, akikkel találkozunk, gyakran nem ezt alkalmazzák. A rosszul megoldott konfliktusokból eredő feszültségek fennmaradnak akár hosszabb időre is, és kikezdik a kapcsolatot, ezért érdemes javítani rajtuk. Mindenkinek van egy domináns konfliktuskezelési stratégiája, de bizonyos helyzetekben többfélét is szoktuk használni.

5 fő konfliktus-megoldási stratégiát figyelhetünk meg:

Versengő/önérvényesítő stratégia

Aki ezt választja, az a konfliktust „harcnak” fogja fel, és mindenáron győztes pozícióra törekszik, a másik fél legyőzésére. A másik fél így szükségszerűen vesztessé válik, ezért szükségszerűen negatív érzelmek halmozódnak fel benne. Ez a megoldási mód nagyon rombolóan hat a párkapcsolatokra. Egy versengő „támadásaival” szemben folyamatosan mentegetőzésre, magyarázkodásra kényszerülhetünk, és abba a pozícióba kerülhetünk, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak. A bocsánatkérés sem könnyű olyasvalakivel szemben, aki vádol és le akar győzni. A valódi cél megvalósulásáig sajnos el sem jut a pár, mert ebben a harcban a felek nem tudnak a megoldásra figyelni, hanem csak a személyes győzelemre vagy sérelemre koncentrálnak. A „kinek van igaza” csatában messzire távolodnak a megegyezéstől. A versengő magatartása mögött is feltételezhetőek mélyebb, kielégületlen érzelmi szükségletek, csakhogy kommunikációs stílusával meg is gátolja, hogy azok kielégüljenek a kapcsolatában.

Alkalmazkodó/önalávető stratégia

Ez is egy győztes-vesztes stratégia, ahol azonban az egyik fél a „vesztésre törekszik”. Azaz lemond saját igényeiről vagy álláspontjáról annak érdekében, hogy ne legyen konfliktus és hosszú távon fenntartsa a kapcsolatot. Ez a stratégia általában önbizalomproblémákkal kapcsolódik össze, és az alkalmazkodó fél könnyen befolyásolható, irányítható. Ki örül egy ilyen partnernek? Bizonyára nagyon kényelmes egy ideig, de két probléma is felütheti a fejét a párkapcsolatban. Az egyik, hogy hosszútávon az önalávető megoldások miatt elvész a személyiség, az identitás, így a partnernek tulajdonképpen „nincs kit szeretni”. A másik, hogy természetesen az önalávetőnek is van véleménye, elképzelése, amit nem tud, vagy nem mer képviselni. Ha az önalávető fél elkezd például pszichoterápiába járni, és egyre inkább megtalálja önmagát, asszertívvé válik, akkor igencsak rácsodálkozhat a partnere, hogy saját véleményt kezd formálni a dolgokról. Akár a kapcsolat végét is jelentheti ez a változás.

Elkerülő stratégia

Ilyenkor nem hajlandó valaki tudomást venni a problémáról, nem törekszik annak megoldására vagy elodázza a rendezését. Úgy érezheti, hogy nem tartozik rá, semmi köze hozzá. A konfliktusból eredő feszültségek emiatt nem kerülnek feloldása. Nem reagál, hallgat, majd odébb megy. Ez a végletekig felbosszantja a párját, de az elkerülő fél újra és újra kicsúszik a kezei közül. Az elkerülő hajlamos inkább kerülő utakat keresni feszültségei oldására: alkoholba fojtja vagy munkába menekül, vagy minél kevesebb időt tölt otthon. Az elkerülő stratégia alkalmazása mögött sokszor a származási családból hozott rossz élmények állnak. A családban lévő konfliktusok előidézhetik a konfliktustól való félelmet, illetve kiegészülhetnek rossz indulatkezelési mintákkal, és alacsony felelősségvállalási készséggel.

Kompromisszumkereső stratégia

Sokan hajtogatják, hogy „a párkapcsolat kompromisszumokkal jár”, és „óhatatlanul kompromisszumokat kell kötni, mert anélkül nem megy”. Kompromisszumokat hoznak a kapcsolat érdekében, de mégsem boldogok. Mert a kompromisszumkereső stratégia valójában egy vesztes-vesztes stratégia. Pozitívuma, hogy a pár végül is talál közös megoldást, mégis, egyik fél sem éri el a valódi célját, egyik fél számára sem jelent valódi „győzelmet”, senki sem elégedett igazán. Ráadásul sokszor azért születik meg egy kompromisszum, hogy végre lezáruljon a konfliktus, de az indulatok, sérelmek tovább tartanak, és emiatt akár teljesen megszűnhet az együttműködés. Sok olyan probléma lép fel egy pár életében természetesen, amikor a kompromisszum elérése is fontos lépés, mert nagy árkok húzódnak a felek eredeti kiindulópontjai között.

Problémamegoldó/együttműködő stratégia

Ez a leghatékonyabb és legérettebb, a győztes-győztes” stratégia. Aki ezt alkalmazza, az általában nyíltan kezdeményezi a feszültségek feloldását, hogy minél hamarabb véget vessen a kellemetlen állapotnak. Meg tudja fogalmazni őszintén saját igényeit és elvárásait, ugyanakkor figyel a másikra, nem akarja megbántani. Mindkettőjük számára elfogadható megoldásra törekszik, ami már nem kompromisszum, hanem megállapodás (konszenzus). Képes lemondani rövid távú előnyeiről a másik kedvéért, megtesz dolgokat, hogy hosszú távon mindenki jól érezze magát.
Csernyi Virág

SZEXSÉMÁK: TÉVEDÉSEINK,
HIEDELMEINK A SZERETKEZÉSRŐL

 

 

Mint minden társas viselkedésben, a szexuális életben is fontos szerep jut a sémáknak. Mindenkinek van elképzelése arról, milyen elemekből áll az a forgatókönyv, amely alapján az örömteli és elfogadható szeretkezés megvalósul. Ezek a sémák és tévhitek azonban megakadályozhatják a boldog szexuális életet.

A szexuális viselkedés, bár nagyon egyszerűnek tűnik, nagyon bonyolult, és számtalan tényező befolyásolja. Ezért a szexuális életben is igen fontos szerep jut a sémáknak. Ezek szabják meg, hogy mi az, ami számunkra elfogadható, illetve elengedhetetlen a szexuális együttlét során. Egyesek például tarthatják az előjátékot elengedhetetlennek, lényegtelennek vagy opcionálisnak, és vannak, akik elképzelhetetlennek tartják a szexuális együttlétet, ha külön szobában alszanak, míg másokat ez egyáltalán nem zavar. Azok élnek igazán felszabadult és könnyed szexuális életet, akik nem ragaszkodnak túl merev sémákhoz és sematikus forgatókönyvekhez. Ők készek a helyzetnek megfelelően átírni a szeretkezési forgatókönyvet. Gondoljunk csak bele, mennyi minden változik egy pár életében a hosszú évtizedek alatt! Akkor tudják megőrizni a szexuális együttlét örömét, ha alkalmazkodnak azokhoz a változásokhoz, amelyek a családi életciklusok vagy saját testük biológiai és hormonális átalakulásaiból adódnak.

Tévhit: a teljesítmény számít

Teljesítményorientált világban élünk, ahol még a szexuális kapcsolatokban is felütötte fejét a sikerre törekvés. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy a testi együttlét értékét valamiféle sikerességtől (például az orgazmus vagy a behatolás sikerétől) teszik függővé. Emiatt jelen korunk szexuális sémái elsősorban a teljesítményorientációval állnak összefüggésben. Kultúránk domináns szexuális sémája orgazmus-, behatolás-, ezáltal merevedéscentrikus is.

Tévhit: kötelező forgatókönyv

Egy másik jelentős séma, hogy a szex csak akkor igazi, ha az előjátéktól az orgazmusig minden szépen sorban megtörténik. Ez sokat elvesz a szeretkezés élvezeti értékéből. Sokkal gazdagabb a párok szexuális élete, ha hagyják, hogy az aktuális hangulatuknak megfelelően alakulhasson a szeretkezés hossza, intenzitása és elemei. Átélhetik a testi együttlét örömét, függetlenül attól, hogy például történik-e behatolás.

Tévhit: a nők hüvelyi orgazmusa a cél

Napjainkban már nemcsak lehetőségként, hanem sokak részéről elvárásként is megfogalmazódik a női orgazmus elérése minden nemi aktus során. Ráadásul azokban a nőkben is félelem van, akik az orgazmust nem hüvelyi úton tudják elérni. Fontos tény, hogy a nők jelentős része nem képes hüvelyi úton eljutni az orgazmusig, mert a női test orgazmusért felelős szerve a csikló. Nem valós alapokon nyugszik tehát jelen korunk egyik legjelentősebb sémája. Ha egy párnak, vagy a pár egyik tagjának az a merev sémája van a szexről, hogy a hüvelyi szeretkezés során kell elérni az orgazmust, akkor kudarcként fogják megélni ennek elmaradását. Ugyanebben a helyzetben egy olyan pár, amelynek rugalmasabbak a sémái, örömteli és harmonikus együttléteket élhet át azáltal, hogy a hüvelyi út helyett vagy mellett más módon éri el az orgazmust a nő.

Tévhit: nagy pénisz, nagy öröm

A külsőségek előtérbe kerülésének egyik dimenziója a nemi szervek méretének túlhangsúlyozása. A férfiak jelentős része elégedetlen nemi szervének méretével. Sokaknál jellemző, hogy a valós mérettől lényegében függetlenül az átlagnál kisebbnek érzik péniszüket, és ez frusztrációt okoz számukra. Rendszeresen megfogalmazzák azt a félelmüket, hogy kicsinek vélt méretük miatt nem tudják kielégíteni párjukat. Ezzel szemben a felmérések, kutatások rendre azt az eredményt hozzák, hogy a női orgazmus és a szexszel való elégedettség nem mutat összefüggést a férfiak méreteivel. Sokkal jobban befolyásolja a nők élvezetét és elégedettségét az előjátékra, az összehangolódásra fordított idő, a gyengédség és az odafigyelés. Érdemes figyelembe venni, hogy a nők jelentős többsége számára a csikló ingerlése a kulcs az orgazmus eléréséhez, ami semmilyen összefüggésben sem áll a férfi partner intim méreteivel.

Tévhit: az egyidejű orgazmus az igazi

Az ehhez kapcsolódó séma szerint a két félnek az orgazmust a hüvelyi szeretkezés során, közösen, egy időben kell elérnie. Ha ez a forgatókönyvnek fontos eleme, akkor a szex elveszíti a spontaneitását, lazaságát. A szex könnyed és felszabadult lehet azáltal, hogy fontos az orgazmus, de nem tervszerűen elért eleme az együttlétnek.

Tévhit: a nő passzív, a férfi domináns

A viszonylagos társadalmi egyenjogúság ellenére gyakran tetten érhető még az a séma, hogy a nő passzívan és alárendelten viselkedjen. A kutatások eredményei szerint, ha valaki elfogadja a „jó kislány” szerepet, tehát minél inkább önalávető és passzív, annál kisebb esélye van arra, hogy átélje az orgazmust a szeretkezései során. Ezzel szemben természetesen igaz az is, hogy minél inkább egyenrangú félként vesznek részt a felek a szexben, annál spontánabb és örömtelibb az együttlét. Az a nő, aki mer kezdeményezni, irányítani, illetve kifejezi a szexuális igényeit, sokkal könnyebben találja meg az örömöt, és alakítja ki társával az együttléteknek azt a formáját, amely neki kellemes és harmonikus. Ezzel együtt a férfiak gyakran úgy vélik, hogy dominánsan kell viselkedniük a kapcsolatban és a szexben is. Ha ez az egész szexuális életre kiterjed, akkor könnyen gátjává válik annak, hogy a férfi igazán át tudja adni magát a szeretkezés élményének. Ezen felül ez abban is akadályozhatja a férfit, hogy ne irányítani akarja a párját, hanem az igényeire reagáljon. Ami ugyancsak elengedhetetlen a harmonikus szexuális élethez.
Szerző: HVG Pszichológia, Füredi Krisztián

NINCS OLYAN, HOGY NYUGTATÓ CIGARETTA

A dohányosok 70 százalékkal nagyobb valószínűséggel szenvednek szorongásban és depresszióban – a leszokás azonban visszafordítja ezt a károsodást.

A birminghami, az oxfordi és a King’s College London egyetemek kutatói a British Medical Journal szaklapban megjelent tanulmányukhoz 26 kutatás adatait elemezték, és kimutatták, hogy a dohányzásról leszokott emberek a szorongás, a depresszió és a stressz szintjének jelentős csökkenését tapasztalják.

A szakértők elmondták, hogy az érintetteknél a leszokást követően mind a pszichológiai életminőség, mint a pozitív hatás jelentősen növekedett az aktív dohányosokhoz viszonyítva. A dohányzás abbahagyása összefüggést mutatott a depresszió, a szorongás és a stressz csökkenésével, valamint a pozitív kedélyállapot erősödésével és az életminőség javulásával. Az is kiderült, hogy a régen leszokottakban a szorongás és a depresszió szintje gyakorlatilag megkülönböztethetetlen azoktól, akik soha nem dohányoztak.

A kutatás 6 500 negyven éven felüli embert vizsgált. Az eredmények azt mutatták, hogy a dohányosok 18,3 százaléka számolt be depresszióról és szorongásról, míg a nemdohányzóknál 10 százalék, a volt dohányosoknál pedig 11,3 százalék ez az arány. A kutatás vezetője, Robert West, a University College London professzora arra is felhívta a figyelmet, hogy az eredmények megdöntik azt a széles körben elfogadott elméletet, mely szerint a cigaretta oldja a stresszt. Mindennapi pszichológia

A stressz és a Tao

A kínai taoizmus csaknem 2500 éves világnézet és vallás, amely a mai ember számára is hasznos és tanulságos titkokat őriz – akár a helyes stresszkezelésről is. Ez a szemlélet az alapja a hagyományos kínai orvoslásnak, harcművészeteknek, mozgásformáknak is. A taoizmus szinte kimeríthetetlen tárháza a stresszoldó trükköknek. Tipikusan olyan alapelvekről van szó, amelyekkel látszólag mindenki tisztában van, a gyakorlatban mégis rendszeresen szem elől tévesztjük őket.

Lássuk, mit üzennek az ősi taoista bölcsek a modern embernek!

Térj vissza a természetbe! – Minél többször érdemes a természettel és a természetközeli életmóddal kapcsolatba kerülni, a lakásba, irodába és járművekbe való bezártság helyett. A természet olyan energiákat mozgósít az emberben, amelyeket tőle elzártan nem tudunk sokáig működtetni. Feltölt erővel, és új megoldásokra inspirál. Ha nem sikerül kimennünk a természetbe, csempésszünk be több természetet az otthonunkba, például növényekkel! Gyalogoljunk, kertészkedjünk, készítsünk tárgyakat természetes anyagokból!

Játssz! – Minden napba bele kéne komponálnunk egy kis játékot, amely színtisztán csak a kikapcsolódásról, szórakozásról, a pillanat önfeledt megéléséről szól. A saját kreativitásunkkal hosszú távon csak így tarthatunk fenn egészséges kapcsolatot. A játék és az öröm főként a túlhajszoltság és lelki traumák idején létfontosságú.

Légy mozgásban! – Ha valamin túl sokat rágódunk, túlanalizáljuk, a saját tetterőnket ássuk alá, a saját fejlődésünket akadályozzuk. Akárcsak a taoista gyökerű tai chi mozgáskultúrában, ennél a tanácsnál is az a lényeg, hogy folyamatos mozgásban legyünk, energiáink ne rekedjenek meg. Ne a gondolatokban, hanem a tevékenységben legyünk benne, amely minél spontánabb, annál jobb. Lassan, könnyedén, de erősen és állhatatosan haladjunk, akár a patak vize. Tevékeny életmóddal könnyebb a jelen pillanatban élni, az élet valóságát megtapasztalni.

Bízz a megérzéseidben! – Senki sem tudja nálunk jobban, mire van szükségünk, hogyan lehetnénk kiegyensúlyozottabbak, hogyan lehetne jobb az életünk. Töprengés helyett az érzéseinket, az intuíciónkat érdemes előtérbe helyezni, mert ezekből érkeznek az igazi válaszok a kérdéseinkre. Tanuljuk meg megkülönböztetni a helyesnek tartott dolgokat és az elvárásokat attól, amit mi jónak érzünk.

Légy nyitott új utakra! – Az embernek meg kell őriznie rugalmasságát, hogy új megoldásokat, módszereket találjon, és ehhez bátorság, intuíció és kreativitás kell. Albert Einsteintől származik az idézet: „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen”.

Töröld el a maradványokat! – Kezdjünk minden napot új lappal, töröljük le a tábláról az előző napok hibáit, rossz emlékeit. Fogadjuk el korábbi tévedéseinket és sérelmeinket sajátunknak, de ne cipeljük őket, ne tegyük őket kiindulási alappá. Begyakorolható és így szokássá tehető az a szemlélet, hogy minden napot frissen kezdünk, meglátjuk bennük az új lehetőségeket.

Fogadd el a ciklusokat! – A taoizmus arról is szól, hogy el kell fogadnunk a körülményeket, amelyek közt élünk, legalábbis fel kell ismernünk, amikor ezek nem megváltoztathatók. Ez alapfeltétele az energiánk megőrzésének. Ebben a rendszerben öt elem és elv létezik: 1. Fa (fejlődő, terjedő energia); 2. Tűz (az ereje teljében lévő, legtevékenyebb energia); 3. Föld (az átalakuló energia); 4. Fém (a csökkenő, megszilárduló energia); Víz (a nyugvópontján lévő, csendes energia). Ha ennek a természetes ritmusnak megfelelően haladunk, ha mindig éppen olyan tevékenységet választunk, amely megfelel egy életszakasznak és az éppen aktuális energiaszintünknek, megmarad az erőnk, és tovább tudunk haladni. Ha viszont ellenkező irányba fordulunk, azt – nem véletlenül – „destruktív körnek” nevezik; kioltódnak, szétforgácsolódnak az energiáink. A káros stressz akkor gyűlik össze leginkább, amikor megtagadjuk ezeket a ciklusokat – amikor a csúcson lévő energiát korlátok közé szorítjuk, amikor a nyugvó energiát forrpontig akarjuk hevíteni, amikor a fejlődést összezsugorítjuk, megkeményítjük, ha az átalakulást akadályozzuk, illetve ha az éppen megszilárduló dolgokat örökké átalakítanánk.

Betegségnyelv.hu

A PÁRKAPCSOLAT 4 SZAKASZA:
HOL TARTUNK ÉS MIK A BUKTATÓK?

Minden párkapcsolat élő és folyamatosan változó rendszer. Jó tisztában lenni azzal, hogy a kapcsolatunk éppen melyik fázisban tart, hogy elkerüljük az ezzel kapcsolatos buktatókat, és ne lepődjünk meg a változásoktól.
Egyes kutatók szerint 4 szakasza van a már kialakult párkapcsolatoknak: szimbiózis-szerelem, leválás-differenciálódás, gyakorlás, újrakezdés.

SZIMBIÓZIS SZERELEM

A jó párkapcsolatnak elengedhetetlen alapja a kezdeti szerelemérzet, amihez, ha baj van, akkor is vissza lehet nyúlni. Ha egy kapcsolatban ez az „aranytartalék” nincs meg, az nem jó előrejelzés, hiszen a kapcsolatból mindig hiányolni fogják a szerelmet, és keresni fogják egy másik kapcsolatban. Ebben a kezdeti, szimbiotikus fázisban úgy érezhetjük, hogy „hazataláltunk”, hogy “nem tudunk a másik nélkül élni”, „megtaláltuk az igazit”. Ilyenkor a párok jelszava, hogy minél többet legyünk együtt, csináljunk mindent együtt, így ezt az időszakot a határtalanság és összeolvadás, a „MI” érzése jellemzi. Az egyformaság örömében tobzódunk, rácsodálkozunk, hogy mennyi közös van bennünk. Legyünk óvatosak: sok torzítás és projekció színezi a másikról alkotott képet, a reális kép hosszabb idő alatt alakul majd ki.

Milyen elakadás lehetséges itt?

Ha valamelyik fél bizonytalan énhatárokkal rendelkezik, akkor nem engedi meg magának az összeolvadást, mert fél, hogy „megszűnik”, elveszíti önmagát. Emiatt távolságtartóbb, mint amit ebben az első időszakban „megszoktunk”. Ha viszont valaki nagyon fél az elszakadástól (szeparációtól), akkor az összeolvadással kapcsolatban is szorongásokkal van tele, és a legkisebb távolságtartást is elutasításnak értelmezi. Ilyenkor a fájdalom, keserűség, akár harag érzéseivel mérgeződik a kezdeti szerelem érzése. Az is sokszor előfordul, hogy az egyik fél túl fojtogatónak éli meg a másik igényeit, ezért hamar lezár vagy visszalép, és a kapcsolat nem tud tovább fejlődni.

LEVÁLÁS-DIFFERENCIÁLÓDÁS

Ebben a fázisban elkezdjük észrevenni az egymás közötti különbségeket is, és megkezdődik a másik reális értékelése. Eleinte ez nagyon gyakran azzal jár, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a másikat, saját képünkre formálni. A végeredmény jó esetben az, hogy szembenézünk és elfogadjuk a különbségeket, belátjuk, hogy a másik másmilyen és pontosan ezért lehet őt szeretni. A „MI” helyett újra fontossá kezd válni az „ÉN” is, és szép lassan olyan távolságot alakítunk ki, ami mindkettőnknek jó, beleértve a testi intimitás mértékét és a közös programokat is.

Mikor van elakadás?

Akkor van elakadás, ha nem tudják elfogadni egymás másságát, és a „meg akarom változtatni” állapotban maradnak. Előfordul, hogy a párunkról a kezdeti szerelmes időszakban alkotott képünk teljesen megváltozik, és a valóság egyáltalán nem tetszik nekünk. Ilyenkor az elfogadás helyett sokan a szakítást választják.

GYAKORLÁS FÁZISA

Ha már megfelelő biztonságban érezzük magunkat a kapcsolatunkban, akkor elkezdődhet a kifelé fordulás, a kapcsolatból való kitekintés. „ŐK” lesznek fontosak: a barátok, programok, saját önmegvalósításunk. Ekkor már igény támad a függetlenségre, és valamelyest csökken az empátia is a partner iránt. Ebben az időszakban a párok jelszava: „Önmagam akarok lenni!” Ilyenkor kisebb eltávolodás történik a felek között, de a közös dolgaikat továbbra is képesek lehetnek örömmel és jó minőségben folytatni.

Mi lehet a buktató?

Ebben a szakaszban akkor lehet gond, ha a közös dolgokból annyira kevés marad, hogy kiüresedik a kapcsolat. Ha már nincs közös beszédtéma sem, csak unottan tévéznek esténként egymás mellett a párok, és alig várják, hogy másnap újra kiszabadulhassanak és folytathassák a saját igényeik szerinti életet.

ÚJRAKEZDÉSI FÁZIS

Ha a kapcsolat túlélte az eddigieket, a párunk engedett minket szabadnak és önmegvalósítónak lenni, ezzel együtt mégis maradt közös metszet az életünkben, akkor eljutunk oda, hogy „Megjártam a világot, kipróbáltam magam”, megint „TE” vagy fontos. Meghittség és összetartozás-érzés jellemzi ezt az időszakot. Együtt tudunk lenni, anélkül hogy elnyelnénk egymást, anélkül, hogy kritizálnánk egymás egyediségét. Újra megéljük a hasonlóságokat, és azokat a dolgokat, amelyek összetartanak minket. Éppenséggel távol is lehetünk, de nem kell félnünk, hogy a másik elhagy. Ebben a szakaszban jó együtt lenni, mert közösen megtaláljuk azt a harmonikus állapotot, amikor lehetünk egyszerre „MI” és „ÉN”.

Lehetséges elakadások:

Ilyenkor szoktak sokan kilépni a kapcsolatból azzal a felkiáltással, hogy „elmúlt a szerelem”. Továbbállnak, mást keresnek, akivel remélik, hogy újraélhetik a szerelmi érzéseket. Nem tudatosítják magukban, hogy minden szerelem eljut eddig a szakaszig, ezért újra és újra csalódnak, ha elmúlik a nagy érzés.

Másik probléma ilyenkor az lehet, ha azt hiszik a párok, hogy a kapcsolatban „nem szabad veszekedni”, mert az annak a jele, hogy nem vagyunk boldogok egymással. Ez természetesen nem igaz, a veszekedés a kapcsolatban normális dolog, fontos, hogy megoszthassuk negatív érzéseinket is azzal, akivel együtt élünk. Természetesen különbség van destruktív: egymást gyilkoló és konstruktív: megoldásokat kereső és találó civakodások között. Az ideális kapcsolatról alkotott sztereotípiák miatt azt is gondolhatják a párok, hogy „ha már kérni kell, az régen rossz”, csakhogy ez nem igaz: egy kapcsolatban 20 év után sem „evidens” semmi, kérni is lehet. Sokaknak ezt meg kell tanulni.

Ezekkel a szakaszokkal a legnagyobb gondot általában az okozza, hogy többnyire nem szinkronban változnak a párok egy kapcsolaton belül. Ha az egyik fél egy vagy két fázissal előrébb kerül, az hamar szét tudja feszíteni a kapcsolatot. Ha például valaki a szimbiózis-szerelem fázisában van, a másik viszont már a gyakorlás fázisában, akkor kettőjük párbeszéde a következőképpen alakul: „Ne hagyj el!” – „Hagyjál békén!” Aki a leválás-differenciálódás szakaszában van és folyton a különbségeket keresi, kritikus és meg akarja változtatni a párját, annak nehéz összhangban lenni egy olyan párral, aki már az újrakezdési fázisban van, és a hasonlóságokat keresi és elfogadásra, meghittségre vágyik.
PINTÉR JUDIT NÓRA ÉS CSERNY VIRÁG

A VONAKODÓ („TALÁN”) FÉRFIAK

 

AZ ÉVEK ÓTA TARTÓ, DE ELKÖTELEZŐDÉS NÉLKÜLI PÁRKAPCSOLATOK PROBLEMATIKÁJA:

 

 

…ahhoz, hogy az ilyen típusú tartós együttélés fennmaradhasson, két fél szükséges. A „Hátha” nő partnere a „Talán – elveszem feleségül, talán nem – Férfi”. Ők ketten együtt alkotják az „egy helyben toporgunk” párkapcsolatot, melyben kettejük különböző elvárásai, várakozásai szakadékot képezhetnek közöttük, mely szakadék miatt elégedetlenség, boldogtalanság és ezzel együtt elbizonytalanodás ütheti fel a fejét a kapcsolatban. Ennek csökkentését pont egymástól várják… Olyan csapdahelyzet ez, amiből igen nehéz elfogadható kiutat találni.

A „Hátha Nő” a „Talán Férfival” éveken át együtt él – többek között azért, mert szereti, mert ragaszkodik hozzá. Mert azt reméli, hogy majd „jövő nyáron végre megkéri a kezemet”, vagy „hátha egyszer csak azzal állít haza, hogy gyermeket akar tőlem”. A „Hátha Nő” el akar köteleződni, így minden reménykeltő mozzanatot ezzel összefüggésben értelmez. El akar köteleződni, mert attól fél, hogy a férfi nélkül egyedül marad – „nem kellek majd senkinek” –, esetleg kifut a gyermekvállalás idejéből. Azt gondolja, hogy így még mindig nagyobb esélye van a baba megfoganásának, mint egy új – egyelőre nem létező – kapcsolatban, ezért nem lép ki belőle. Képes meggyőzni magát arról, hogy nem érdemel jobbat, hogy fontosabb a párkapcsolat, mint egy leendő gyermek. Az ilyen, lemondásra késztető együttélésekben való bennrekedés az idő múlásával egyre jobban csökkenti a „Hátha Nő” magabiztosságát, így saját magában elbizonytalanodva még nehezebben hozza meg azt a döntést, hogy kilép a kapcsolatból. Vagyis pont az a férfi mélyíti el a bizonytalanságérzését, akitől a megerősítést várja.

A „Talán Férfi” viszont nem akar, nem mer vagy nem tud elköteleződni partnere mellett – de a konfliktusok elkerülése érdekében erről általában nem értesíti a társát. A „Talán Férfit” is a saját félelmei tartják a kapcsolat hálójában. Kilépni nem mer, benne maradni pedig nem jó neki. A „Hátha Nő” inkább az együtt maradás irányába hajtaná a kapcsolatot – legalábbis egy ideig –, a „Talán Férfi” pedig a kapcsolatból kifelé vezető utat választaná, ha megtalálná.

A férfiak jelentős hányada előbb vagy utóbb eljut egy olyan állomásra az életében, hogy el mer és el is tud köteleződni egy társ mellett, közös jövőt tervez vele, gyermeket vállal, közös vagyont gyűjt – de vannak jó néhányan, akik igen bátortalanok. Benne vannak egy párkapcsolatban, együtt élik a mindennapokat, általában egy fedél alatt is élnek, olyan dolgokat csinálnak, mint a házasságban élő kortársaik, csak egy különbség van: a „Talán Férfiak” nem mondják ki partnerüknek és/vagy a rokonaiknak, barátaiknak, hogy ők már együtt akarnak maradni a párjukkal, együtt tervezik a jövőt, közösek a céljaik. Nem történik meg a továbblépés a kapcsolatukban, nem történik meg az ELKÖTELEZŐDÉS. Pedig az ilyen lebegő kapcsolatokban ennek igen nagy jelentősége lenne, hiszen ezáltal mindkét fél ugyanazt tudná a kapcsolatról – kevésbé kéne a fantáziákra, hiedelmekre hagyatkozni és így csökkenhetne a benne rejlő bizonytalanság…
SZERZŐ: HAMMER ZSUZSANNA, Mindennapi Pszichológia

A KIÉGÉS LÉPCSŐI

MEGVÁLTOZOTT AZ ÉRTÉKRENDJE? VIGYÁZZON, HAMAROSAN KIÉG!

Az emberekkel foglalkozó szakmák többsége magában hordozza a kiégés veszélyét. Mit gondol, Ön veszélyeztetett? És vajon a kiégés melyik fázisában tart? Ismerje meg a kiégés szakaszait, és tudja meg, hogy mit tehet a különböző szakaszokban a kiégés ellen!

A személyes kapcsolatot igénylő szakmák – mint például a pedagógusoké, az orvosoké, a szociális munkásoké – általában magukban rejtik a kiégési (vagy más néven burnout) szindróma veszélyét. Valószínűleg mindenki találkozott már azzal az érzéssel, amikor a sok-sok hétköznapi probléma felgyülemlik, és semmihez sincs az embernek kedve. Legkevésbé a munkájához. A továbbiakban megtudhatja, hogy mi ennek az oka, és megismerheti a kiégés különböző lépcsőit, valamint azt is, hogy miként orvosolhatja a szakmai értelemben vett kiüresedést a különböző szakaszokban.

MI AZ A BURNOUT?

„Kihűlt már, fekete a parázs; bennem még lánggal ég a tüzes harapás!” – írja Radnóti Miklós egyik versében. A parázsból két dolog lehet: hamu vagy láng. Hogy melyik lesz e kettő közül, az azon múlik, hogy mit teszünk a parázzsal. Hasonló a helyzet a kiégésnél is, hiszen aki tapasztalja a szindróma jeleit az a parázs állapotában van, és két út áll előtte. Vagy eljut a teljes kiégésig (burnout) vagy felszítja a parazsat mielőtt hamuvá válna, és újra fellángol benne az elhivatottsága, elkötelezettsége.

Ahogy az előbbiekből is látszik, a kiégés igencsak metaforikus fogalom. Eredeti jelentésében a burnout a működő energiaforrás a megszűnésig tartó folyamatos gyengülését írja le. Ez a technológiai fogalom került át a pszichológiába a német származású amerikai pszichológus Herbert J. Freudenberger révén. Freudenberger szerint a kiégési szindróma a stressz és az érzelmi megterhelések révén kialakuló fizikai és mentális kimerülés, ami a reményvesztettség és a hozzá nem értés érzetével, a meglévő célok elvesztésével jár. Emellett a munkára, másokra és az illető saját személyére vonatkozó negatív attitűdök kísérik.

A BURNOUT OKAI

A kiégés fő okaként leggyakrabban három dolgot szoktak megjelölni a szakemberek.

Elsőként a Freudenberger meghatározásában is szereplő stresszt vagy túlzott megterhelést, ami kialakulhat például nagy felelősséggel járó munkakörökben vagy gyakori krízishelyzetek hatására. A következménye pedig az érzelmi és fizikai kimerülés, és nem mellesleg számos betegség (pl. gyomorfekély, magas vérnyomás, alvászavar) vezethető vissza rá.

A kiégés másik oka a motiválatlanság az érintett területen. Ha az ember kevésbé elégedett azzal, amit csinál, kevésbé leli örömét a munkájában, akkor előbb-utóbb a teljesítménye is csökkenni fog. Ezzel tisztában vannak a fejlettebb cégek is, akiknél a dolgozók motivációja az egyik legfőbb szempont. És nehogy azt higgyük, hogy a motiválás csupán év végi jutalékot, vagy havi bónuszt jelenthet! A rugalmas munkaidőtől kezdve, az ingyenes programokon, képzéseken át, a játékok és versenyek szervezéséig számos módja lehet a dolgozói motiváltság növelésének.

Végül a (munkahelyi) kapcsolatok megromlását szokás még a kiégés okaként megjelölni. Ez könnyen oda vezethet, hogy a környező világgal való kapcsolat is egyre minimálisabb. A baráti összejövetelek, társalgások kötelezettségnek, nem pedig kikapcsolódási lehetőségnek számítanak, fokozatosan teherré válnak. – Ez már a kiégés tünetei közé számít.

TÜNETEK ÉS A LEHETSÉGES KIUTAK

A kiégésnek több szakasza, fázisa különíthető el, ám a szakirodalom abban nem egységes, hogy pontosan hány. Egyes kutatók 5 szakaszt, míg mások akár 12 fázist is megneveznek a kiégés folyamatában. Természetesen a különböző felosztások között nagymértékű átfedések vannak, és bármelyiket is vegyük alapul, a burnoutra vonatkozó főbb szakaszok lényegüket tekintve megmaradnak. Csupán annyi különbség van közöttük, hogy a 12 fázist megállapító elmélet részletesebben kifejti a kevesebb szakaszt használó megközelítést, illetve kiegészíti azt néhány lépcsővel.

1. A REMÉNY VAGY IDEALIZMUS SZAKASZA

Ebben a szakaszban az illető nagy lelkesedéssel vág bele a munkájába, magas fokú hivatástudat jellemzi szakmájában. Ez a kollégákkal való intenzív kapcsolattartásban és -keresésben, illetve a delikvensek (pl. tanulók vagy betegek) érdekében történő fokozott erőfeszítésekben nyilvánul meg. Ha ezen erőfeszítések nem járnak sikerrel, akkor azt a kiégés első fázisában járó személy személyes kudarcként éli meg.
Ezzel egyidejűleg a személyes igények összemosódnak a delikvensek igényeivel, és szépen fokozatosan a személyes igények elhanyagolódnak (pl. a hazavitt munka miatt). Kialakul egyfajta bizonyítási kényszer, ezért a különféle feladatok egyre sürgetőbbé válnak, ám ennek ellenére nem történik meg a feladatok más személyekre történő átruházása.

Lehetséges megoldások: feladatok egy részének átruházása; életvitel, életritmus újragondolása; a visszajelzésekre, intésekre való odafigyelés; előre megtervezett heti rend, amiben a magánélet és a munka aránya nem billen túlzottan egyik irányba sem.

2. A REALIZMUS VAGY EGYENSÚLY SZAKASZA

A kiégésnek ebben a szakaszában az illető még mindig elkötelezett a szakmája iránt, ugyanúgy együttműködik a kollégákkal, törődik azokkal, akikkel foglalkoznia kell. Viszont elkezdi keresni az egyensúlyt a munka és a szabadidő, magánélet között, ami nem is olyan egyszerű. Ilyenkor ugyanis egy törékeny egyensúlyi állapot jön létre az előzetesen elvárt, reményekkel teli ideák és a valóság között. Ez többek közt azt jelenti, hogy a személy túlzott lelkesedése egy jóval higgadtabb és reálisabb szakmai elkötelezettséggé válik, amiben képes elválasztani a teljesíthető és szükséges feladatokat a teljesíthetetlen feladatoktól.
Azonban ez a fázis sokszor észrevétlenül az értékrend megváltozásával jár. A kiégés ezen szakaszában járó személy az eddigiekben is lemondott számos igényéről, a magánélet egyes aspektusairól. Nem csoda hát, ha az ítélő- és érzékelőképessége torzul, aminek következtében az egyensúly csak látszólagos.

Lehetséges megoldások: a saját korábbi értékrend áttekintése, átgondolása; a sorrend átalakítása, és az ahhoz szükséges lépesek megtétele.

3. A STAGNÁLÁS VAGY KIÁBRÁNDULÁS SZAKASZA

Ebben a stádiumban hanyatlás figyelhető meg a teljesítőképességben, az érdeklődésben és külvilággal való kapcsolattartásban. A nyitottság helyébe lassan a zárkózottság lép, az intolerancia pedig nő. A kapcsolat más személyekkel a leginkább szükségesekre korlátozódik, még a baráti társalgások és összejövetelek is teherré válnak. Ugyanez történik a társadalmi események és a saját gondolatvilág területén.

Lehetséges megoldások: a tagadás feladása, ezáltal az igazság tudatosítása; a helyzetről való beszélgetés másokkal.

4. A FRUSZTRÁCIÓ VAGY VISSZAHÚZÓDÁS SZAKASZA

A frusztráció vagy visszahúzódás fázisának fő jellemzője a szakmájukban való visszahúzódás, meghátrálás. Akikért az elején oly sok mindent megtettek, mostanra negatív színben tűnnek fel. Nem ritka, hogy becsmérlik őket vagy az egyén irányából a tömeg felé módosul az észlelésük, például a diákból diákság, diákanyag lesz. Ezzel összefüggésben a delikvensekkel való kapcsolat rendkívül csapongó, a megengedő (laissez-faire) és a tekintélyelvű (autokratikus) között ingadozik.
A szakmai és közéleti tevékenységektől történő visszahúzódás oka elsősorban a szakma értelmetlenségének és ürességének az érzete (szélsőséges esetben megjelenik a teljes kiszállás vágya). Komoly kétségek merülnek fel a hivatás értelmét és értékét illetően. Miért csinálom? – hangzik el egyre gyakrabban a kérdés.

Lehetséges megoldások: a változások felismerése és tudatosítása; az emberi kapcsolatok értékelése.

5. AZ APÁTIA SZAKASZA

A burnout szindróma utolsó előtti lépcsője az apátia szakasza, ami – ahogy neve is árulkodik róla – a közönyösség, érdektelenség és érzéketlenség stádiuma. Az interakció más személyekkel a minimumra korlátozódik (az is inkább ellenséges), a munkavégzés pedig sematikussá válik. Jellemző a kollégákkal folytatott diskurzusok, és úgy általában a kollégák kerülése, aminek egyik oka, hogy bármilyen külső vélemény, tanács, segítség kritikaként hat.

Lehetséges megoldások: a vélemény és a kritika közötti differenciáló képesség visszaszerzése; a változások felismerése, értelmezése.

6. A PSZICHOSZOMATIKUS TÜNETEK SZAKASZA

A legutolsó szakaszban már pszichoszomatikus tünetek is jelentkeznek, és itt áll be a teljes kiégettség állapota.
Ez a végső szakasz négy kisebb lépcsőfokra bontható, ám közöttük nincsenek éles határok.
Az első ezek közül a deperszonalizáció, ami az önérzékelő képesség és a belső világgal való kapcsolat elvesztését jelöli (pl. idegennek érzékeljük testünket, csökken a félelemérzet). Ezt követi a belső üresség állapota, ami gyakran lelkibetegséggé válik, és különböző pszichés betegségek kísérik (pl. pánikrohamok, klausztrofóbia). A belső üresség nagyon könnyen depresszióba fordul át, az élet pedig reménytelennek és értelmetlennek tűnik. Ezután pedig bekövetkezik a teljes kiégettség állapota.

Lehetséges megoldások: szakorvosi kezelés, beavatkozás.

Természetesen az előzőekben felsorolt szakaszok és tünetek nem kőbe vésett törvények. Lehetnek egyéni különbségek, a különféle tünetek egyénenként eltérhetnek. A folyamat szakaszai azonban felismerhetőek a jellemző sajátosságok alapján; ez pedig segíthet bennünket a megfelelő lépések megtételében. Mert ahogy az elején írtuk, a parázsból két dolog lehet: hamu vagy láng.

Jánk István
Felhasznált irodalom
Ónody Sarolta (2001): Kiégési tünetek (burnout szindróma) keletkezése és megoldási lehetőségei

„VEDD AZ ÖLEDBE A BABÁT, RINGASD, ÉS MEGNYUGSZIK”

Beszélgetés dr. Bagdy Emőkével

Missziója, hogy minél többünkkel megismertesse, hogyan működik az emberi lélek. Megszervezte a Szülők Iskoláját és a Pedagógusok Akadémiáját, hogy megmutassa a nagyoknak, mit éreznek a kicsik. Dr. Bagdy Emőkével beszélgettünk arról, hogyan neveljük a gyermekeinket.

– A porosz rendszerű nevelésen alapuló kultúra szinte beégett a köztudatba, még a gyermekekkel foglalkozó szakemberek egy része is elkötelezett aziránt, hogy már a korai időszakban is egyfajta rendszert kell kialakítani, amiben mi határozzuk meg, hogy a gyerek mikor eszik, mikor alszik és mikor játszik – mondja. – Ez a szülőnek kedvező nevelési rendszer, a felnőtt kényelmét követi. Azt mondja a szülőnek, ahhoz, hogy nyugodtan tudj aludni éjszaka, hagyd a gyereket sírni, hadd szokja meg, majd abbahagyja. Megtanulja, hogy ez a rend: el kell aludni, csöndben kell maradni.

Ez a nézet hosszú időn át keményen tartotta magát, ma is tartja még, miközben az elmúlt három évtized forradalmi változásokat hozott a gyermeknevelésben. A kutatások és a megfigyelések olyan új szempontokat mutattak meg, amelyektől csak ámulhatunk. Kétségtelen, közelítettek az etológiai szempontokhoz is, figyelembe vettek olyan összehasonlító vizsgálatokat, amelyek azt nézték, milyen az emlősök utódgondozása, milyen hasonlóságok fedezhetők fel az emberszabású majmok kultúrájában és az újszülöttel, kisdeddel foglalkozó emberi nevelőkultúrával.
Tudom, lesz, aki most összerezzen, hogy az ember Isten teremtménye, egy olyan lény, akit nem lehet az állati viselkedés mércéjével mérni. Osztom a véleményt, hogy az ember különleges teremtmény, a legmagasabb szintű az élővilágban, de a törzsfejlődés törvénye elől nem térhetünk ki. Az elevenszülő élőlények világában az utódok különböző érettségi szinten jönnek világra, és be kell látnunk, hogy az ember a legelesettebb. Két éves koráig minimális szinten sem képes a saját szükségleteit kielégíteni. Ezért úgy tekinthetjük az embergyereket, mint aki valójában az emberi világ követelményei szempontjából koraszülött és magatehetetlen, és ezért pótolni kell az intrauterin létet. Mindenki tudja, mennyire hálás a baba minden emberi megnyilvánulásért. Vedd az öledbe, sétálj vele, ringasd, és megnyugszik. Ősi tapasztalatok ezek.

Ha az ősi gyereknevelési tapasztalatokhoz folyamodunk, akkor látjuk, hogy az ősi magyar falusi kultúrában a hordozás, az ölben levés megszokott dolog volt. Felkötötték magukra, a mellükön hordozták a babát, és akár mentek kapálni az asszonyok. A csángó kultúrában a baba a mamára vagy családtagra kötve alszik, eszik, létezik, úgy, hogy szinte kiságyat sem ér. De mehetünk messzebbre is, a tahiti kultúrában fél éves koráig a gyereket le sem teszik. Megszületik, és attól kezdve, hogy a rossz szellemek ne ártsanak neki, nem teszik le. Kézből kézbe jár, mellkasról mellkasra fektetik, hátról hátra helyezik. Az egész rokonság összefog, és magukon hordozzák a gyereket.
Tehát az ősi kultúrák természetes gyermek és utódgondozási szokásai, valamint a törzsfejlődésben a magasabb szintű emlősök utódgondozási szokásai hasonlóak. Az utóbbi harminc év sűrítette azokat a tudományos megfigyeléseket, amelyek alapján meg tudják állapítani, hogy különböző gyermekgondozási körülmények között milyen lesz a gyerek idegrendszere, szociális kapcsolatvilága, mennyire lesz extrovertált, nyitott, vagy esetleg elzárkózó, befelé forduló. Közben kialakult az intrauterin, (méhen belüli) fejlődést követő pszichológia is, amelyben már új vizsgálóeszközök, például ultrahang-diagnosztika, álltak rendelkezésre, amely már nyomon tudta követni az anya viselkedésének a gyermekre gyakorolt hatását. Így tudtuk meg azt például, hogy a pocaklakóval való kapcsolatfelvételben a babának küldött pozitív gondolat is örömhormon termelését indítja el az anya szervezetében, és endorfin fürdőbe helyezi a babát, aki ebben rendkívül jól érzi magát. Tehát a kapcsolat tulajdonképpen két sejt egyesülésének pillanatától elkezdődik.
Tudjuk, hogy van sejtmemória, a sejt mindent, ami vele és az egész organizmussal történik, magába a DNS struktúrájába foglalja, ezért minden tapasztalat, a sejtszintű is, belejátszik abba, hogy milyen lesz a magatartásunk, egészségünk, milyen folyamatok alakulnak ki a szervezetünkben. Mert a szervezet olyan, hogy van egy működési lehetőség benne, ami hozott, ezt a korai tapasztalat rögzíti, mintegy „öntőformába” zárja, így lesz belőle bevésődés. Végtelen lehetőségekkel születünk, de csak az fog realizálódni, ami megkapja a kulcsingerét. Akkortól lesz belőle életre szóló bevésődés, imprinting. Arra jutottak, hogy három tényező nagyon fontos, és ezt nevezzük a kötődő nevelés szent hármasának: a hordozás, az együtt alvás, és az igény szerinti szoptatás. Ez a szülői igénytől elfordulva most a gyerek igényeihez alkalmazkodik

Ezt csinálták az ősi kultúrák is, nekünk viszont újra meg kell tanulni, hogy mi az, amire szüksége van a gyereknek. Ez az intrauterin kapcsolatfelvétellel kezdődik, olyan gondolatok küldésével, amelyek érzelemmolekulákat indítanak el. Az anya stresszkerülő életmódja fontos azért, hogy ne küldjön stresszhormonokat, és a baba éppen kialakulóban lévő idegrendszerét ne károsítsa. A stresszel telített életben élő, a kilenc hónapot végigdolgozó, anya olyan módon küldi az alapingereket, mintha ez volna a természetes, ezt mintázza a gyerek idegrendszere is. Ezért nem csodálkozhatunk, hogy nagyon sok a feszült, hiperaktív, figyelemzavaros, magatartászavaros gyerek.
Nekünk felelősségünk van már az intrauterin kapcsolatért is. És bizony az apa is számít. Tudjuk, hogy az édesapa hangja eljut a pocaklakóhoz, aki már akkor hall hangokat, amikor még a hallóapparátus nem alakult ki, mert bőrhallása van. Számára a hang jelzi, hogy nincs egyedül.

Amikor megszületik a baba, akkor is nagyon meghatározó, hogy az első találkozáskor van-e bőrkontaktus, vagy sincs. Hogy a baba rögtön a mamára kerül-e, mert akkor egy olyan idegrendszeri imprinting keletkezik, ami segít abban, hogy az anyának az úgynevezett anyai ösztöne kialakuljon. Ugyanis a baba a kulcsingere az anyai ösztönnek. A babának jó az, hogy hallja az anya szívritmusát, az anyának, hogy érzi a baba illatát. Az úgynevezett kötődő kultúra azt mondja, hogy elő kell segítenünk a gyermek egészséges kötődését. Félre kell tenni olyan tévhiteket, hogy elkényeztetjük, ha felvesszük, ha magunkon hordjuk, ha magunk mellett altatjuk a babát.
– Sokan óvják ettől a szülőket, mert úgy vélik, a baba folyton sírni fog, hogy vegyék fel, nem lehet átszoktatni a saját ágyába, és túlságosan szorosan fog kötődni az édesanyjához.
– A Károli Gáspár Református Egyetemen folytatott vizsgálataink is megerősítik, hogy különösen az első életévben a napi három óra hordozásnak az idegrendszeri fejlődés szempontjából, az baba-szülő közötti kapcsolat szempontjából nagyon jótékony hatású. A kicsinek szüksége van arra, hogy érezze, szeretik, testen van, védelemben van. Megéli, hogy fontos vagyok, gondoskodnak rólam. Ezzel sejtszinten programozzuk bele, hogy jó élni, fontos a világnak, hogy bízzon abban, hogy ő szeretni való.
A testi izomzatunkhoz hasonlóan lelki izomzatunknak is ki kell fejlődni, és azt ilyen élmények edzik. Testkontaktusban lenni, minden pillanatban érezni, hogy számíthatok valakire, tapasztalni, hogy nem vagyok egyedül a világban. Mikor ez a képesség már egy éves korra eléggé kialakult, akkor a gyerek maga fog lekéredzkedni a hordozásból. Már csúszni-mászni akar, de csak akkor meri elhagyni az anyát, ha valóban eléggé biztonságban érzi magát. Az sem igaz ám, hogy amikor valaki igény szerint szoptat, akkor úgy minden nyikkanásra szoptat. Az úgy van, hogy a gyerek életében a mama nagyon intenzíven van jelen – nem takarít vagy telefonál közben -, és megtanulja, hogy a baba más sírással jelzi, ha éhes, és mással, ha unatkozik vagy fáj a hasa. A szoptatásban is kialakul egy ritmus, egy harmonikus, egymásra figyelő, egymásra rezdülő anya-gyerek kapcsolat.

Azután az együttalvás. Édesanyám, aki Hollandiában járt iskolába, mesélte, hogy ott a parasztházakban hatalmas ágyak voltak, és sorban megvolt az ágyon a családtagoknak a helye. Az ősi kultúrákban az emberek nem voltak az állatoktól sem elválasztva, azok melegítettek, belehelték a légteret. A testmeleg sugárzása, hihetetlen biztonságot ad az élőlényeknek, a baba mélyen és nyugodtan alszik, ami szintén fontos a fejlődése szempontjából. Amikor pedig már annyi idős, hogy a hordozásból is lekívánkozik, akkor fokozatosan át lehet szoktatni a saját ágyába. Először a nagyágy mellé húzott kiságyba kell áttenni, de úgy, hogy elérje az anyuka kezét. Így lehet fokozatosan elengedni. Az én saját kutatásaim azt igazolják, hogy aki a kötődő nevelést követi, az a gyerek sokkal nagyobb biztonságban érzi magát a világban.
– Az újszülöttet várják a szülei, nagy a készülődés. Mégis azt látjuk, hogy már az 5-6 éves gyerekek között nagyon sok a boldogtalan. Belefáradunk a szülői szerepbe?
A társadalmi értékrenddel van baj, én ezt nagyon sokszor elmondtam, és nem győzöm hangsúlyozni, a nembeli értéket kell hangsúlyozni és értékelni férfinél és nőnél egyaránt. A nőnek a nembeli lényege, amiben páratlan, hogy egy új életet tud kihordani, táplálni. Ezt kellene a nőben elsősorban értékelni, és nem azt, hogy meg tud-e felelni a férfi értékrendű világ követelményeinek.

Mert ma kettős követelményrendszerben élünk, ebből jön, hogy a nő nem találja a helyét a világban. Az anya visszakívánkozik a baba mellől oda, ahol őt értékelik, és a babát, akinek az egészsége, boldogsága, a mamán és a családon múlik, otthagyja és visszamegy idejekorán dolgozni. A két szerepnek pedig nem lehet egyszerre megfelelni. Akkor már egy ingadozó ember lesz, beleépül a konfliktus, hogy a gyerekem vagy a munkám, és ebben a helyzetben a gyerek jár rosszul. A fészekmeleget, a személyre szóló odafigyelést, gondozást legfeljebb a nagyszülő tudja megadni, de lehet, hogy ő is dolgozik, és nem ér rá erre. A szülő önhibáján kívül szétszakad, hajszolt, ezért boldogtalan, lesz.
Ezzel nem azt mondom, hogy egy nő csak anyuka lehet. Hollandiában például, amikor egy nő szül, elfogadják, hogy pár évre ki fog esni a munkából. Tisztelik, elismerik, és amikor úgy dönt, hogy visszamegy, akkor visszasegítik. Általában pár évig otthon vannak a mamák, nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott a gyerekük. Amikor majd óvodába adják a kicsit, akkor részidőben mennek vissza, és szépen belenő a szakmai világba, és eldönti, hogy vált-e nyolc órás munkaidőre. Az az igazi női szabadság, hogy valaki eldöntheti, hogy akar szülni vagy nem, és eldöntheti, hogy mennyi időt akar a gyerekével otthon tölteni.
– Hogyan tudunk magunkon segíteni, ha már ebben a feszítésben élünk…
– Minél több családtagot kell bevonni a feladatokba. Volt nemrég Erdélyben egy konferencia a generációs konfliktusokról, és kiderült, hogy óriási a szakadék, eltérőek a nevelési elvek, sok a konfliktus, nincs nagycsalád. Pedig a gyerekeknek részesülniük kell abban a különleges szeretetben, amit csak a nagyszülő tud adni. A jelenlét, az odafigyelés, és a szerető elfogadás a titok.
– És ha elrontottuk, tudunk javítani később?
– A legkorábbi kapcsolatok hiánya nem pótolható. De nincs végzetes helyzet, mindenen lehet segíteni. A korai rossz kapcsolati minták pszichoterápiával felülírhatók. Tudom, hogy így van, ezért felelősséget vállalok. Csak nem lehet pszichoterápiára küldeni egy nemzedéket. A mai emberek érzelmileg, kapcsolatilag analfabéták. Ezért hoztam létre a Szülők Iskoláját, a Pedagógusok Akadémiáját. Hogy akik a gyerekkel vannak, tudják, hogyan működik a lélek. Ami jó a gyereknek, az jó a felnőttnek is.

Rengeteg dolog tanulható. Az új egészségpszichológia azt mondja, ha nem kaptad meg a szüleidtől, otthonról nem hoztad magaddal, akkor majd most megtanulod, és tudatosan alkalmazod, mert tudod, hogy ez a jó. Aki tudja, és nem csinálja, felelős érte. Beszélgetni kell ezekről a kérdésekről barátokkal, a többi szülővel. Meg kell osztani a tapasztalatokat. Ma már a szakirodalom is elérhető, gyakran ingyenesen, akár az interneten is. Nem találkoztam még olyan szülővel, aki ne azt szerette volna, hogy a gyereke egészséges és boldog legyen. Az a kérdés, hogy mit tesz ezért. Ha készen áll arra, hogy változtasson, akkor tanuljon.
Bródi Emília BABAFALVA.hu

HOGYAN TANÍTSUK MEG
GYERMEKEINKET, MIKÉNT KEZELJÉK ÉRZELMEIKET?

Ahhoz, hogy elősegítsük gyermekünk érzelmi intelligenciájának (EQ) fejlődését, elsősorban a saját érzelmeink kifejezését kell megtanulnunk.
Ha készek vagyunk erre, akkor érdemes a jövőben néhány dologra fokozott figyelmet fordítanunk.
Elsősorban úgy taníthatjuk meg, hogy beszélünk neki saját érzelmeinkről, például: „Anya mérges, mert bekoszolta az új ruháját.”
Jó, ha rendszeresen megnevezzük a gyermek érzéseit is, visszatükrözve számára, hogyan érzi magát egy-egy helyzetben: „Látom, hogy szomorú vagy, mert nem találod a kisautót. Gyere, segítek megkeresni!”.
Értékeljük, dicsérjük, amikor megfogalmazza pozitív és negatív érzéseit, ezzel visszaigazoljuk számára, hogy ez fontos és jó dolog.
Ha agresszíven viselkedik, tombol, mutassuk meg neki, hogyan kezelheti másként a negatív érzelmeit: „Ne üss, csípj, rúgj – próbáld elmondani szavakkal, miért vagy dühös!”.

Segítsünk neki elviselni a sikertelenséget: „Gyere, próbáljuk meg újra együtt!”.
Soha ne kívánjunk tőle olyat, amit életkori sajátosságai még nem tesznek lehetővé – ne tartsunk például osztályfőnöki órát arról, miért nem adta oda a kis vödrét a homokozóban a másiknak. A kisgyermek még egocentrikusan gondolkozik, s ez normális – ne vonjunk le ebből olyan következtetést (s pláne ne fogalmazzunk meg számára!), hogy önző felnőtté válik, aki nem törődik másokkal.
Ha úgy irányítjuk a beszélgetéseket, hogy az érzelmek is szóba kerüljenek, ha hangosan kimondjuk, amit érzünk, és tőle is megkérdezzük, ő hogyan érez adott helyzetben, akkor természetessé válik számára érzelmeinek kifejezése, és lesznek is rá szavai.
Minél korábban kezdődik meg ez az érzelmi tanulás, annál hatékonyabb és eredményesebb lesz. Rengeteg olyan spontán helyzet adódhat a hétköznapokban, amelyeket ki lehet használni beszélgetésekre hangulatokról, konfliktusmegoldásról és az érzelmek kezeléséről.
A gyermek azt is megtanulja ebben a folyamatban, hogy egyszerre akár két érzelmi állapotot is megélhet, és ez természetes dolog.
Az érzelmi kompetenciát csak személyes történeteken, pillanatnyi eseményeken, filmek, könyvek megbeszélésével lehet fejleszteni.

Érzés vagy gondolat?
Az általános kijelentések helyett beszéljünk érzelmekről, például a „Te nem vagy normális!” helyett szerencsésebb azt mondani: „Elszomorít, hogy így viselkedsz”.
Fontos, hogy meg tudjuk különböztetni gondolatainkat az érzéseinktől, és vállaljunk is felelősséget értük.
Ne általánosítsunk, hanem fogalmazzunk egyes szám első személyben. A legtöbb ember számára ez problémát okoz, és csak többszöri kérés után áll rá a nyelvük, hogy „az ember ilyenkor mérges lesz” helyett azt mondják: „ilyenkor mérges vagyok”.
Fontos, hogy soha ne utasítsuk el a gyermek érzéseit, mert ez csak hevessé és zavarodottá teszi őt – míg az érzelmek elfogadása, elismerése és tisztelete segítségére lesz az adott helyzet feldolgozásában, ezáltal problémamegoldó képessége is javul.
Minden érzést el lehet fogadni, csak a cselekedeteket szükséges korlátozni.
A legsúlyosabb hiba, ha nem ismerjük el gyermekünk érzelmeit: „Ne sírj, ez semmiség!”, illetve az a rettenetes szülői kijelentés, hogy „Mire katona leszel, elmúlik!” Mit szólnánk ahhoz, ha valaki a mi problémánkat, negatív érzésünket kezelné hasonló módon? Jó lenne mindörökre megjegyezni azt a szabályt, hogy érzésekkel sohasem vitatkozhatunk, mert mindenkinek joga van ahhoz az érzelmi állapothoz, amit adott pillanatban megél.
Azt se mondjuk meg a gyermekünknek, hogy mit kellene éreznie adott szituációban, például: „Szeretned kell a testvéredet!” Ha kell, akkor szeretni fogja? Hasonló felszólítás a felnőttben is dühöt és gyűlöletet keltene – miért gondoljunk, hogy ez gyermekkorban másképp van? Ilyen módon nem javítani, csak súlyosbítani tudunk egy-egy rossz helyzeten.

Káros a másokkal összehasonlítgatás is, amiből a gyermek megszégyenülten kerül ki, és jó eséllyel megutálja azt a másikat, akivel összehasonlítva alul maradt.
Ugyanilyen romboló hatású az is, ha nevetségessé tesszük érzései miatt olyan kijelentésekkel, mint például: „Ez gyerekes viselkedés, csak nem sírsz?” Az ilyen mondatból azt tanulja meg, hogy nem fejezheti ki őszintén, ami éppen benne él, hanem alakoskodnia kell, hogy mások elfogadják.
Énközlések
Sok szülő, amikor zavarja gyermeke viselkedése, paranccsal, „prédikálással”, tanácsokkal próbálja megoldani a helyzetet. Ezeket a közléseket nevezik „teüzeneteknek”: „Azonnal hagyd abba!”; „Szégyelld magad!” Az ilyesmivel fokozzák a gyermek ellenállását, rombolják az énképét.
A Gordon-módszer az egyik legismertebb kommunikációs technika, amely a szülő–gyermek kapcsolatban felmerülő problémák felismerésére és a konfliktusok megoldására kínál gyakorlati tanácsokat. Az empátiára, a feltétel nélküli szeretetre, valamint a gondolat és közlés közötti összhangra épülő módszer megtanít arra, hogyan beszéljünk gyermekünkkel az elfogadás nyelvén, hogyan használjunk „énüzeneteket” a kommunikáció elősegítésére. Például: „Fáradt vagyok, és nem tudok pihenni, ha ilyen zaj van, ezért szeretném, ha most kicsit csendesen játszanál”. Ne essünk kétségbe, ha eleinte ez nem mindig sikerül. Ezt a beállítottságot nem egyik napról a másikra tanuljuk meg, sok gyakorlást igényel, ugyanakkor a gyermek sem fog ezekre a kérésekre azonnal reagálni.
Az énközlés része a viselkedés leírása – „amikor késve érsz haza, és nem szólsz –, a saját érzelmek kifejezése a másik személy viselkedésének következményeként – aggódom, mérges vagyok – és a viselkedés következményeinek megfogalmazása a saját személyünkre nézve –„Nem tudom, hol lehetsz, nem ért-e valami baj?”
Az értő hallgatást megnehezítik az utasítások, ugyanakkor szülőként teljes mértékben jogunk van dühösnek lenni anélkül, hogy bűntudatot kellene éreznünk emiatt. A gyermekben így tudatosul, hogy nem vagyunk közömbösek a cselekedetei iránt, és hogy vannak határok, amelyeket be kell tartani. Jogunk van kifejezni a haragunkat, de úgy, hogy közben ne szégyenítsük meg a gyermekünket. Ebből a viszonyulásból a gyermek megtanulja, hogy a düh természetes dolog – és meg lehet tanulni bánni vele. Érzéseket nem lehet és nem is szabad tiltani!
Szerző:
HVG Pszichológia, Kádár Annamária

OKKAL VANNAK LEVÁGOTT FEJEK AZ ESTI MESÉKBEN

Egyik barátnőnk, Eszter nemrég mesélte, milyen nehéz feladat elé állította saját magát. Négyéves kislánya ugyanis a legtöbb gyerekhez hasonlóan nagyon szereti a meséket, csakhogy Eszter szerint a mesék túlnyomó többsége felesleges brutalitással van tele. Különösen az egyébként aranyos népmesékkel van sok baj: állandóan fejeket vágnak le bennük, szereplők egészben nyelnek le más szereplőket, és némelyikben többen halnak meg, mint egy ZS kategóriás akciófilmben. Ezért Eszter minden mesét átfogalmaz, a durva jeleneteket egyszerűen kihagyja, vagy mást talál ki helyettük.
Ez elsőre aranyos ötletnek tűnik, ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy célravezető. A meseterapeuták szerint a népmesék okkal tartalmaznak véres, bizarr vagy épp szorongáskeltő részeket, és nagy hiba lenne ezeket kivágni.

Vegyük csak az egyik kedvencemet: a rózsát nevető királykisasszonynak mindjárt az elején kivágják a szemét, és macska szemét teszik be a helyére, amit a boszorkány egy fiókból vesz elő. Felolvasná ezt óvodáskorú gyerekének? Márpedig fel kellene. Korbai Hajnal meseterapeutával, a Mosoly Alapítvány munkatársával beszélgettünk lefejezésről, tűzön pörkölésről és szörnyszükségletről.

A népmesék tele vannak agresszióval, fizikai bántalmazással, halállal, levágott fejekkel. Kivájják a szemedet, tűzre vetnek. Erre most komolyan szükség van? Miért?

Az alapprobléma szerintem az, hogy a felnőttek azt gondolják, hogy a gyerekek ugyanúgy látják a világot, ugyanazt élik meg a mesehallgatás alatt, ugyanazokat a képeket látják, mint ők. Pedig az a felnőtt, aki már látott emberboncolást vagy vérben tocsogó horrorfilmet, nyilván nem ugyanazzal a képi anyaggal dolgozik a képzeletében, fantáziájában, mint egy gyerek, akinek jó esetben a „legszörnyűbb” ilyen típusú emléke, mikor a játékbabájának a fejét levette, majd visszatette minden trauma nélkül. Vagy éppen látott feldarabolni egy vajas kenyeret… aztán felfalta!
Ám a mesék nemcsak ezen a szinten értelmezhetők, és hatnak a hallgatóra. A mese szereplői egyszerre azonosíthatók be a körülöttünk élő hús-vér emberekkel, és egyszerre szolgálnak útmutatóul a saját belső világunk feltérképezésében.
Vagyis a sárkány vagy a boszorkány egyszerre lehet egy rokon, vagy a szomszédasszony, de jelentheti egy olyan személyiségrészünket, vagy betegségünket, amely ellenünk fordult, és le kell győznünk. Meg kell semmisítenünk. Ha így nézzük, a gyereknek nemhogy szépíteni kell a sárkány lefejezésének, vagy a boszorka tűzön pörkölődésének részletét, hanem azt fogja a gyerek a legjobban élvezni a meséből.
Vagy amikor a főhős elveszíti a szeme világát majd visszanyeri a mesében (mire vagyunk vakok az életünkben?), feldarabolják és újraélesztik hétszerte szebben (hányszor éljük meg gyerekkorunktól egy-egy életszakasz végén, egy új kezdetén, vagy krízishelyzetek után, hogy teljesen új minőségben „születünk újjá”). Ezeknek a részeknek mind megvan a maguk jelentősége a történetekben, és a tudattalan és szimbólumok nyelvén szólva meg is érthetjük őket akár felnőttek, akár gyermekek vagyunk. De könnyen félre is érhetjük őket, ha a racionális bal agyfélteke szabályai szerint közelítünk a mesékhez.

Mi a helyzet a rajzfilmekkel, filmekkel? Azok is lehetnek nyugodtan rémisztőek?

Eltér a kettő. A másik szerencsés tulajdonsága a gyermeki fantáziának, hogy csak annyira ijesztőnek képzel el egy szereplőt vagy történést a mesében, amit ő még elbír. Kicsit szeret borzongani, van neki „szörnyszükséglete” is a szakemberek szerint, de csak annyira, amennyivel még meg tud küzdeni.
Ezért van probléma a készen kapott, felnőttek által készített képekkel, akár mesekönyvben, akár rajzfilmen. A mindent látott felnőttek sokszor túlteljesítenek az ijesztgetésben, nehezen tudják belőni, hogy mennyire kellene ijesztőnek lennie az adott gonosz boszorkánynak vagy szörnyetegnek. Nem tudnak belehelyezkedni a gyermekek képzeletvilágába. Az én gyerekem a Disney verzió Hamupipőke mostohája elől kiszaladt a szobából minden alkalommal, pedig ha csak hallgatja a meséket, bármilyen gonosz banyát jól bír.

És ha egyszerűen csak kihagyom a gonosz banyát?

Ha kihagyjuk a felnőttként félelmetesnek vélt részeket a meséből, ezzel pont a gyógyító erejétől fosztjuk meg őket. A tárgy nélküli szorongás, félelem egy meghatározatlan valamitől a legijesztőbb a gyerekek számára. Ahogy a lebegő szorongás kap egy tárgyat, és be lehet helyettesíteni egy gonosz meseszereplővel, ezzel egyszerre adunk lehetőséget a gyereknek arra, hogy eltávolítsa magától a félelmét, valamint, hogy megküzdjön vele a mesehősök példájának segítségével.
Rémálmai nem a népmesék ijesztő részeitől lesz a gyereknek, hanem a szakirodalom szerint éppen azzal fokozzuk a gyerekek szorongását, ha kigyomláljuk a félelmetes részeket, és az azokkal való megküzdési lehetőségeket.

És ha agresszív lesz a sok mesebeli verekedéstől? Mi van, ha a kislányom majd a népmesékből tanult módokon akarja megoldani az oviban a konfliktust?

Az agressziót nem fokozzák a mesék sem gyerekkorban, sem felnőttkorban. Sőt! Nincs több agresszió ezekben a népmesékben, mint a való életben! És azok, akik gonoszul viselkednek benne, mindig meg is kapják a méltó büntetésüket. Nem úgy, mint a való életben, vagy a Tom és Jerry-féle laposraverős rajzfilmekben… bár be kell valljam, ezeket nagyon szerettem én is kiskoromban.
Azt gondolom, hogy meg lehet ilyeneket is nézni a gyerekkel, ha utána elbeszélgetünk róla. Van úgy, hogy éppen arra van szüksége, hogy lássa, ahogy elagyabugyálják egymást a macska meg az egér. És kinevetik magukból vele a feszültséget. Ha elmagyarázzuk neki, hogy lehet így érezni a testvéred vagy a barátod iránt is néha, nincs ezzel gond, képzeletben el is játszhatsz vele, de megcselekedni már nem szabad. Mert a valóságban ezek súlyos sérülésekkel járnak, és bántani nem szabad senkit.

Egy egészséges gyerek, ezt megérti, és külön is tudja választani a mesét és a valóságot, ha már megvan a kettős tudata.
Mi a helyzet a műmesékkel? Azok is jók?

Műmesékről így általánosságban nehéz beszélni. Vannak jók, és vannak nagyon rosszak. Számomra a népmese azért a legideálisabb, mert az már több száz év alatt átment egy alapos szűrőn, és csak azok maradhattak fent a rostán, amelyek fontos emberi kérdésekre adtak hiteles és működő választ. A kortárs műmesék ezen még nem mehettek keresztül, csak érezni lehet, hogy melyik az, ami megszólít a gyerekben valamit, és segít neki az életkorának megfelelő nyelvezeten megküzdeni a mindennapok kihívásaival. Andersen vagy Oscar Wilde már kiállta az idők próbáját, hiába műmesék, de az emberi lélek mélységeiről mesélnek. Bár ezek is inkább a nagyobb gyerekekhez és a felnőttekhez szólnak.

Vannak-e speciális korosztálynak való, vagy épp speciális élethelyzetekről szóló mesék? Például mit olvassunk költözködés, válás, betegség esetén?

A népmesék között, bár eredendően ezek is felnőtt műfajok voltak, annyiféle van, hogy minden korosztálynak lehet benne találni megfelelőt. Állatmesékkel lehet kezdeni a kis óvodásoknak, aztán később a kettős tudat kialakulásától (4-5 éves kor) szoktuk ajánlani a klasszikus varázsmeséket, melyek azokat a bizonyos „ijesztő” részeket tartalmazzák.
Vannak speciális mesék – minden élethelyzetnek megvan a mesebeli párja Boldizsár Ildikó meseterapeuta szerint. Megtalálni a legmegfelelőbbet sokszor nem könnyű még a szakembernek sem. A választásban a gyerekek a legjobbak. Ha bírjuk kitartással, hogy százszor egymás után is ugyanazt a mesét kell felolvasnunk a gyerekünk kérésére, biztosak lehetünk benne, hogy olyan mesét találtunk, mely az ő aktuális problémájára felel.
Puskás Pálma

E G Y  K I S  H U M O R

Büntetlen drogfüggő a munkamániás

Eszedbe se jusson zavarni, rendkívül elfoglalt! Számára a nap minden perce versenyfutás az idővel. Este nyolc előtt program? Ugyan már! Hétvégén ki sem dugja az orrát a szabad ég alá – maximum laptopja kíséretében. Nyaralás közben sem tud kikapcsolni. A barátai már nem is igazán keresik, hiszen úgysem ér rá sosem, vagy hozzánőtt a füléhez a telefon. Mindig csak egyetlen dolog jár a fejében: a munka.

Korunk függősége: a munkamánia

Nem kell különösebben körülnéznünk ahhoz, hogy találjunk a fentiekkel jellemezhető ismerőst. Az ilyen emberek – korunk egyik legjellemzőbb szenvedélybetegségének tipikus szenvedő alanyai – nem kirívóak, nem veszélyesek a társadalom számára. Azt viszont nem is sejtik, hogy önmaguknak mennyit ártanak.

Amikor ugyanis a munka „kitolakszik” meghatározott helyéről és uralni kezdi az egyén életét, akkor már a függőség tárgya határozza meg viselkedését, időbeosztását, életét – miközben életcéljai lassan elenyésznek. A munkamánia, más szóval workalcoholism vagy workaholism olyan szenvedélybetegség, melyben a munka szinte „drogként” funkcionál, háttérbe szorítva az egyén többi életterét és motivációit. Bármilyen furán is hangzik, a munkamániás emberek ugyanolyan függők, mint az alkoholisták vagy a drogosok: szenvedélyük keletkezésének menete, viselkedésmintáik és függőségük jellegzetességei ugyanolyanok, mint bármely más szenvedélybetegségé.

Betegség vagy személyiségvonás?

Nehéz határvonalat húzni a túlterhelt munkaerő és a munkamániás között. Ráadásul ez az egyetlen olyan függőség, melyet még csak verbálisan sem büntet a társadalom, így a „beteg” és környezete is alig ismeri fel. Ami leginkább megkülönbözteti a sokat dolgozótól: már nem élvezi a munkavégzést és annak gyümölcsét sem. Ha valakire szinte kivétel nélkül illenek az alábbi jellemzők, akkor érdemes munkamániára gyanakodnunk

· Akkor is folyamatosan a munkára gondol, amikor nem dolgozik.

· Egy napot is képtelen eltölteni anélkül, hogy valamilyen módon kapcsolatba ne kerüljön a munkahelyével.

· Képtelen bízni a beosztottaiban, kollégáiban, ezért mindent maga végez el.

· A munka nem okoz számára örömöt, csak harcol a feladatokkal, mégsem tud elszakadni tőle.

· Ideológiákat, érveket gyárt, miért nem állhat le: mi lenne a családjával stb.

· Hiába szeretne felelősségteljesnek tűnni, valójában nagyon feledékeny.

· Gyakran indulatos, ingerlékeny vagy nyugtalan.

· Gyakran változik a hangulata.

· Képtelen kikapcsolódni, alkotni, játszani, állandó álmatlanság gyötri.

· A túlzott hajtás miatt a teste már olyan tüneteket produkál, mint például a fej- vagy hasfájás, emésztési problémák, allergia, légszomj, fekély, szédülés, neurológiai zavarok.

·

A munkamániások típusai

Caroll Robinson amerikai pszichológus öt típust különített el.
1. A hajthatatlan, tántoríthatatlan munkamániás folyton dolgozik, napi 3-4 óra alvás mellett, fizikai fájdalmait is leküzdve végzi munkáját. A közgondolkodás ezzel a típussal azonosítja a munkafüggőt.

2. A bulimiás munkamániás sokszor nem csinál semmit, nem dolgozik folyton, csak az utolsó határidők előtt, ekkor viszont megállás nélkül, éjt nappallá téve. Nem keverendő össze a határidő miatt éjszakázókkal, akiket ráadásul a főnökük alkalmanként erre kötelez is.

3. A mindig középpontba kerülni vágyó munkamániás folyton újabb stimulációra vágyik. Esetükben gyakori a figyelemzavar vagy a hiperaktivitás, mint alapprobléma. Igazi újítók, kreatívak a munkában, de sohasem fejezik be, amit elkezdtek.

4. A gourmand vagy ínyenc munkamániás lassú, módszeres. Igazi perfekcionista, számára egy projekt sohasem elég jó.

5. A másokért élő munkamániásnak mindig szüksége van arra, hogy valaki mást támogathasson. Nem érzi jól magát, ha nem dolgozhat valaki másért.

A betegség lefolyása

A viselkedéses addikciók esetén a betegnek egy többé-kevésbé azonos viselkedésmintát kell újra és újra „végigjátszania”. Ha ennek végrehajtásában akadályoztatva van, nőni kezd benne a szorongás, s egyre erősebb vágyat érez függősége kiélésére. Amikor végül a szokásos viselkedéssort végigcsinálja, a feszültsége csökken, kielégülést érez. Ezeknél a betegségeknél tehát jellemző a kényszeresség, illetve a viselkedésük feletti kontroll elvesztése.

A munkamánia négy fázisa

1. A kezdeti szakaszban egyre inkább a munka kerül az egyén életének fókuszába. A magánélet, a baráti kapcsolatok kezdenek háttérbe szorulni, szinte bűntudatot érez, ha nem dolgozik, ezért titokban otthon vagy munkaidőn kívül is dolgozni kezd.
2. A kritikus vagy felfutási szakaszban egyre több okot keres a munkavégzésre, agresszív lesz, ha mások kifogásolják a tevékenységét. Ekkor már mániája uralja egész életvitelét.
3. A krónikus vagy átbillenés-szakaszban mind több tennivalót talál ki magának, sokszor fölöslegesen dolgozik, egyre nagyobb energia bedobással képes megfelelni a saját magával szemben támasztott elvárásoknak, s teljes érzelmi elsivárosodás jellemzi.

4. A kimerülés szakaszában hirtelen leromlik a teljesítmény. A beteg úgy érzi, eljutott ereje végső határára, s előbb-utóbb bekövetkezik a testi-lelki összeroppanás, a munkaképesség időleges vagy teljes elvesztése. Legtöbben csak ekkor fordulnak orvoshoz.

A munkamánia nem csupán a beteg, hanem a környezete életét is megnehezíti. A családja, a párja nem számíthat rá semmiben.

Hogyan éljük túl?

Minden ember maga dönthet arról, meddig hajlandó a munkába hajszolni önmagát – csak sajnos nem mindig vagyunk tudatában annak, hogy bajban vagyunk. A munkamániások legtöbbször testi tünetek miatt keresik fel a pszichológust, s gyakran csak ekkor derül fény lelki életük zavarára. A legcélravezetőbb, ha egy pszichológus vagy pszichiáter segít abban, hogy feldolgozzuk és leküzdjük a munka démonait. Az első lépés azonban mindig az, hogy felismerjük – vagy legalább a magunk számára körvonalazni tudjuk – a problémát.

Hogy megelőzzük a mókuskerékben való pörgést, igyekezzünk erősíteni önismeretünket: lehetőleg olyan munkát válasszunk, ami örömet okoz – és annyit vállaljunk belőle, amennyit valójában bírunk (ismerjük a határainkat!). Állítsunk fel sorrendet a napi, heti teendők között. Fogadjuk el munkánk eredményét, még akkor is, ha nem nyújtottuk a maximumot. Válasszuk el a munkát és a magánéletet, és szakítsunk időt a kikapcsolódásra. Tanuljunk meg lelkiismeret-furdalás nélkül nemet mondani – és esetleg lassítani is.

Mindennapi Pszichológia, SZABÓ VIVIEN Pszichológus

MAMA! MEGHALOK ÉN IS?

Alig volt 3. Már esteledett azon a lágy őszi napon, amikor sikongatva rohant be az udvarról. „Most születnek!”- arca kipirult az izgalomtól. Kézen fogott, és húzott maga után. Aztán ott guggoltunk, lélegzetvisszafojtva meg csendben ujjongva figyeltük, ahogy az öt kiscica világra jött. Végignézte minden undor vagy szemérmeskedő oldalrapillantás nélkül, és örült a születésnek, annak, ahogy a macskamama gyengéden tolta orrával egy kupacba a még csatakos, vakon szuszogó kölykeit. Ettől kezdve minden nap varászlatos volt. Órákat töltött a kosár fölött, figyelte, számolta, leltározta a cicáit. Lassan kinyitották a szemüket, lábra álltak, csetlettek-botlottak, aztán egyre élénkebb, egyre ügyesebb kis szőrgombolyagokká váltak.

Egy volt csak, amelyik elmaradt a többitől. Vézna volt, lassú, nehezen evő. Ő lett a kedvenc. Neki a legaranyosabb, a legszebb. Próbáltunk segíteni a kis csenevészen. Vittük orvoshoz, kapott infúziót, hátha megerősödik, és utoléri testvéreit. Egyszer-egyszer úgy tűnt, sikerül neki, valahogy mégis összekapja magát. Ám egy reggel ott találtuk megmerevedve a kis cirmost. Csak álltunk dermedten mi is. Éreztem, ahogy egyre jobban szorítja a kezem. A döbbenet után aztán kiszakadt belőle a sírás. Sírtunk mindketten…. aztán csináltunk neki szép temetést. Kapott fejfát, meg virágszirmokból takarót, hogy ne fázzon a hideg földben. Énekeltünk is neki egy zsoltárt, hogy a lelke feltaláljon a mennybe.
Azon a délutánon már nem nagyon hallottam a hangját. Aztán este, amikor összebújtunk, egyszer csak felült az ágyban, rám nézett komoly tekintetével, és azt kérdezte: „Mama! Meghalok én is?”
Egy pillanatra megállt az idő, várt, tétovázott, hogyan menjen innentől tovább? Szerettem volna azt mondani, hogy NEM, téged kikönyöröglek az élet törvényéből, rád új szabályt alkuszom ki a Jóistentől vagy az Élettől, a Haláltól vagy akárkitől, akitől kell. Te soha nem halhatsz meg, mert én szültelek, és az nem lehet, hogy valaha is ne legyél. Szerettem volna ezt mondani, de tudtam, hogy nem hazudhatok, neki nem színlelhetek mást, mint ami a valóság. Azon az estén beszéltünk az élet körforgásáról, születésről és halálról, menyországról, és földi feladatokról, beszéltünk a tavaszi szélről, nyári záporokról, az égbolton ragyogó csillagokról. Beszéltünk a saját halálomról, mert ő kérdezett, és nekem ha tetszett, ha nem, közel kellett mennem a témához, végig kellett gondolnom, hogyan is vagyok én a halállal, mit gondolok az elmúlásról, mert ő válaszokat akart. Hiteles, saját válaszokat. Sírtunk is, sirattuk még a kis cirmost, akit jó lett volna látni felnőni. Aztán lassan kezdett megnyugodni. „Könnyebb, ha beszélünk róla.”- mondta később, már félálomban, belesimulva az ölelésembe.

És beszélünk azóta is, a lassan felnőtt lányommal, nehéz dolgokról: félelmekről, fájdalmakról, csalódásokról, kudarcokról, veszteségekről, halálról és gyászról – mert könnyebb, ha beszélünk róla!

(Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus)

Rosszkedv szülés után? Ez a baby-blues.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy gyakori jelenségről van szó. A nők több mint felénél fellép a szülés utáni lehangolt állapot, amit Baby-bluesnak neveznek. Nehezen érthető ez annak, aki ezzel nincs tisztában, hiszen azt gondolhatja, hogy a gyermek születése egy anya életének legboldogabb szakasza, ezért ebbe „nem fér bele” sem sírás, rosszkedv, lehangoltság, sem negatív érzések és gondolatok.

Ezt az érzést az anyák részéről sokszor bűntudat és önmarcangoló érzések kísérik. Ők sem értik, miért van rossz hangulatuk, holott természetes reakció, hogy egy ilyen gyors és intenzív fizikai változásra, ami a szülés előtt, alatt és után éri az anyát, erőteljesen reagál az emberi szervezet és a lélek. A szülés utáni hangulatváltozások és szorongás tehát tulajdonképpen természetesnek tekinthető – de van, aki könnyebben alkalmazkodik ehhez az új helyzethez, van, aki nehezebben. A Baby-blues tünetei, vagyis a frusztráció, ingerlékenység, gyakori sírás, koncentrációs problémák, az alvás zavarai általában hetek alatt elmúlnak, nem szükséges orvoshoz vagy pszichológushoz fordulni miattuk, és megnyugtató az is, hogy a babára nincs káros hatása.

Bár az okok között hormonális hatások is szerepelnek, a jelenség sokkal komplexebb. Egyes kutatók szerint a Baby-blues kialakulásában a társadalmi elvárások szinte minden esetben meghatározó szerepet töltenek be. Tökéletes anyák akarunk lenni, akik mindenhol helytállnak, akik szülés után gyorsan visszanyerik ideális alakjukat, akik nem fáradnak el, tiszta a lakásuk, és persze a gyermekük is mindig nyugodt és kiegyensúlyozott. Mivel ez szinte lehetetlen, a magas elvárások miatt elkerülhetetlenné válik a kudarcélmény – a kérdés „csupán” az, hogy ki hogyan küzd meg ezzel a kudarccal.

Aki csak erre képes koncentrálni, az nehezen talál örömet más tevékenységekben. Ha el tudjuk fogadni azt, hogy nem kell tökéletesen teljesítenünk ahhoz, hogy kiegyensúlyozottak lehessünk, már rengeteget tettünk a szülés utáni lehangoltság és rosszkedv csökkentéséért. Ehhez persze hozzátartozik a külső segítség elfogadása és a család támogatása, megértése is. A kutatók szerint nagyon fontos a szülés előtt tájékoztatni a leendő édesanyákat erről az állapotról, hogy a fellépő hangulatváltozást ne saját anyaságuk kudarcaként éljék meg.

Ám ha pár héten belül ez az állapot nem rendeződik, sőt súlyosbodik, akkor mindenképpen segítséget kell kérni – ez már komolyabb helyzet, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ekkor ugyanis már szülés utáni (post partum) depresszióról beszélhetünk, amely tüneteit tekintve nagyon hasonló a Baby-blueshoz. További jele lehet az örömérzés képtelensége, az érdektelenség, a motiválatlanság, negatív érzések a gyermekkel kapcsolatban és az ehhez kapcsolódó bűntudat vagy rossz gondolatok. A post partum depresszió többnyire hosszabb idő alatt alakul ki, de akár hónapokkal a szülés után is megjelenhet.

A multitasking károsabb, mintha füvet szívnánk?

Az agyunk nem arra van berendezve, hogy egyszerre több dolgot csináljunk. A multitasking csak illúzió: ilyenkor csak gyorsan tudunk váltogatni az egyes tevékenységek között. Ezért azonban nagy árat fizetünk: leszívja az energiát az agyunkból, kimerültté tesz, függővé válhatunk, sőt, akár a halálunkat is okozhatja.

Az emberi agy manapság jobban ki van téve mindenféle információnak, tévinformációnak, pletykának, egyszerű hülyeségnek, mint bármikor korábban. Gondoljunk csak a Facebook hírfolyamára, és máris érthetjük, miről van szó. Az időnk egy részét válogatással, és az ügyeink online intézésével töltjük: próbáljuk eldönteni, mi az, amit érdemes elolvasni, és mi az, amire nem kell időt pazarolnunk. Mindezt persze az egyéb tevékenységeinkkel párhuzamosan, szinte állandóan meg kell tennünk, ami – legyünk őszinték – kimerítő. Hiába, az agyunk – úgy tűnik – alapvetően nem alkalmas az úgynevezett multitaskingra. A The Guardian most arról közölt érdekes összeállítást, hogy milyen kísérleti bizonyítékok vannak arra, hogy a modern világ rossz hatással van az agyunkra.

Mára a mobiltelefonunk egyfajta digitális svájci bicskává vált: minden élethelyzetre van rajta alkalmazás – szótár, számológép, internetes böngésző, e-mail kliens, diktafon, játék, gitárerősítő, időjárás-előrejelző, GPS, fényképezőgép, magnó, rádió, zseblámpa stb. Többet tud ez a zsebünkben levő kis kütyü, mint amennyit a legfejlettebb számítógép tudott 30 évvel ezelőtt az IBM központjában. Az életünk pedig a 21. században mindinkább ehhez alkalmazkodik: állandóan használjuk is ezeket az eszközöket, valójában egy szabad percünk sincs tőlük. Miközben sétálunk, üzeneteket írunk; a bevásárló listát a telefonunkba rögzítjük; amíg utazunk, ellenőrizzük az ismerőseink bejegyzéseit a Facebookon, és még hosszan lehetne sorolni.

Van azonban mindennek egy jó nagy szépséghibája. Azt hisszük, hogy manapság egyszerre több dolgot csinálunk, azaz egyre jobbak vagyunk a multitaskingban; ez azonban csak illúzió. Az MIT neurológusa, Earl Miller és kutatótársai azt állítják, hogy az agyunk abszolút nincs arra dizájnolva, hogy multitaskoljunk, azaz, hogy egyszerre több dologra figyeljünk oda. Multitasking ugyanis valójában nincs: amit így nevezünk, az valójában azt jelenti, hogy nagyon gyorsan tudjuk váltogatni a tevékenységeket, azaz gyorsan tudunk átkapcsolni egyik dologról a másikra. Ennek az átkapcsolásnak pedig – figyelmeztet Miller – minden egyes alkalommal ára van. És bár sokszor hisszük, hogy rengeteg dolgot megcsináltunk, a multitasking jelentősen csökkenti a hatékonyságunkat.

A multitasking növeli a kortizol nevű stresszhormon, illetve az adrenalin termelését; ezek pedig túlzottan stimulálják az agyunkat, ami miatt összezavarodnak a gondolataink. Ezen kívül dopaminfüggőséget is okoz a multitasking, aminek következtében állandó külső ingerre van szüksége az agyunknak, és így nem tud egy dologra fókuszálni. Ehhez járul hozzá, hogy a prefrontális kérgünk különösen érzékeny az újdonságokra, ami azt is jelenti, hogy a figyelmünket könnyen eltereli bármi, ami új – körülbelül úgy, mint a kisgyermek vagy a kismacska figyelmét egy színes vagy fényes tárgy.

Elég ironikus, hogy miközben valamire éppen koncentrálni próbálunk, újra és újra elterelődik a figyelmünk: telefonálunk, utánanézünk valaminek a neten, megnézzük az e-mailünket, üzeneteket küldünk. Tehát az agyunk jutalomért felelős és újdonságra fogékony területeit állandóan stimuláljuk, ami rengeteg endogén (azaz a szervezet által termelt) opioid anyagot szabadít fel. Naná, hogy jól érezzük tőle magunkat! Olyan könnyű jutalom ez az agyunknak, hogy a hosszabb távon elérhető, nagyobb jutalmakról könnyű szerrel lemondunk miatta.

Korábban nem volt ennyi esély arra, hogy ilyen rövidtávon, könnyen elérhető jutalomforrásokat találjunk, mint manapság. Ma több embernek van mobiltelefonja, mint WC-je. Ez pedig azt is jelenti, hogy mindenkiben van egy olyan implicit elvárás, hogy a másik bármikor elérhető legyen.

A multitaskolás lehetősége egyértelműen rombolóan hat a kognitív teljesítményre. Glenn Wilson, a londoni Gresham College munkatársa infomániának hívja a jelenséget. Kutatásaiból az derült ki, hogy amikor koncentrálni próbálunk egy feladatra, miközben tudjuk, hogy egy olvasatlan e-mail van a postafiókunkban, 10 ponttal csökken az úgynevezett hatékony IQ-nk. A kutató a multitasking hatásait a marihuánáéhoz hasonlítja; azt mondja, nagyobb kárt tesz az agyunkban, mintha füvet szívnánk.

Russ Poldrack, a Stanford Egyetem neurológusa azt vizsgálta, hogy multitaskolás közben hogyan lehet tanulni, illetve, hogy a megtanult információ hol rögzül az agyunkban. Kutatásaiban a diákoknak tévénézés közben kellett tanulniuk. Kiderült, hogy a tévézés közben megtanult információ nem a szokásos helyen tárolódik, hanem az agy striatum nevű részébe kerül, ahol az új folyamatok és képességek kapnak helyet, nem pedig a tények vagy gondolatok. Ha nem nézünk tévét tanulás közben, akkor a megtanult információ a hippokampuszba kerül, ahol kategóriákba épül bele, és rendszereződik – annak érekében, hogy minél könnyebben előhívható legyen a későbbiek folyamán.

A multitasking a szó szoros értelmében leszívja az agyunkat: állandóan egyik feladatról a másikra kapcsolni energiaigényes feladat. Ahogy újabb és újabb ingerek érik, a prefrontális kéreg és a striatum újra és újra megtelik cukorban és oxigénben gazdag vérrel – ugyanezzel az „üzemanyaggal” működnek akkor is, ha egyetlen feladatra koncentrálna. Így az agy erőforrásai valóságosan kimerülnek egy idő után, így zavarodottak leszünk akár kis idő után is. Ez pedig mind a kognitív, mind pedig a fizikai teljesítményt rontja: szorongást okoz, a kortizolszint növekedésével nő a stressz-szint is, ami lobbanékony, agresszív viselkedést okozhat. Ezzel szemben, amikor egyetlen dologra koncentrálunk, kevesebb glükózt használ az agyunk, és nem történik meg ez a fajta kimerülés.

Ezeknek az eredményeknek a fényében talán érthetőbb, hogy sokszor miért érezzük magunkat kimerültnek. Az a sok új információ, amelynek a nap 24 órájában ki vagyunk téve, túlterheli az agyunkat, ha engedünk a „multitaskolás” csábításának. Olyannyira veszélyes lehet ez, hogy oly mértékben zavarhatja meg az agyunkat, hogy már semmi más jutalom nem fogja érdekelni, csak az, amely ilyen könnyen és gyorsan szerezhető meg. Egy kísérletben patkányok agyának megfelelő központjait stimulálták egy bizonyos mozdulat jutalmaképp: a patkányok annyira rászoktak erre az örömforrás, hogy elfelejtettek enni is, és elpusztultak a kísérlet során. Ne higgyük, hogy ilyesmi az emberrel nem történhet: vannak hírek olyan esetekről, amelyekben emberek addig játszottak számítógépes játékokat, amíg meg nem haltak.

A túlbuzgó szülő jelenség

A mai kor egyik vezényszava, hogy adjunk meg mindent a gyereknek. Sok mindenben megjelenik ez a túlbuzgóság: fejlesztésre viszik azt a gyereket is, aki nincs is lemaradva semmiben, mondván, ártani biztos nem fog. Már az óvodásnál keresik a különórákat, sőt, már bölcsődés korúaknak is van nyelvóra. De ha épp semmilyen foglalkozásra nem viszik, akkor sem lehet nyugodni.

Sok anyának és apának (de mintha inkább az anyákra lenne ez igaz) bűntudata van, ha nem szervez otthonra is valami „tevékenységet”. Hiányérzete van, ha csak úgy léteznek otthon, ha a gyerek játszik, a szülő házimunkázik, dolgozik, ahelyett, hogy mindig mesélne neki, ringatót rögtönözne, de legalább megtanítana neki néhány számot és betűt, vagy bábszínházat építenének a szobából. Hogy mit tekint hasznosnak a szülő, az családonként változik, de a különböző értékrendet vallók hasonlítanak abban, hogy sosem tudnak megnyugodni: eleget kap tőlük a gyerek.

Igaz, hogy élményekre szükség van, és az is igaz, hogy igényli a gyerek, hogy legyen olyan idő, mikor a szülő csak rá figyel, igazán odaadja magát, nem csak úgy fél szemmel sandít oda, főzés, teregetés, pláne chatelés közben. Igaz, hogy elementáris igénye a gyereknek, hogy meglássa magát az anya, az apa tekintetében, aki igazán ővele van, akinek tükröződik a szemében, hogy érzékeli a gyerekét, örül neki. Tehát kell a közös élmény, és az érzelmi együttlét. A kiindulópontban ott van az igazságmag, de túlzásba, akár káros túlzásba is át tud csúszni a törekvés, hogy kapjon meg mindent a gyerek. És olykor épp ezért nem kap meg fontos dolgokat.

A szükséges ingereket a baba és óvodáskorú gyerek a normális, hétköznapi, egészséges közegben megkapja. Nincs szükség különórákra, de arra sem, hogy a szülei folyton produkáljanak valamit, sokkal inkább arra, hogy részt vehessen a valódi, az otthoni életben. Hogy amit csak lehet, megfoghasson, kipróbálhasson, és ne az legyen az elsődleges szempont, hogy „jaj, összepiszkolja a kis ruháját!”. Nem biztos, hogy kell egy megtervezett éneklős fél óra minden nap, elég, ha dudorászik anya, miközben kavargatja a levest, amikor kedve van, höcögteti a térdén a gyereket, és közben mondja az ezer éve ismert mondókáját. Elég, ha akkor válaszol, mikor a gyerek rámutat egy betűre vagy feliratra, és kérdezi, mi van ott. És persze a játék is magától alakul: ha bevonja a kicsi a szülőt, akkor bekapcsolódik, nem kell, hogy anya kitalálja, megszervezze, és a legszuperebb eszközök álljanak hozzá rendelkezésre.

Ahogy Vekerdy Tamás is sokszor felhívja rá a figyelmet, a gyerek legfontosabb és legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék. Szabad, tehát nem az, mikor csak egyféleképp lehet, hanem mikor a gyerek követheti a belső képeit, a vágyait. Ha látott már valaki gyereket, ahogy feloldódik a maga alkotta világban, megérti, hogyan fejlődik ebben a tevékenységben sokkal jobban, mint bármelyik szervezett foglalkozáson. Kell az agynak ez a kreatív, ugyanakkor ellazult állapot, amiben felszínre bukkan az, aki vagyunk, amiben kivetül a belső világunk, amikor teremtővé válik a gyerek, a saját játékán keresztül találkozik önmagával.

És ezt a meditatív, teljes lényét, testét, lelkét egybefogó tevékenységet zavarjuk meg, ha minden áron be akarunk avatkozni. Vannak szülők, akik még a játékban is okítani akarják a gyereket, és rögtön mutatják: „nem fiacskám, ezzel nem így, hanem úgy játszunk, az igazi markoló így markol, nem úgy, ahogy te mutattad az előbb”. Jó szándékkal teszik, de nem értik, hogy nem csak azt kell megtanulni az élethez, hogy mi hogyan szabályszerű és rendeltetésszerű, és a külvilágban minek mi a valós működése. Ezt is megtanulja, ha hagyjuk, hogy tapasztalja maga körül a világot, hogy beleengedje magát, hogy sarazzon, pocsolyázzon, dagonyázzon, nem féltjük, ha fel akar mászni ide-oda. De a befogadás mellett szükség van a szabad alkotásra, a benső kivetítésére is. Arra, hogy az a markoló éppen úgy működjön, ahogy az ő fantáziájában.

Bizonyára nem egy szülő sóhajt gondterhelten, mikor azt olvassa, nem kell pluszfoglalkozás, elég, amit spontán nyújt a gyereknek. És mondja, hogy „igen, igen, de én magamtól nem dúdolok főzés közben, nekem spontán nem jön a mondóka”. Viszont hallják, olvassák, hogy ezek kellenek, és ilyenkor jön a pánik, hogy hiányzik az ősanya tudás. Higgyük el, hogy nem kell virtuóznak lenni, tényleg nem! Nem kell, hogy több száz éneket és verset tudjon valaki, egyet-kettőt mindenki tud. A gyereknek fontosabb a szülő jókedve, mint a paletta színessége. Nincs anya, akiből minden spontán jön: egyszerre ő a legnagyobb kézműves zseni, aki maga varrja a babákat, minden helyzetre van egy verse, és még a tésztát is házilag gyúrja. Ha valaki nem az a dalolós vagy fejből mesélős fajta, akkor engedje ezt meg magának! Nem kell mindent adni a gyereknek. És nem csak foglalkozások terén, de „ősanyaként” sem. Van, aki ebben jó, van, aki abban.

A szülő adja azt, ami ő maga, nem kell megfelelnie semmilyen előre megrajzolt képnek. Inkább fontos, hogy megtalálja, mi az a mód, ahogy együtt tud lenni a gyerekkel, úgy, hogy az egyiküknek sem izzadságos, hanem mindketten jól érzik magukat benne.

Dívány, Cziglán Karolina pszichológus

… ezért sürgetik szinte az összes szülést

Az utóbbi időben egyre nagyobb figyelmet kap a szülés, mint élmény, illetve a szülés és a születés körüli traumák. De miért kellene a szülésnek élménynek lennie, nem luxus ez? A háborítatlan szülés hívei szerint nem, hiszen nem csak az anya, hanem a baba későbbi életére is hatással van születésének minősége. Az ELTE Pszichológia Tanszék szakemberei szerint, amikor a szülésről gondolkodunk, a lehetséges orvosi problémák, tünetek, szövődmények mellett gyakran elfelejtjük, hogy a folyamat természetességére fókuszáljunk.

Azt mondják, a mai orvostanhallgatók, rezidensek, és szülésznők szinte alig látnak beavatkozás mentes szülést, így nincs lehetőségük megtanulni, milyen az. Nem szereznek tapasztalatot arról, hogy adott esetben akkor is minden rendben lesz, ha ők semmit nem csinálnak.

Varga Katalin, az ELTE PPK Affektív Pszichológia tanszékvezető docense szerint a szülés jelenleg elsősorban a szülészorvos kompetenciája, a helyes szemlélet azonban az lenne, ha a szakmai meghatározottság helyett maga a folyamat lenne a fókuszban: magyarul ne emeljünk ki egyetlen szakmát se, ne kelljen eldönteni, „kié” a szülés. Az ELTÉ-n pszichológushallgatóknak tanítják a témát: számukra már körülbelül húsz éve létezik szüléssel kapcsolatos kurzus. Ezen kívül 2007-ben az egyetem perinatális szaktanácsadó szakot indított, amelyen nem csak pszichológushallgatók, hanem számos egyéb szakma képviselői részt vehetnek és vesznek. A kurzus személete abból a szempontból is haladó, hogy nem a bajokra, hanem a folyamat természetességére fókuszál.

Séta a szülés, születés minőségéért

A perinatális szaktanácsadó képzés oktatói és hallgatói idén már második éve igyekeznek felhívni a nyilvánosság figyelmét is a szülésélmény fontosságára, mégpedig olyan módon, hogy egy-egy a témához kapcsolódó helyre sétálnak el. Az első sétájuk – amely alatt valójában több napos túrákat kell érteni – a Bélapátfalván található bábafához vezetett. A legenda szerint 100-150 évvel ezelőtt egy anya itt a fa tövében hozta világra gyermekét, a fa pedig menedéket és árnyékot nyújtva „segített” a szülésben. Az eredeti bábafa már nincs meg, de amikor elpusztult, a legendát őrző helyiek egy másikat ültettek a helyére.

Az idei túra célpontja Topolya volt, ahol szintén található egy „születés fája”. A résztvevők az éjszakai pihenőket leszámítva végig gyalogolnak, amelynek szimbolikus jelentősége is van: nem szálltak vonatra, mert nem siettek, ahogy a szülést sem jó siettetni, ehelyett inkább meg kell adni az idejét, hagyni kell normál tempójában lezajlani. A teljes távot 15-en sétálták végig a képzés résztvevői és családjaik közül, de menet közben bárki csatlakozhatott hozzájuk egy-egy rövidebb távra. Így menet közben előfordult, hogy ötvenen, százan is gyalogoltak. A helyi baba-mama klubok, szüléssel kapcsolatos szervezetek fogadták őket egy-egy állomáson, az elképzelés támogatói pedig aláírt szalagokkal fejezhették ki támogatásukat.

Nem luxus a jó szülésélmény

A csoport célkitűzése természetesen nem csak a séta, emellett oktatnak, kutatnak a szülés, születés – azaz a SzüléSzületéS – pszichológiájának témájában. A kifejezést szándékosan írják egybe, hiszen sokszor elfelejtődik, hogy az esemény a baba irányából is aktív folyamat, és ezzel is szeretnék kifejezni, hogy baba és mama egybetartozó egységet alkotnak.

A szülés-születés minősége, vagyis maga az élmény elég változatos skálán mozog a rémségestől a csodálatosig. A szakemberek szerint nem felesleges „luxus”, ha pozitív szülésélményt szeretnénk, hiszen nem csak arról a pár óráról van szó, amíg a folyamat zajlik: a következmények egy egész sor egyéb dolgot meghatároznak a baba és a mama későbbi életében. A társadalmi hatások sem elhanyagolhatóak: egy skandináv tanulmány szerint a szülésélmény minősége befolyásolja az adott nő későbbi gyermekvállalási hajlandóságát. Azaz traumatikus szülést követően elmegy a kedve a további gyermekvállalástól, még olyan esetekben is, amikor a pár eredetileg több gyereket tervezett volna. Ezen annyira nem is csodálkozunk.

A gyermekgondozás is sérülhet

A szülés folyamata során hormonális hatásokra olyan érzelmi és motivációs központok kapcsolódnak be az anya agyában, amelyek miatt „kedve lesz” a gyereket gondozni. Minél kevésbé háborítatlan a szülés, ezek a központok annál kevésbé kapcsolódnak be automatikusan. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a császárral született babákat nem gondozza megfelelően az édesanyjuk, csupán annyit, hogy esetükben a folyamat kevésbé zökkenőmentes, a baba és mama egymásra találásához némi idő és külön energia befektetés szükséges.

Természetes esetben a szülés, a gyermekgondozás, a szoptatás, a bőrkontaktus során az agyi jutalomközpontok is aktiválódnak, mind a babáé, mind az anyáé. Azaz jó esetben az ember örömét lelheti a babázásban, és ilyenkor könnyedebben, gördülékenyebben megy a dolog. Ha ez elmulasztódik vagy a folyamat bármi miatt – császár, koraszülés, traumatikus szülésélmény, a baba és anya bármi miatti elválasztása – sérül, az anyák akkor is gondozzák a babájukat, csak nehezebb.

A szakemberek szerint a legjobb, ha egyáltalán nem avatkozunk be tettlegesen a szülés folyamatába, azaz nem sürgetjük oxitocinnal és nem zavarjuk meg fájdalomcsillapító gyógyszerekkel sem. Ez természetesen nem mindig lehetséges, de ha ez nem megy, még akkor is lehet segíteni a folyamatot: a császáros babát is oda lehet adni azonnal az anyának, csak az a baj, hogy a műtő sterilitásának, biztonságának betartása érdekében ez az egyszerűnek tűnő dolog egy plusz személy részvételét igényli. A koraszülött babák kenguruztatása, azaz a bőrkontaktus fenntartása már több helyen megvalósul.

Depresszió, elhízás, tumor, autizmus

A traumatikus szülésélmény az anya és a baba egészségére is hatással van. Az újabb felmérések szerint például meglepően gyakori szülést követően a PTSD, azaz a poszttraumás stressz zavar: ez az a betegség, amelyet először háborús veteránoknál diagnosztizáltak és ami a traumatikus emlék rendszeres és érzelmileg megterhelő újraélését jelenti. A PTSD-ben szenvedő páciensek gyakran kerülik a közeli kapcsolatokat, ingerlékennyé válnak, szoronganak és alvászavaraik vannak – ezek közül egyik sem előnyös, ha az ember épp egy babát gondoz. A PTSD nem azonos a gyermekágyi depresszióval, de a traumatikus szülés ez utóbbi zavar gyakoriságát is növeli.

Ami a babát illeti, a hosszú távú kutatások szerint a későbbi rák, cukorbetegség, elhízás, pánikbetegség és autizmushajlam is összefügghet a születés módjával. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindenki, akinek nem volt meg a klasszikus, szép születésélménye, az kövér lesz és pánikbeteg: a fenti betegségek mind multikauzálisak, azaz sokféle oki tényező együttállása esetében alakulnak ki. Meglepő tudományos eredmény, hogy a sok ok között a születés módja is szerepelhet.

Az összefüggésben semmi ezoterikus nincsen, a babák agya ugyanis a születéskor még nagyon éretlen és kialakulatlan. Az agy csecsemőkori fejlődése pedig függ a hormonális hatásoktól: jó esetben a szülés, bőrkontaktus, szoptatás körüli élmények során felszabaduló hormonok (endofrinok, dopamin, oxitocin) olyan agyi rendszereket hangolnak össze, amelyek a társas ingerekre nyitottá teszik az illetőt emellett a csecsemőkori hormonális hatások a baba stressz rendszerét is alakítják: állatkísérletek és emberen végzett kutatások bizonyítják, hogy a stressz érzékenységünket korai hatások alakítják. A magasabb stressz érzékenység pedig felnőve számos testi és lelki betegségre hajlamosít.

Akkor mi a probléma?

Ha mindezt tudjuk, akkor miért nem szül mindenki háborítatlanul? Mármint akinél nincs beavatkozást igénylő orvosi szövődmény. A szakemberek szerint ennek sok oka van. Az egyik, hogy a fenti összefüggések viszonylag újak, frissek a szakirodalomban is, a tudományos eredmények pedig mindig pár év (évtized) késéssel mennek át a mindennapi gyakorlatba: minden szakmának van egyfajta tehetetlensége, nehéz megváltoztatni a bevált szokásokat, hagyományokat, nehéz szemléletet váltani és ez a szülészetre is igaz.

Nem az orvos siet valahova, csak a szülést sürgeti

A beavatkozás mentes szülés természetesen nem azt jelentené, hogy indokolt esetben sem avatkozunk be, hiszen ha a baba és a mama érdekében szükséges, akkor nem szabad elmaradnia a beavatkozásnak. Csakhogy napjainkban szinte nem is létezik beavatkozás mentes szülés, ilyet a szülészeti gyakorlatban alig látni: egy kis oxitocint, burokrepesztést, fájdalomcsillapítót vagy gátmetszést még egyébként egészséges, természetes lefolyású szülések esetén is látni.

A perinatális képzésben oktató bábák szerint ez szinte mindig a sürgetettségből fakad: szinte soha nem elég a normál tempó, nem bírjuk kivárni, hogy maguktól haladjon előre a vajúdás folyamata. Már két óra eltelt, még csak ennyit tágult, akkor jöhet az oxitocin – a szülésznő szerint pedig lehet, hogy csak hagyni kellett volna kicsit pihenni az anyát.

A tapasztalt szülésznők szerint a folyamatnak meg kell adni az idejét. A mai gyakorlatban a fő nehézséget szerintük nem az jelenti, hogy az orvosnak sietnie kell valahova, ennél sokkal nagyobb a probléma: a mai orvostanhallgatók, rezidensek szinte alig látnak normál, beavatkozás mentes szülést, így nem tanulják meg, milyen az. Nem szereznek tapasztalatot arról, hogy adott esetben akkor is megszülhet egy egészséges babát egy egészséges anya, ha ők az égvilágon semmit nem csinálnak, csak nyugodtan üldögélnek.

Ehhez természetesen nem kell orvosnak lenni, a tanuló szülésznők esetében ugyanígy fennáll a probléma: tanulmányaik és szakmai gyakorlatuk során arra szocializálódnak, hogy a vajúdónak mikor milyen gyógyszer, hormon, vizsgálat jár, a normál szülésvezetést pedig nem, vagy csak kevésbé tanulják meg. Holott a Brit Királyi Szülészeti Társaság becslése szerint a nők 40-45 százaléka simán képes lenne beavatkozás mentesen szülni.

Orvos vagy szülésznő?

A laikus közvéleményben gyakori az a leegyszerűsítő nézet, hogy ha orvos vezeti a szülést, akkor az orvosi beavatkozásokkal jár, ha meg csak a szülésznő van ott, akkor háborítatlan. A szakemberek szerint azért ez nem pontosan így van, hiszen nem a személy szakmai végzettsége, hanem szemlélete a döntő: a szülésznők közül is sokan inkább sürgetnék a vajúdás folyamatát, és vannak, akik előnyben részesítik a gyógyszeres fájdalomcsillapítást a pozitív szuggesztiókkal és egyéb természetes módszerekkel szemben.

A séta és a kapcsolódó kampány tehát hangsúlyozottan nem orvos-ellenes vagy szülésznő-párti, ehelyett a szemlélet átadása a fontos. A perinatális szaktanácsadó képzésen pszichológusok, szülésznők, szoptatási tanácsadók és szülészorvosok is oktatnak, sőt, a hallgatók között is van orvos. A háborítatlan szüléssel, korai kötődéssel kapcsolatos hazai fejlődés sokszor egy-egy haladó szemléletű orvoson múlt: az apás szülés, a császár utáni, apával való bőrkontaktus, a koraszülöttek kenguruztatása mind ilyen, eredetileg partizánakció volt, amelynek létjogosultságát a tudomány egyre inkább alátámasztja.

Hogyan változtatható meg tehát a hazai, jelenleg inkább beavatkozás-párti szülészeti gyakorlat? A SzüléSzületéS kampányvezető szakemberei szerint egyrészt mintával, vagyis úgy, hogy ha a fiatal orvos vagy szülésznő látja, milyen a háborítatlan szülés, másrészt pedig azzal, ha a fiatal szakemberek (vagy legalább oktatóik) naprakészen olvassák a tudományos szakirodalmat.

Szerző: Dívány.hu

HOGYAN NYARALJUNK HATÉKONYAN?

HOZHAT-E MEGVÁLTÁST A NYARÁLÁS?

Ha valamit nagyon-nagyon tudunk várni, az a nyári szabadság. A felfokozott várakozáshoz gyakran túlzott elvárások is párosulnak – például hogy az a hét, tíz vagy tizennégy nap töltsön fel annyi energiával, amennyivel „kihúzzuk” a következő hosszabb szabadságunkig. Ezzel szemben ma már kutatási eredmények igazolják, hogy a lakóhelyünktől távol eltöltött hosszú vakáció önmagában csak rövid ideig nyújt gyógyírt a mindennapok sokhónapnyi nyűge ellen. Az, hogy tartósan jól érezzük magunkat a bőrünkben, sokkal inkább a hétköznapok stresszkezelésén és a munkához való viszonyunkon múlik. De vajon mégis mi a pihentetőbb: egyben két hét vízpart és napfény vagy többször rövidebb ideig tartó kikapcsolódás? Meddig tarthat ki a feltöltődés és mitől száll el olyan gyorsan a jótékony hatása? Hogyan nyaraljunk hatékonyan?

Már az utolsó napokban zuhan a hangulat

Még mielőtt lefújnánk a nemrég lefoglalt kéthetes üdülést, le kell szögezni: tudományosan bizonyított tény – és saját bőrünkön is tapasztaltuk –, hogy a nyaralás alatt ellazulunk, közérzetünk, általános egészségi állapotunk javul, szervezetünk stresszhormon-szintje csökken. Egy 2000-ben nyilvánosságra hozott amerikai kutatás eredményei szerint a szív- és érrendszeri problémák rizikótényezőit fokozottan magukon viselőnél a rendszeres nyaralás hosszú távon még a szívinfarktus esélyét is csökkenti.

Jeroen Nawijn holland turizmuskutató 2010-ben mutatta be az általa modellezett ún. tipikus nyaralási hangulatgörbét: az üdülés kezdetén még nem emelkedik a boldogságszint, azonban 2-3 nap után meredeken felfelé ível, az utolsó napokban pedig ismét lezuhan. Ennek egyik oka: kedélyállapotunkra erősen rányomja bélyegét a gondolat, hogy pár nap múlva újra ránk nehezedik a munkahelyi nyomás. Egy 2002-es brit közvélemény-kutatás ugyanakkor arra mutatott rá, hogy a jótékony hatás már az utazás előtt is érzékelhető, ugyanis már a nyaralás tervezgetése közben javul a közérzet, pozitívabban értékeljük kapcsolatainkat és egészségi állapotunkat.

Hosszan vagy rövidebben?

Eddig teljesen összecsengnek a kutatások tapasztalatai a nyaralással kapcsolatos elképzeléseinkkel és elvárásainkkal. Meglepő eredményeket sokkal inkább az arra vonatkozó felmérések hoztak, hogy meddig érezteti hatását a nyaralásról hazahozott kellemes testi és lelki állapot. A válasz kissé lelombozó: legkésőbb egy hónappal a szabadság után teljesen „lemerülnek”a nyaralás alatt feltöltött „elemek”. Ezzel a kérdéssel többek között Jessica de Bloom, a nimwegeni egyetem kutató pszichológusa foglalkozott, aki 2009-ben összefoglalta az ebben a témában addig született összes tanulmány eredményeit.

A szomorú végkövetkeztetés: a nyaralás jótékony hatása túlnyomórészt már a hazaérkezés utáni első hét során megsemmisül.

Mindezt egy 2011-ben végzett saját kutatása is alátámasztotta: 3-5 napos pihenésen részt vett alanyokat vizsgált. A megkérdezettek közérzete az üdülőhelyen eltöltött idő alatt nem meglepő módon javult, stressz-szintjük csökkent – a hazatérés utáni harmadik napon azonban a közérzet és a stressz-szint is visszaállt a korábbi értékekre.

Különösen figyelemreméltó, hogy a kipihentség érzete a pihenés hosszától függetlenül is csak rövid ideig tart.

Ezt egy 2012-ben zajlott kutatás is megerősítette, amelynek keretében de Bloom olyan személyeket kérdezett meg, akik átlagosan 23 napig tartó nyaralásról tértek vissza. Egy hét munkavégzés után ugyanolyan feszültnek érezték magukat, mint az elutazás előtt. De Bloom kutatási eredményei arra engednek következtetni, hogy jobban jár az, aki nyári szabadságát több részletben veszi ki.

„Amennyiben döntenünk kell arról, hogy egyszer utazzunk el hosszabb szabadságra, vagy többször rövidebbre, mindenképpen a több, rövidebb ideig tartó kikapcsolódást javaslom”

– vélekedik a szakember.

Mi vár ránk, ha hazajövünk?

Ha tehát nem a levegőváltozás időtartamának hosszúsága határozza meg hatásának tartósságát, akkor vajon mi? Úgy tűnik, fontos szerepe van a közvetlenül a hazatérés utáni megterhelés mértékének. Ezt bizonyítja két pszichológus, Jana Kühnel és Sabine Sonnentag 2011-ben végzett felmérése. A kutatók iskolai pedagógusokat kérdeztek meg a kéthetes tavaszi szünet előtt és után. Kimondottan hamar elszállt a kellemes közérzet, ha a tanároknak a szabadság után tetemes mennyiségű sürgősen elvégzendő feladattal kellett szembesülniük, illetve ha gyakran kellett fegyelmezniük a diákokat. Az viszont valamelyest hozzájárult a kipihentség hosszabb távú fenntartásához, ha az első munkahéten rövidebb, kikapcsolódásra szánt időket iktattak be.

Egész évre nem tölthet fel

Kiderült az is, hogy nemcsak a visszatérést követő munkahelyi stressz mértéke, hanem a nyaralás minősége is meghatározó. De Bloom kutatásai rávilágítottak az intenzív örömérzet kedvező hatására, függetlenül a tevékenység típusától – például a szabadság alatt a partnerrel folytatott kiadós és tartalmas beszélgetések is képesek konzerválni a nyaralást követő jó közérzetet. A münsteri egyetem munkapszichológusa, Carmen Binnewiesis a regenerálódás kulcstényezőit kutatta. Tapasztalatai szerint a nyaralás minőségét javítja, ezzel együtt a kikapcsolódást elősegíti, ha a szabadság ideje alatt valami újat tanulunk, vagy régóta vágyott dolgokat valósítunk meg. A pszichológus szerint ne a Mount Everest megmászására gondoljunk – elég, ha elmegyünk színházba, múzeumba, ha arra már régóta vágyunk. Ezek ráadásul egzotikus nyaralás nélkül, a hétköznapi estéken és hétvégéken is megvalósíthatók.

Bár a nyaralással foglalkozó kutatások még nem tekintenek vissza nagy múltra, képviselői máris óva intenek attól a tévképzettől, hogy egy hosszabb vízparti vakáció egész évre feltölthet bennünket energiatartalékokkal.

Binnewies szerint egy üdülőhelyen eltöltött hosszabb szabadság fontos – arra azonban nem alkalmas, hogy a mindennapi stresszt hatékonyan kezeljük vele. Ezek a megállapítások talán némi vigaszt jelenthetnek azoknak, akik nem jutnak el nyaralóhelyekre, vagy akik nem vehetik ki egyben a szabadságukat.

Munka, munka, munka

A nyaralás tehát nem pótolja a hétköznapi kikapcsolódást és egészségmegőrzést! A pszichológus szerint a munkahelyi légkör, főként a főnök hozzáállása döntő abban, hogy a beosztottak elegendő kikapcsolódást biztosítanak-e saját maguk számára. Nehezen megvalósítható ez például egy olyan munkahelyen, ahol a munkaidő letelte után órákkal sem nézik jó szemmel, ha hazamegy valaki.

Speciális helyzetet teremt az a körülmény, hogy bizonyos foglalkozások esetében elmosódnak a munkaidő és szabadidő közötti határok. Aki délután korán haza tud menni, hogy egy-két órán át élvezhesse a napsütést, este még biztosan a számítógép előtt ül és e-maileket ír. S jóllehet saját maga osztja be az idejét – önmagában ez is fontos jó közérzet-faktor! –, ezzel együtt nincs igazán megfelelő lehetősége arra, hogy kiszellőztesse a fejét. Ugyanakkor számos felmérés szerint az egészség megőrzésének egyik alapja a munkával kapcsolatos problémáktól való eltávolodás képessége. Az eltávolodáshoz pedig mi biztosítana ragyogóbb feltételeket, mint egy nyaralás? Természetesen laptop, telefon és internet nélkül.

ÓDOR ADRIENN, Mindennapi pszichológia

Kinek van szüksége pszichológusra?

Mindannyiunk életében adódnak nehéz időszakok. Van, hogy egyszerűen nyomorultul érezzük magunkat a bőrünkben, hogy olyan problémákkal, élethelyzetekkel szembesülünk, amik megterhelőek, amiket fogalmunk sincs, hogyan kellene megoldanunk, amik kicsúsznak az irányításunk alól. Állhat elő ilyen helyzet a párkapcsolatunkban, a családi életünkben, a gyereknevelésben, elakadhatunk a karrierünkkel, a munkánkkal. Van, hogy meg kell birkózunk szeretteink elvesztésével, depresszióval, stresszel, kiégéssel vagy függőségeinkkel. Megesik az is, hogy a gondjaink annyira ránk telepednek, hogy a napi életünk menedzselése is kezelhetetlennek tűnő terhet jelent.

És akkor megpróbáljuk valahogy megoldani. Jönnek az önsegítő könyvek, jön fórumok bújása, jönnek a beszélgetések a barátokkal, a családdal. Ha vagyunk olyan szerencsések, hogy egyáltalán van kivel beszélnünk, és érzünk egyáltalán annyi erőt magunkban, hogy megpróbáljuk megoldani a problémánkat. De van, hogy még ez is kevés, hogy hiába próbálkozunk, nem jutunk előbbre, valami még mindig nem stimmel. Ilyenkor jön jól a külső segítség, egy erre képzett, megfelelő tudással rendelkező szakember, aki képes minket segíteni abban, hogy megküzdjünk a problémáinkkal. Ilyenkor érdemes pszichológushoz fordulni.

Ez így elméletben persze egyszerűen hangzik, a gyakorlati lépésre azonban korántsem egyszerű rászánni magunkat.

Minek mennék én pszichológushoz…?

…nem vagyok bolond.

A pszichológus nem feltétlenül mentális problémákkal élőkkel foglalkozik. Sőt. Valójában csak a pszichológusok egy része, a klinikai szakpszichológusok értenek a mentális betegségekben szenvedők kezeléséhez. A többség gyakran az élet különböző területein felmerülő néhány kiemelt problémacsoportra specializálódik, azokkal foglalkoznak behatóbban, abban vannak igazán otthon. Ha pszichológushoz fordulunk, érdemes olyan embert keresni, aki jártas a minket érintő problémakörben.

…amikor megbeszélhetem a gondjaimat a családommal, barátaimmal is.

Gyakran sokkal könnyebb olyan valakivel beszélgetni, akinek nincsenek az életünkkel kapcsolatban előfeltevései, gondolatai, nincs rólunk kialakított képe, van viszont megfelelő szaktudása és a tapasztalata, melyek segítségével képes belőni, mennyire súlyos a gondunk, és képes segíteni abban is, hogy tudományosan igazolt módszerekkel végigvezessen egy úton, ami végül a gondolataik, érzéseik, viselkedésük megváltoztatását hozza el.

… amikor annyira fura lehet egy idegennel beszélni magamról.

A jó pszichológusnál egy idő után nem lesz fura. A melegség, az elfogadás és az empátia, aminek egy jó terápiás ülést jellemeznie kell, feloldja az embert. Támogató környezetben pedig sokkal könnyebb nyíltan beszélni aggodalmainkról, érzéseinkről.

…amikor az nem old meg semmit, hogy valakivel beszélgetek.

Ez igaz, de a probléma valójában nem a terápián oldódik meg. A problémánkat mi oldjuk meg az üléseken kívül. Az azonban, amiket egy pszichológus mond, kérdez, ahová mi magunk kanyarítjuk a beszélgetést új nézőpontokat világít meg, új lehetőségeket, magyarázatokat, megoldásmódokat kínál. Az, amit a pszichológusnál önmagunkról, a saját működésünkről tanulunk segít minket a sikeres problémamegoldásban.

… azt sem tudom ki ő, nem is bízhatok benne.

A számunkra megfelelő pszichológusnak van szakirányú végzettsége, tapasztalata azon a területen, amilyen problémával hozzá fordulunk. Erről érdemes megbizonyosodni, mielőtt felkeressük. Tudnunk kell, hogy a pszichológusnak szakmai és etikai kötelessége bizalmasan kezelni az üléseken elhangzott információt. Olyan ez, mint az orvosi titoktartás. Az, hogy az érzéseink szintjén, odabent képesek vagyunk-e megbízni benne már egy másik kérdés, amit fel is kell tenni magunknak még a terápia korai szakaszában. Az fog tudni segítséget nyújtani, akiben bízunk, akit kompetensnek tartunk. Ehhez, ha nem is feltétlenül szimpatikusnak, de mindenképpen hitelesnek kell találnunk őt. Ha ez nem így van, érdemes felkeresni egy másik szakembert.

…nem vagyok én gyenge, nem kell nekem más segítsége.

Pszichológustól segítséget kérni nem a gyengeség jele. Ha rászánjuk magunkat erre a lépésre az azt jelenti, hogy van bennünk elég erő, hogy szembenézzünk a démonjainkkal, hogy meg akarjuk változtatni az életünket, hogy jobb és boldogabb élet felé törekszünk. Azt jelenti, hogy rendelkezünk annyi önismerettel, és van bennünk annyi alázat önmagunk felé, hogy felismerjük a probléma, amivel szembenézünk átkozottul nehéz, hogy rengeteg energiát emészt fel, hogy foglalkozni kell vele. Profi módon.

…hogy tudná ő jobban, mit kell tennem? Ez az én életem.

Így is van, de a pszichológus nem is fogja megoldani a problémánkat, nem arra van. Nem fogja megmondani a frankót sem (ha mégis megteszi, keressen másik szakembert). A jó pszichológus abban segít, hogy az attitűdjeink, érzéseink megváltozzanak, hogy képesek legyünk az egészségesebb, hatékonyabb viselkedésre, hogy más megvilágításban lássuk a problémánkat, önmagunkat, hogy képesek legyünk megbirkózni az élethelyzetünkkel. A pszichológus nem varázsló, így ön sem azzal oldja meg a problémáját, ha elmegy hozzá, hanem azzal, hogy ott aktívan dolgozik, ha tesz önmagáért. Egy terápián részt venni időt, energiát, pénzt és elköteleződést igénylő feladat. És ezt mind mi tesszük bele. (Részben ezért is felesleges valakit elrángatni a pszichológushoz. Ha nincs belső indíttatás arra, hogy megoldjuk a gondjainkat, akkor a pszichológus sem fog tudni segíteni.)

Rendben. De honnan tudjam, hogy most valóban pszichológusra van szükségem?
Az Amerikai Pszichológiai Társaság ajánlása alapján összeszedtünk néhány olyan élethelyzetet, amiknél érdemes komolyan elgondolkodni azon, hogy pszichológushoz forduljunk. Ilyen az, amikor régóta érezzük nyomasztóan szomorúnak és tehetetlennek magunkat, és az életünk nem fordul jobbra annak ellenére sem, hogy próbálunk javítani, változtatni rajta. Ilyen az is, amikor problémákat okoz a napi életünk menedzselése, például nem tudunk helytállni a munkában, képtelenek vagyunk koncentrálni a feladatainkra, vagy amikor túl sokat aggodalmaskodunk, mindig a legrosszabbra számítunk.

Segíthet a pszichológus akkor is, amikor úgy érezzük, hogy megterhelően sok energiába kerül összetartani az életünket, megtartani a kereteket, vagy amikor a viselkedésünk magunkra vagy másokra veszélyes, például túl sok alkoholt iszunk, túl keveset vagy túl sokat eszünk vagy alszunk, verbálisan vagy fizikailag agresszívan viselkedünk. Érdemes belefogunk a terápiába akkor is, ha újra és újra ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk az életben, vagy konkrétan ugyanazt a dolgot görgetjük magunk előtt, ha túl sokat gondolunk fájdalmas múltbéli eseményekre, ha szenvedést élünk át a mindennapjainkban, és nem élvezzük azokat a dolgokat, amiket korábban szerettünk.

De a terápia nemcsak erre jó. Nemcsak akkor profitálunk belőle, ha bajban vagyunk. A terápia elsősorban önismeretet fejleszt, segít abban, hogy jobban rálássunk saját viselkedésünkre, saját életünkre, hogy jobban megértsük azt, ami velünk, körülöttünk történik. A jó terápia a hatékonyságunkat, a növekedésünket segíti, azt, hogy tudatosabban tudjunk élni: egy teljesebb, jobb életet. Ez pedig már önmagában megéri a ráfordított energiát.

Szerző: Sákovics Diana

Kevesebb hányinger, könnyebb szülés a relaxációs tréning jutalma

A várandósságot nem véletlenül nevezzük áldott állapotnak, de terhességnek is: az örömteli várakozás mellett gyakran kellemetlen tünetekkel járhat. A panaszok lehetnek testi és lelki jellegűek is, hányingertől a szorongáson át az alvásproblémákig. A terhességgel járó hormonális hatások mind fizikailag, mind idegileg megterhelőek, ugyanakkor épp ebben az időszakban érdemes kerülni a túlzott gyógyszerszedést, különös tekintettel az nyugtató, altató szerekre.

Az egyik egyszerű, bár gyakorlást igénylő gyógyszermentes stresszoldó és tünetcsökkentő módszer az autogén tréning. A módszert eredetileg nem terhes tünetek csökkentésére fejlesztették ki, hanem általános stresszoldásra, az idők során azonban kiderült, hogy várandósság alatt kifejezetten előnyös hatásai vannak mind az anyára, mind a magzatra nézve. Az autogén tréning során ugyanis lecsökken a stressz hormonok szintje, csökken a vérnyomás, nyugodtabbá válik a tréninget gyakorló szívverése, ellazulnak az izmai, így a baba is kevesebb stressz hormonhoz jut a vérkeringés útján. Az autogén tréning hatékonyabbá teszi az immunrendszer működését, ami terhesség alatt is előnyös.

A módszer összesen hat lépcsőből áll, amelyeket ugyan terapeutától kell megtanulni, de a hatásosság kulcsa a napi kétszeri otthoni gyakorlás. A tapasztalatok szerint a terhesség alatt végzett tréning csökkenti a hányingert, a hasi panaszok egy részét, csökkenti a szorongást és az alvásproblémákat, a stresszel összefüggő fejfájásos panaszokat, és könnyebbé teszi a vajúdást is. Mi több, egyes nézetek szerint a tejmennyiség növelésére is alkalmas szoptatás során – erről ugyan tudományos bizonyítékot nem találtunk.

A relaxációs technikát egy német pszichiáter, bizonyos Johannes Heinrich Schultz fejlesztette ki az 1930-as években. Ő napi három, egyenként negyedórás gyakorlást javasolt, a mai autogén tréning terapeuták általában napi kettővel is megelégszenek – én titkon bevallom, hogy világéletemben csak napi egyszer gyakoroltam, most komolyan, kinek van napi háromszor negyed órája, de így is hatásosnak tűnt.

Minden alkalommal végig kell menni mind a hat lépcsőn, ami egy-egy testi működést jelent. A tréning működése elsőre ezoterikusnak tűnik, de semmi ilyesmi nincs benne: az autonóm idegrendszer működését befolyásolja. A hat lépcső során egy olyan testi állapotot hozunk létre tudatosan, amely a stresszes, szorongásos testi állapottal ellentétes. Ha szorongunk, idegeskedünk, akkor izmaink megfeszülnek, légzésünk felszínesebb és gyorsabb, szívverésünk szapora, míg ha nyugodtak vagyunk, akkor ennek az ellenkezője igaz.

Ellazult izmokkal, szabályos, lassú szívveréssel, nyugodt, mély lélegzetekkel igen nehéz szorongani. Az autogén tréning során lényegében a szorongással ellentétes testi állapotot hozunk létre, azaz ellazítjuk az izmainkat, lecsendesítjük a légzésünket, pulzusunkat.

A várandós autogén tréninget több helyen kiegészítik: az egyes lépcsőkhöz a magzattal kapcsolatos egy vagy két mondatot kapcsolva. ezek segítik, hogy az anya könnyebben rá tudjon hangolódni a magzatra, például jobban észrevegye annak mozgásait. Sokaknak nehézséget okoz kommunikációképes élő kis lényként elképzelni az ultrahangon látott foltocskát, illetve beszélni hozzá, a tréning ebben is segít.

Az autogén tréning hatékonyságát a nyolcvanas évek óta kutatják. Egy 2002-es összefoglaló tanulmány adatai szerint a módszer hatékonyan javítja a tenziós fejfájást, a migrént, az enyhe vagy közepes fokú magasvérnyomás-betegséget, az asztmát, a Raynaud-betegséget, a szorongásos zavarokat, hangulatzavarokat és alvászavarokat. Mintegy mellesleg az összes betegcsoportban javult a tréninget gyakorlók hangulata és életminősége is.

A terhesség alatti változásokkal kapcsolatban összefoglaló elemzések is készültek 2011-ben: a terhesség alatti stressz és szorongás ugyanis testi tünetekkel is járhat, megléte semmiképpen sem előnyös, ugyanakkor gyógyszeres csökkentése sem ideális megoldás ebben az állapotban. A kutatók nyolc tanulmányban szereplő, összesen 566 fő bevonásával elemezték a különféle testre és lélekre egyaránt ható módszerek hatásosságát a terhesség alatti szorongást illetően. Eredményeik alapján úgy tűnik, az autogén tréning alkalmas a terhesség alatti szorongás csökkentésére, mi több, a közvetlenül a szülés előtti időszakban tapasztalt szorongást is csökkentette. A szorongáson kívül különféle fájdalmak csökkentésére tartják hatásosnak a módszert, ezek között a fejfájások és hátfájdalmak mellett a vajúdás közbeni fájdalom is szerepel – azaz az autogén tréning során megtanult ellazulást, nyugalmi állapotot a vajúdás alatt is alkalmazhatjuk a fájdalomérzés csökkentése céljából. Ehhez természetesen időben el kell kezdeni a gyakorlást.

A módszer feltalálója, Schultz professzor szerint ugyanis körülbelül egy év alatt válik az ember profivá, ennyit kell gyakorolni ahhoz, hogy istenigazából jól menjen, de ő a relaxáció mellett számtalan egyéb dologra is használta és imaginációval (csukott szemmel képzeletbeli képek felidézése) is kombinálta. Az alapgyakorlatok, vagyis a kizárólag ellazulást szolgáló hat lépcső elsajátítása nagyjából két hónap alatt reális, természetesen ebben is vannak egyéni különbségek.

Fontos, hogy az autogén tréning nem a tréningszöveg felolvasását jelenti: azaz, ha letöltjük az internetről az autogén tréning hat lépcsőjének teljes szövegét és otthon napi kétszer elmondjuk, attól nem fogjuk megtanulni, és nem fogjuk tudni alkalmazni. Ehhez a módszer oktatásában képzett terapeuta szükséges.

Szerző: Dívány

Mitől más a női és a férfi féltékenység?

A párok tagjai közötti féltékenység nem új keletű, hanem nagyon is ősi érzelem. Az alapja az a küldetésünk, hogy saját génjeinket átörökítsük a következő nemzedékbe. A féltékenység pedig a genetikai érdekek veszélybe kerülésére adott érzelmi reakciónak tekinthető. A közös küldetést fenyegető hűtlenségeket azonban homlokegyenest eltérő módon ítélik meg a nők és a férfiak.

Lehetett-e féltékeny az ősember?

Erre a kérdésre igazán könnyű válaszolni, annak ellenére, hogy még az sem világos, kiket is takar az ősember – ma már nem tudományos – fogalma: az előembereket is, vagy csak a neandervölgyit (akiről különben kiderült, hogy nem is volt az ősünk)?

A válasz így is, úgy is egyértelmű: az ősember lehetett féltékeny. Még szép!

No de honnan tudhatjuk ezt ilyen biztosan? Hogyan lehetne fogalmunk arról, mi járt elődeink fejében?

Nos, a valóság az, hogy az ősemberek rendkívüli bőségben hagytak maguk után remekül vizsgálható, beszédes lenyomatokat: minket.

Evolúciós okok

Az emberi lélek rengeteg vonása őrzi ugyanis fajunk történetének, sőt a törzsfejlődés még korábbi szakaszainak jellemzőit. S ez nem valamiféle rejtélyes vagy misztikus dolog. Darwin felismerte, hogy az élőlények az evolúció során alakultak ki, s ebben már benne is volt az a gondolat, ami az állat-viselkedéstan – az etológia – alapelvévé vált: az állatoknak nemcsak az alaki tulajdonságai, hanem a viselkedéses jellemzői is az evolúció termékei. A viselkedést és a lelki reakciókat ugyanis – legalábbis részben – a gének, az öröklött hajlamok határozzák meg. Az egyszerűbb élőlényeknél ez az összefüggés igen szoros, míg a törzsfejlődésben „feljebb” haladva, a központi idegrendszer összetettebbé válásával lazul a kapcsolat a gének és a viselkedés között. Természetesen az ember magatartási programja a legnyitottabb, mi tudjuk a leginkább tetszésünk szerint alakítani viselkedésünket, de még így is rengeteg ősi hajlam dolgozik bennünk – többnyire anélkül, hogy ennek tudatában volnánk.

Az evolúciós pszichológia egyik legfőbb célja az, hogy a törzsfejlődés logikáját figyelembe véve magyarázatot találjon a mai ember viselkedésformáira, „lelki reflexeire”. Sok érdekes példát említhetnénk ennek illusztrálására, például hogy miért vásárolnak másképpen a férfiak és a nők, mitől látunk vonzónak egy embert, vagy miért tetszenek bizonyos festmények – de maradjunk csak a féltékenységnél, hiszen ez szinte tankönyvi példája evolúciós eredetű érzelmeinknek.

Génátörökítés

A féltékenység, mármint az a fajta, amelyet egy pár tagjai élnek át, nagyon ősi és nagyon is érthető érzelem. Alapja az, hogy minden élőlény arra szelektálódott, hogy saját génjeit átörökítse a következő nemzedékbe. Nagyon sok faj esetében a hímek és a nőstények – ha nem is állnak érdekellentétben egymással – más-más módon biztosíthatják genetikai jelenlétüket az utódnemzedékekben.

A hímeknek például kulcskérdés, hogy valóban ők termékenyítsék meg az általuk meghódított nőstényt, ezért sok faj hímjei háremüket vagy párjukat elzárják a többi hím elől. Ez nem is csoda, hiszen ha a nőstényt egy másik hím termékenyíti meg, akkor a „férj” összes erőfeszítése, energia- és időbeli ráfordítása egy számára genetikailag idegen utód felnevelésére megy el. Ezért párzási időszakban egy rivális hím felbukkanása mindig heves reakciókat vált ki.

Ezzel szemben a nősténynek gyakorlatilag mindegy, melyik hím termékenyíti meg (feltéve, ha az is párjához hasonlóan fittnek, életképesnek tűnik), hiszen saját génjei mindenképpen benne lesznek a születendő utódokban – az anya mindig biztos.

A nősténynek az viszont fontos, legalábbis az olyan fajokban – és az ember is ilyen –, amelyekben mindkét szülő hozzájárulása szükséges az utódok sikeres felneveléséhez, hogy a párja „családcentrikus” legyen, azaz idejét és erejét a közös utódokra fordítsa. Az, hogy közben esetleg futólag más nőstényekkel is párosodik, valójában nem lényegi kérdés, nem aknázza alá komolyan az anya genetikai érdekeit.

Genetika diktálta attitűd

Ilyen szempontból a féltékenység a genetikai érdekek veszélybe kerülésére adott érzelmi reakciónak tekinthető.

Könnyen ki lehet mutatni – amit tapasztalatból amúgy is tudunk –, hogy a nők és a férfiak féltékenysége eltérő. A nők viszonylag könnyen hajlandók megbocsátani a férfi komoly érzelmek nélküli szexuális kalandjait, ám heves féltékenységet vált ki belőlük, ha azt látják, hogy párjuk más nőhöz kezd el kötődni, s fennáll a veszély, hogy végleg átpártol a másikhoz. A férfiak ezzel szemben akkor a legféltékenyebbek, ha párjuk szexuális hűtlenségére gyanakszanak; az, hogy feleségük szoros érzelmi, ám szexmentes kapcsolatot ápol egy másik férfival, sokkal kevésbé érdekli őket.

Ez a tendencia egyébként még egy generációval távolabb is megfigyelhető. A lányos anyák nyugodtak lehetnek, mivel lányuk révén saját génjeik biztosan ott lesznek az unokák generációjában. A férj anyja ellenben sokkal élesebb szemmel figyeli, menye nem hűtlenkedik-e, mert ha igen, fennáll a veszély, hogy saját, a fia által hordozott génjei nem öröklődnek tovább. Alighanem ez a genetika diktálta attitűd is hozzájárul a híres anyós-meny viszony alakulásához

Biztosan elmondhatjuk tehát, hogy az ősember lehetett féltékeny – s hogy szenvedtek-e sok tízezer-százezer évvel korábbi elődeink a féltékenységtől? Bizonyára. Végtére is mindannyian – ős- vagy mai – emberek vagyunk.

MANNHARDT ANDRÁS pszichológus, MINDENNAPI PSZICHOLÓGIA

Lustaság – és ami igazából mögötte van

A Psychology Today minap megjelent cikkében a mumus-jelenségről, a lustaságról van szó. Cikkükben azt elemzik, hogy a lustaság igazából egy okozat, egy jelenség, nem ok, nem vonás, ahogy azt gondoljuk – erre van 7 jó érvük.

Ha másokra alkalmazzuk a lusta jelzőt, ez általában egy meg- és elítélő mondatban szerepel, ha magunkra, valószínűleg kicsit gyötrődően, de azért sokszor felmentésként használjuk. Ha valaki lusta, akkor az, hogy ez az ő tulajdonsága, felmenti őt attól, hogy ezért felelősséget vállaljon, vagy megváltoztassa – gondoljuk legalábbis. Ha a lustaságot mint viselkedést nézzük, vagyis megvizsgáljuk, hogy milyen szituációkban vagyunk “lusták”, már egészen más követeztetéseket vonhatunk le. Nos, nézzük, mik állhatnak a lustaság mögött.

1. Sikertelenségtől való félelem.

Sokan félnek változtatni a körülményeiken, mert nem hisznek igazából abban, hogy erőfeszítéseik sikerrel járnak. Mennyivel rosszabb – gondolják – ha a rossz munkahelyemről eljövök, de még rosszabb munkahelyre kerülök – hát akkor már inkább maradok ott, ahol vagyok. Túlbecsülik tehát a sikertelenség esélyét (tipikus kognitív torzítás), és ezért félnek változtatni – majd az egészet arra fogják, hogy lusták.

2. Sikertől való félelem.

Ez a jelenség gyakoribb mint gondolnánk. Rengeteg ember fél attól, hogyha valamiben sikert ér el, a többiek ellenszenvét, megvetését váltja ki, vagy csak simán a körülmények olyan fokú változását, amivel szerintük nem tudnának megbirkózni. Vegyünk egy példát: ha valaki a barátaival azonos szinten keres, de előléptetésével elkezd sokkal többet keresni, esetleg a szervezeti hierarchiában más szinten dolgozni, nagyobb felelősséget vállalni; a barátságuk változhat, és ettől a változástól sokan félnek.

3. Vágy a törődésre.

Mindenki vágyik a törődésre. Mindenki kifejezi valahogy, hogy vágyik a törődésre. És igen, ez a kifejezés sokszor a lustaság – tehetetlennek és hasznavehetetlennek tetetjük magunkat, csak hogy megkapjuk a törődést: azt hazudjuk, hogy “nem tudjuk, hogy kell” vagy, hogy “lusták vagyunk megcsinálni”, hogy amikor a másik kedves-elégedetlenkedő morgása mellett megcsinálja helyettünk, úgy érezzük szeretve vagyunk, törődnek velünk. Ezért van, hogy a “lusta emberek” irritálnak másokat: senki nem szereti, ha törődésre vagy szeretetre manipulálják őt; bizonyos fokig belemegyünk a játszmába, de aztán hamar kiegyensúlyozatlannak érezzük.

4. Elvárásoktól való félelem.

Nagyon sokan vagyunk, akik nem szeretnek szervezni, tervezni: sokszor azért, mert nem szeretjük az ezzel járó felelősséget. Inkább mondjuk, hogy lusták vagyunk megszervezni egy hétvégi kirándulást a baráti társaságunknak, minthogy megcsináljuk, és kiderül, hogy nem jó/kényelmetlen/esős/nehéz/fárasztó/bármilyen a kimenetele a dolognak.

5. Passzív-agresszív kommunikáció.

Ez egy igazi “klasszikus”. Hogyan jelezzük a körülöttünk lévő embereknek, hogy valami nem tetszik, úgy, hogy ne menjünk bele egy direkt vitába? Természetesen a lustaság eszközével: éppen eléggé irritálja a másikat, érezni fogja, hogy valami nem oké, de nem kell beleállnunk a vitába, nem szenvedjük el az esetleges negatív kimeneteleit – ám ez is veszélyes terep: kicsit működik, aztán hamar olyan vizekre tévedünk, hogy nem tudjuk, miért hanyagol, vagy nem hajlandó szeretet kimutatásra a másik: nagyon sokszor a passzív-agresszív kommunikáció az oka.

6. Kikapcsol(ód)ásra való szükség.

Anélkül, hogy belemennék abba, hogy ez vajon a társadalmunk hozadéka-e, vagy hogy ez mindig is így volt – az aktivitás, produktivitás, a folytonos munka vágyott és jutalmazott érték, a lustaság viszont egy olyan bélyeg, amit mindnyájan igyekszünk elkerülni. A testünknek, az agyunknak, a lelkünknek viszont szüksége van a pihenésre, fogadjuk ezt el, és ne szégyelljük, ha valamelyik nap egyszerűen fáj felkelni az ágyból.

7. Depresszió.

A depresszió egy olyan dolog, amit valamikor mindenki megtapasztal az életében. Tünetei közé tartozik a motiválatlanság, a fáradtság, anhedónia. Ha ezeket a jeleket egyszerűen a lustaságnak tudjuk be, egyrészt félreértelmezzük őket, és elmulasztjuk annak lehetőségét, hogy komolyan vegyük, és segítséget kérjünk – másrészt az előbb említettek alapján társadalmi bélyeggel büntetjük magunkat, ami csak mélyebbre nyom. A lustaság miatti önutálat nagyon gyakori a depressziósok között.

Ezek tehát jól mutatják, hogy amikor a lustaságot okoljuk viselkedésünkért, valós okként igazából mennyi minden állhat a háttérben. Ha ezeket felismerjük és segítséget kérünk a megoldásukban, hirtelen el fog tűnni a lustaság, az, amit eddig fő okozóként meghatároztunk. És ha nem is mindig megy a viselkedésük igazi motivációjának megállapítása, egy dolgot semmiképpen ne kövessenek el: ne hibáztassák magukat a lustaságukért, inkább kérjenek segítséget abban, hogy megértsék, miért folyamodnak ehhez az eszközhöz, mi állhat a háttérben.

ÖTVENPERC.HU, asbóthkinga

EGY KIS HUMOR – PSZICHOLÓGUSNÁL

Egyfolytában mondanak fel a cég legjobb dolgozói? Hát ezért!

Tudta, hogy a munkavállalók fele azért mond fel, mert úgy érzi, hogy őt a főnöke emberként semmibe veszi? „Pedig jól megfizettem” – mondja csodálkozva az egyszeri vállalatvezető, és nem érti, miért mindig az a beosztottja mond fel, akit az egyik legjobb dolgozójának tart. Most szólunk: a pénz nem elég.

Egyre több vállalatvezető szembesül azzal, hogy a legjobb dolgozókért óriási verseny folyik a munkaerőpiacon. Ráadásul hajlamosak azt is elfelejteni, hogy a munkatársakat meg is kéne tartani, ám ehhez a jó fizetés önmagában már régóta nem elég. A HuffingtonPost összeszedte a leggyakoribb okokat, ami miatt a legjobb dolgozók előbb-utóbb odébb állnak. A jó hír az, hogy inkább odafigyelés, mint pénz kérdése az egész.

Túlterhelt dolgozók és a kritikus 50 óra

A tehetséges emberek általában szenvedélyesek és így is dolgoznak. Ennek teret kell engedni, akár úgy is, hogy tágítani kell a munkavégzés korlátait. Sok főnök inkább szűk dobozba zárná kollégáit és elfelejti, hogy az, aki szenvedélyesen dolgozik, akár ötször jobb teljesítményre képes, mint az, aki nem sok örömöt talál a munkájában. Ugyanakkor nem szabad abba a csapdába esni, hogy az amúgy is jól teljesítő embereket túlhajszolják. A húzó ló ráadásul sokszor még több ütést is kap és éppen ezért pluszmunkát varrnak a nyakába, az ezzel járó terheket pedig könnyen büntetésnek veheti a kolléga. A túlterhelés számos veszélyt hordoz magában, fáradtságot, kiégést és hibalehetőséget, ami pedig kudarcélményeket generál. A Stanford Egyetem kutatása szerint ha a heti munkaóraszám meghaladja az 50 órát, akkor a termelékenység elkezd csökkeni. Persze ideig-óráig lehet pénzzel kompenzálni a munkatársakat a pluszmunkáért, de néha sokkal többet számít egy bónusz szabadnap és az a törekvés, hogy észrevesszük legjobb emberünk erőfeszítéseit és megpróbáljuk tehermentesíteni.

Ehhez kapcsolódik a másik gyakori probléma, mégpedig a teljesítmény el nem ismerése. Sokan gondolkoznak úgy, hogy a jó munka természetes, és csak akkor adnak visszajelzést dolgozójuk munkájáról, ha az hibázik. Ám akkor ne tessék csodálkozni, ha az illető egy idő után továbbáll. Az elismerés nemcsak pénzt jelent, hanem egyszerű szóbeli dicséretet négyszemközt vagy akár a többi dolgozó előtt. Sokan alábecsülik a dicséret jelentőségét, talán éppen azért, mert nem kerül igazán semmibe.

Ahogy az is ingyen van, hogy érdeklődünk a beosztottak élete iránt. Meg lehet kérdezni, hogyan van, hogy telt a hétvégéje, hogy van a családja, milyen volt a nyaralása – cserébe a főnök is elmondhatja, hogy milyen remekül golfozott. A felmondások több mint felének az az oka, hogy a munkavállaló úgy érzi, nincs jó kapcsolata a főnökével. Az okos cégvezetők ezzel szemben odafigyelnek a szakmai és emberi lét egyensúlyára, az ilyen főnökök megünneplik a dolgozó magánéleti sikereit, és empatikusak, ha nehéz időszakon megy keresztül. Akik ezt nem teszik, azoknál bizony magas a fluktuáció.

Rossz döntések és következetlenség

A következetes főnök szinte mindent visz, mert egyszerűen megbízhatónak tartják a munkatársai. Viszont ígéretekkel tele a padlás, és ha egy főnök nem tiszteli a saját kötelezettségvállalásait sem annyira, hogy betartsa azokat, az mint ember bukik meg.

A jó és keményen dolgozó munkatársak hasonló kvalitású kollégákkal szeretnek együtt dolgozni. Ahogy azt is szeretik, ha náluk okosabb, tapasztaltabb vezetőt kapnak. Az alacsony kvalitású emberek felvétele, főleg pozícióba helyezése a jobbak elvesztéséhez vezethet.

Összefoglalva, a legjobb emberek megtartásához tényleg nem kell több, mint egy kis odafigyelés, adjon neki teret és kihívásokat, fejlődési lehetőséget, ismerje el a munkáját, és vegyen fel minél több hasonlóan jó munkaerőt. És persze mindezek mellett azért fizesse is meg őket.

Szerző: hvg.hu

SOKSZOR NEHÉZ LÁTNI, MI VAN A FELSZÍN ALATT

Rendszeresen iszik, tehát alkoholista. Vagy mégsem?

Kuna Gábor Dívány-Ego

Aggodalmat kelt önben, hogy párja a partizást követően másnap meglepődve hallgatja, milyen lehengerlően táncolt az asztal tetején előző éjjel, miközben neki nem dereng semmi? Hogy néhány hete beteget kellett jelentenie, mert a másnaposság az ágyához szegezte? A múltkor ittas vezetésen kapta a rendőrség az ön előzetes figyelmeztetése ellenére? Netalán pofozkodásba keveredett egy mámoros pillanatában?

Ha ilyen és ehhez hasonló, a túlzott alkoholfogyasztásból adódó kellemetlen szituációk fordulnak elő az emberrel, akkor sajnos az abúzív ivók táborába tartozik. Nagy szerencse, hogy az alkohol sokkal kevésbé hatékony szer a rászokás szempontjából, mint a nikotin vagy a heroin – még a rendszeresen sokat ívók sem feltétlenül alkoholfüggők. De a problémát nem érdemes a szőnyeg alá söpörni, mert azon kívül, hogy ittas állapotban nagyobb eséllyel szenved balesetet, válik bűncselekmény áldozatává, hoz rossz döntéseket, a gyakori ivás hosszú távon sok egészségügyi problémát is okoz, de talán ez nem új információ. De azt tudja, hogy mennyi az annyi?

A szokásos ajánlás férfiaknak 2, nőknek pedig napi 1 ital. Egy egység, azaz egy ital nem több és nem kevesebb mint:

1 pohár sör (300 ml) vagy
1 pohár bor (120 ml) vagy
30 ml tömény.

És a legrosszabb hír, hogy tömbösíteni sem kellene. Tehát felejtse el, hogy hétfőtől péntekig józan életet él, a hétvégén viszont az el nem fogyasztott alkohol egységeket egyszerre gurítja le.

Akkor ki számít alkoholistának valójában?
A közkeletű definíció szerint alkoholistának tekinthető a személy, ha alkoholfogyasztása a saját és/vagy a közösség károsodásához vezet. Beteggé akkor válik, ha elveszti az uralmat a fogyasztás felett és az alkoholtól függő állapotba kerül.

Aki naponta 1-2 italnál kevesebbet fogyaszt, társasági összejöveteleken sem ugrik meg a fogyasztása 3-4 egység fölé, és eszébe sem jut autóvezetés előtt vagy terhesség alatt alkoholt innia, annak nincs oka aggodalomra.

Amennyiben rendszeresen fogyaszt alkoholt, de 2-3 egységnél általában nem többet, akkor ön a kockázati ivók népes csoportját erősíti, és sokáig nem kell számolnia káros egészségügyi hatásokkal.

Ha már családi konfliktusok alakultak ki az italozása miatt, rendszeresen ittasan vezet, esetleg egészségügyi komplikációi adódtak az alkoholfogyasztással összefüggésben, akkor ön már problémaivó.

Ha rendszeresen úgy érzi, nem bírja abbahagyni az ivást; ha stresszes élethelyzetben vagy rossz hangulatában sóvárog az alkohol után; amikor megpróbálja hanyagolni az ivást, remegést, hallucinációkat, görcsöket tapasztal (elvonási tünetek); ha párja már válással fenyegetőzik, mert nem hajlandó tovább tolerálni italozó életmódját; ha munkahelyén rezeg a léc a sok váratlan hiányzása miatt – nos, akkor gond van. Ezek ugyanis mind az alkoholfüggőség jelei.

Mi a teendő?
Amennyiben ön kockázati, illetve problémaivó, érdemes az alkoholfogyasztását csökkentenie, feltéve, hogy szeretné mérsékelni az alkoholból eredő egészségügyi problémák megjelenésének esélyeit. Hasznos lehet, ha tudatosítja magában azt, hogy a függőség kialakulásának szempontjából ön veszélyeztetett. Tűzzön ki maga elé ivási célokat, pl. Naponta csak egy sört iszom, és alkalmakkor sem fogyasztok többet 3 pohár bornál.

Már kialakult alkoholfüggőség esetén sajnos csak egyetlen út lehetséges: a teljes és élethosszig tartó absztinencia, vagyis az alkoholmentes életmód, zéró tolerancia.

Az alkoholfüggőség előbb-utóbb megkeseríti nemcsak a beteg, de az érte aggódó családtagok életét is. Sokak sikerrel veszik fel a harcot a szer démonaival, de rengetegen vannak olyanok is, akik nemcsak környezetük, de saját maguk elől is rejtegetik a baj súlyosságát.

Ha az ön szerette is olyan alkoholbeteg, aki nemhogy szakember segítségét nem hajlandó igénybe venni, de egyszerűen tagadja a probléma létezését is, elzárkózik az érdemi kommunikációtól, nem kell feltétlenül feladnia a küzdelmet!
Természetesen a saját egészsége, jóléte és életminősége az első, és ha beleroppan a családtagja alkoholfüggősége ellen indított harcba, azzal semmilyen eredményt nem ér el. De ha nem fogyott még el önben a lelki muníció, próbálkozhat a hálózat terápia elméletéből fakadó eszközökkel. Érhető el pozitív változás, ha az alkoholbeteg személyes környezete szövetségre tud lépni egymással, hogy kiiktassák a beteg életéből az ivásra ösztönző, kockázatos helyzeteket. Egységesen fellépve nem kínálják alkohollal, nem isznak vele együtt, nem kísérik el az alkoholfogyasztást valószínűsítő eseményekre és konzekvensen egy véleményét közvetítenek: „hagyj fel az ivással, mert árt neked”.

Mikortól tekinthető valaki alkoholistának?

Beszélgetés Dr. Zacher Gábor toxikológussal

A politikusok, hatóságok a dohányzással és “ártalmaival” vannak elfoglalva, pedig az igazi probléma az alkoholfogyasztással van, mely utolsó pillanatig a család rejtett titka marad. Addig a pillanatig, amikor már visszafordíthatatlan erkölcsi, egészségbeli károsodás történik…
Napi két sör még nem alkoholizmus?
Mit tehet a szülő a gyerek piálása ellen?
Elviheti-e a házastárs szakemberhez a párját, ha úgy gondolja, italproblémája van? Csak az absztinencia a megoldás a függőségre?
Zacher Gábor toxikológussal beszélgettünk az alkoholizmusról, népbetegségről és generációs különbségekről.

Mikortól tekinthető valaki alkoholistának?

Amikor már az életébe annyira beletartozik a pia, hogy befolyásolja azt. Erről beszélhetünk már akkor is, ha valaki csak naponta két sört iszik meg. Egész nap egy kortyot sem iszik, de tudja, hogy ha hazaér, már nem kell vezetnie, és ott van a söröcske, amit kiszisszenthet, aztán a másodikat is, utána már alhat. Nem veri meg az asszonyt, nem üvölt a gyerekkel, csak egyszerűen a részévé válik a napjainak az alkohol. A probléma ebben az, hogy az ember értékrend-változáson megy keresztül – a fontossági sorrendben előre kerül az alkohol -, de ő maga nem is érzi. Hiába mondja az asszony (vagy a férj, hiszen az alkoholisták 40 százaléka nő), hogy legalább ma ne igyál. A “mit szólsz te ebbe bele?”, “ezt csak megengedhetem magamnak” és az “éppen te mondod?” mondatok klasszikusak egy alkoholista szájából.

Mit tehet a hozzátartozó vagy barát, ha úgy látja, hogy baj van?

A kérdés, hogy van-e az életünkben egy ember, aki lehet fék; aki ha elmondja, nemcsak meghallgatjuk, de el is fogadjuk a véleményét. Ha van ilyen, akinek elhisszük, hogy nem csesztetni akar, akkor működhet a rendszer. Nem régen látott barátra gondolok, mert ilyen esetben ritkán van ekkora bizalom. Férj-feleség, szülő-gyerek kapcsolat inkább működhet. Ha viszont nincs ilyen kapcsolat, akkor nagyobb az esélye a kontrollvesztésnek.

És van olyan, amikor már a hozzátartozó sem tehet semmit?

Egy alkoholbeteg családjában általában nem harmonikus az élet. Egy házastárs – szülő, gyerek stb. – különböző praktikákkal megpróbálhatja rávenni ugyan a függőt, hogy ne igyon, vagy menjen el szakemberhez, de mindenképpen kell, hogy az illető hajlandó legyen tükörbe nézni, felfogni és elfogadni, hogy valami nem stimmel, és ha a rokonokat nem is, de a terapeutát hajlandó legyen segítőnek elfogadni.
Ha felhív egy feleség, hogy elhozná hozzám a férjét, nemet mondok. Ez felesleges. Ha viszont a férj jön, és azt mondja, hogy alkoholista vagyok, akkor már lehet mit kezdeni. Az sem megoldás ugyanakkor, ha a beteg a hozzátartozóját kéri, hogy hívjon fel, mert áthárítja valakire a megoldás keresését.

Tehát, ha nem működik a rábeszélés, nem jönnek be a praktikák, akkor el kell engedni?

Sok hozzátartozó kérdezi meg tőlem ilyenkor, hogy “akkor nézzem végig, hogy meghal”? Akit már nem lehet zsarolni, nem lehet rá hatni, van, hogy el kell engedni. A másiknak is fel kell ismernie, hogy már nem tud segíteni. Ma már ugyanis nem lehet kényszerből kezelni valakit. A bíróság kivételes esetekben ugyan elrendelheti, de előbb-utóbb a beteg visszakerül a valóságba, és jó eséllyel folytatja tovább ott, ahol abbahagyta.
Mi legyen a gyerekkel? Sok kamasz eszméletvesztésig iszik, ha buli van.

Ez a mérhetetlenül berúgós dolog, valljuk be, szinte mindannyiunknak megvolt. De ne gondoljuk, hogy egy 16-17 éves gyereknek meg kell innia egy üveg vodkát ahhoz, hogy berúgjon. Ha azt mondja egy kislány, hogy megivott két koktélt, plusz egy sört, és nem emlékszik semmire, valószínűleg igaza van. Neki pont ennyi elég az 55 kilójával és az üres gyomrával, hogy felboruljon. Én két deci keverttől hánytam végig egy éjszakát az építőtáborban tizenvalahány évesen. Leginkább a mai gyerekek bulizási szokásaival nem tudunk mit kezdeni. Nekünk még érettségi előtt haza kellett mennünk 11-re, ma pedig már egy valamire való buli el sem kezdődik 10 előtt.

És a kamaszok mindig próbálgatják a határaikat. Sok gyerek feszültséget old az ivással, legalábbis azt gondolja. A hétköznapi rengeteg tanóra, különóra és edzés után kiengedi a gőzt. Azt pedig, hogy honnan gondolja, hogy így kell csinálni, nem nehéz megfejteni. A felnőttek is ezt teszik. Ha azt látja otthon, hogy apa megiszik egy üveg bort minden este a munka után, az válik természetessé. Ugyanúgy, mintha azt látja, hogy az apja állva pisil, a fiúgyerek is állva fog pisilni, ha viszont az apa ülve végzi a dolgát, jó eséllyel a gyerek is így fogja.

Mit csinálhat a szülő?

Kommunikálhat. Mindenhol igyekszem hirdetni, hogy elrettentő a statisztika, amely szerint napi hét percet beszél a szülő a gyerekével. Ez marha kevés. Ráadásul ezek a beszélgetések is általában arról szólnak, hogy mi volt az iskolában, mikor jön haza a gyerek, és mit kér enni. Szokták kérdezni a szülők, hogy miről lehet még beszélni. Mindenről. Az időjárástól kezdve a kézilabdameccseken keresztül a napi politikáról, zenéről, könyvekről, csajokról, mindenről. Sokkal okosabbak ezek a kölykök, mint mi voltunk ennyi idősen, folyamatos információáradatban élnek, egy mai gyerek hat-hétféle dologra is tud egyszerre figyelni, elképesztőek. És ha beszélgetünk, ha olyan az apa, akkor már nem lesz ciki néha apával menni koncertre sem.

Örökölhető az alkoholizmus?

A függőségre való hajlam örökölhető, ennek már ismerjük a bázispárjait, de a minta és a genetika is hozzátesz. Az egyik szülő alkoholizmusa esetén hetven százalékkal nagyobb az esély arra, hogy a gyereknek is lesz alkoholproblémája. Ráadásul az, hogy a génjeiben benne van valakinek a függőség, még nem menti fel semmi alól. Két alkoholista szülővel is dönthet úgy valaki, hogy nem iszik.

Függ valamitől az, hogy ki mennyire bírja az alkoholt?

Egyéni toleranciakülönbségek is vannak, de nézzünk meg egy gyakorló alkoholistát. Ugyanolyan ez, mintha azt mondanám magának, hogy fussa le holnap a maratont. Ha nem sportol semmit tíz éve, akkor esélye sem lenne, ha viszont nekiállna naponta edzeni, jövőre már le tudná futni. Az alkoholista is ilyen – mert sokat gyakorol -, persze csak egy darabig. Egy idő után már nemcsak pszichés elváltozásokat okoz a folyamatos alkoholfogyasztás, de testi betegségeket is. Energiahiány, vérszegénység, májzsugor, alultápláltság stb. Ilyenkor már eltűnik a vidám alkoholista nagyivó, tulajdonképpen visszatér a kezdetekhez, és már elég neki egy feles a bódultsághoz.

Valóban népbetegség az alkoholizmus Magyarországon?

A körülbelül tízmillió emberből 800 000 alkoholista és másfél millió nagyivó (a nagyivónál még nem jelentkeznek elvonási tünetek, de vannak periódusok, amikor sokat iszik, utána jellemzően kihagy egy időszakot). Évente 14 liter 96 százalékos alkoholnak megfelelő italt (5 százalékos sörben ez körülbelül 260 liter) iszunk meg fejenként – a számításban a csecsemők is benne vannak. Emellett az alkoholhoz köthető halálozások száma 70 százalékkal rosszabb Magyarországon, mint a nagyjából ugyanennyit ivó franciáké, mert ők legalább minőségi alkoholt isznak. Tehát igen, népbetegség.

Miért elnézőbb mégis a közvélemény az alkoholistával, mint a drogfüggővel?

16-20 ezer drogfüggő van Magyarországon, tehát nem a függőségen és a függők számán van a hangsúly, hanem azon, hogy keveset tudunk kábítószerekről. Az én generációm miről hallott? A nitrohígítóról, mákteáról, seduxenről és nagyjából itt van vége a történetnek. Persze láttuk a Hairt, és lehet, hogy olvastunk Kerouacot, de nagyjából ennyi, egyszerűen nem tudunk mit kezdeni a drogokkal, mert a mi időnkben az egy-egy nyilvánosságot kapó kábítószeres probléma leginkább szenzáció volt. Az alkohol viszont mindig ott volt az életünkben, ivott körülöttünk mindenki.

A mai fiatalok viszont képben vannak. Ugyanúgy, ahogyan mi is röhögtünk a nagyapán, hogy csodálkozva nézi a dobozt, hogyan kerül bele a focista, a gyerek minket röhög ki, hogy nem tudjuk kezelni a számítógépet vagy készségszinten az okostelefont. Ma már ők itt az őslakosok, mi csak a betelepültek, és csodálkozva nézhetünk, hogy mennyi új dolog van; a drogok és a drogozás terén is.

Visszatérve az alkoholra, gyógyszeres vagy terápiás kezelést javasol?

A gyógyszer és a terápia párhuzamosan működik. És nem igaz, hogy csak a gazdagok tehetik meg, hogy kezeltessék magukat. Rengeteg lehetősége van az alkoholbetegnek arra, hogy segítséget kérjen és kapjon. Ott van az averzív kezelés (kellemetlen feltételes reflexek társítása, például olyan gyógyszert kap a beteg, amely rosszullétet idéz elő alkoholfogyasztás esetén, vagy hánytatják a beteget), a pszichoterápia, az anonim alkoholisták stb. Tény, hogy lehetne javítani a rendszeren, de aki igazán szeretne, az megszabadulhat a függőségétől.

Az alkoholproblémák esetében csak a teljes absztinencia lehet a megoldás?

Szerintem igen. Minden alkoholbetegemnek elmondom, hogy számomra ez az egyetlen elfogadható megoldás. Nem miattam kell nem innia, úgyhogy ha ezt el tudja fogadni, határozni, akkor rendben van. A legtöbb alkoholista akár tíz év kihagyás után is elkezdheti csak egy pohárral, azonnal visszaesik. Mert azt mondja, az elsőtől nem lesz bajom, a másodiktól sem, a harmadiktól pedig már mindegy, ugyanott van, ahol elkezdte. Az alkoholbetegségből nem lehet kigyógyulni, azt tudni mondani, hogy alkoholista vagyok, és tíz éve nem ittam, ez már szép eredmény. Absztinencia nélkül nem lehet kitörni ebből az ördögi spirálból.
Melocco Anna

Alvászavarok

„Ó, én nagyon rosszul alszom. Alig pár órát hunyom le a szemem éjjel.”

„Én nagyon jól alszom. Bárhol, bármikor el tudok aludni.”

„Szinte minden éjjel felébredek…”

„Alig tudok elaludni. Hiába nézem a tv-t 1-ig, 2-ig, vagy olvasok…”

Sok hasonlót hallunk, mondunk egymás között, viszont csak ritkán merül fel a kérdés; vajon ezek alvászavarnak tekinthetők? Egyáltalán, mi az az alvászavar?

Bizonyára mindenkinek van sejtése arról, hogy mi tekinthető zavarnak. Általánosságban elmondható, hogy az, ami az életvitel szempontjából hátráltató, az jó eséllyel alvászavar. Az alvással kapcsolatos zavaroknak azonban nagyon sok fajtája van, amelyeket sokszor nem is gondolunk annak. A most következőkben az Alvászavarok Nemzetközi Osztályozását mutatom be röviden.

Az alvás

Az alvást két nagy fázisra különítjük el: REM és NREM. Az elnevezés onnan ered, hogy a REM fázisban gyors szemmozgás figyelhető meg (Rapid Eye Movement), és ilyenkor álmodunk. Az álmokkal egy időben, normál állapotban izomatónia (teljes izomlazulás) következik be, amely egyes elméletek szerint éppen azért következik be, hogy az álmokat ne hajtsuk végre fizikailag is. Az NREM fázis a hosszabb. Ez a nevét onnan kapta, hogy nincs gyors szemmozgás (Non Rapid Eye Movement). Ebben a fázisban váltakozó mélységű alvás figyelhető meg. Tudományos és kutatási szempontból ez a fázis további négy szakaszra osztható.

Az elalvás után először NREM fázisba kerülünk, majd ezt követi egy rövid REM szakasz. Az első ilyen NREM+REM szakasz nagyjából 90 percig tart, majd ez újra és újra ismétlődik, azonban egyre rövidebb ideig tart. A reggeli ébredés általában REM fázis közben történik.

Az alvászavarok típusai

Az alvászavarokat alapjában hat nagy csoportra osztjuk.

1. Insomnia (álmatlanság)

2. Cirkadián ritmus zavara

3. Narkolepszia és hypersomnia

4. Alváshoz köthető légzészavarok

5. Alváshoz köthető mozgászavarok

6. Parasomnia

Insomnia

Az álmatlanságot, és annak hatását az egészségre már az ókorban is felismerték. Akkor és később a középkorban is, a nyugtalan elmének, illetve a gondterhelt, akár bűnös léleknek tulajdonították ezt a zavart. Mostanra már tudjuk, hogy sokkal több minden okozhat álmatlanságot. Ilyenek például: stressz, mentális zavar, rossz alvási szokások, szerhasználat, egészségügyi problémák, túl magas agyi aktivitás/túl sok gondolat, nem megfelelő alvási szokások.

Az egyik leggyakoribb ok, amikor valaki lefekvéskor is „túl sokat agyal/gondolkodik”. A normál alváshoz nyugodt mentális állapot szükséges, így a túl sok gondolkodás valóban ébren tarthat, mert megnöveli az agyi aktivitást (arousal). Éppen ebből kifolyólag, bár jó szándékkal tesszük, nem szerencsés azt tanácsolni (legtöbbször gyerekeknek), hogy számoljanak bárányokat. A vizuális kép, és a hozzá tartozó mentális műveletek serkentik az agyi aktivitást, és megnehezítik az elalvást.

Cirkadián ritmus zavara

Ennek az alvászavarnak a lényege, hogy az egyén alvási szokásai (mettől-meddig), jelentősen eltérnek, elcsúsznak a normál éjszakai alvásidőtől.

Ennek a zavarnak is több fajtája, illetve oka lehet: késői/korai alvási fázisok, szabálytalan alvási fázisok, szabálytalan (a környezettől szinte független) alvási fázisok, jet lag (időzóna váltás miatt), több műszakos munka miatti zavar.

A tipikus „éjjeli baglyok” szélsőségesen már a késői alvási fázisba is tartozhatnak, amennyiben ez nem egy sajátos életvitel miatt (egyetemista, éjszakai műszak stb.) alakult így. Az utazások következtében eltolódott alvási fázisok természetesen szintén zavart okozhatnak, különösen akkor, ha gyakori utazás miatti váltásokról van szó.

A szabálytalan alvási fázisok leggyakrabban a nem látókat érintik. Egyes vizsgálatok szerint, a teljes látásukat elveszített személyek 40%-a ehhez hasonló alvási zavarban szenved. Lévén, hogy ők nem érzékelik a fényviszonyok változását, ez sokszor az elalvást serkentő Melatonin termelésben is zavart okoz.

Narkolepszia és hypersomnia

A Narkolepszia hirtelen elalvással, illetve ehhez hasonló állapottal jár, míg a hypersomnia a hosszúra nyúlt alvást, illetve gyakori, akár folyamatos álmosságot jelent.

A Narkolepsziából a filmekben is gyakran viccet űznek, pedig ez az egyik olyan alvászavar, amely a legnagyobb szenvedésnyomással, illetve veszélyekkel járhat. Nem csak váratlan helyzetben történhet elalvás (vezetés, beszélgetés), de létezik egy olyan fajtája is, amely a hirtelen fellépő erős érzelmi hatásra bekövetkező, a REM fázisra jellemző, bár ezúttal „csak” részleges izomtónus vesztéssel jár. Például aki ebben a zavarban szenved, hirtelen fellépő pozitív érzelem hatására, legtöbbször alsóvégtagi izomtónus vesztés miatt, összecsuklik. Ez nem csak kellemetlen, de rendkívül veszélyes is lehet bizonyos helyzetekben.

A hypersomniának több fajtája is van, egyesek hosszú alvásidővel járnak, mások gyakori napközbeni álmossággal és szundikálással, megint mások szinte folytonos álmossággal, anélkül, hogy képesek lennének elaludni.

Alváshoz köthető légzés és mozgászavarok

Ebbe a csoportba azok az alvászavarok tartoznak, amelyek jelentősen befolyásolják az egyén, illetve a mellette alvó alvási minőségét. A légzészavarok közé tartozik a súlyos horkolás, fuldoklás, míg a mozgászavarok közé a karok, láb ritmusos rángása, remegése, vagy az állkapocs „kattogtatása”.

Parasomnia

A parasomnia kategóriába a zavarok rendkívül széles skálája került bele. Vannak olyan zavarok, amelyek a REM fázishoz köthetők: rémálom zavar, alvási paralízis (felébred, miközben teljes izomatónia áll fenn, ami olyan érzés, mintha teljesen lebénult volna), viselkedéses zavar (nem következik be az alvás közbeni izomatónia, így az álmokat végre is hajtja, ami gyakori sérüléshez vezet).

Illetve vannak olyan zavarok, amelyek az NREM fázishoz kapcsolódnak: zavaró arousal (agitált hang és mozgás, amely ébredéssel jár), alvajárás (megváltozott tudatállapot), alvási rémület (a rémálomhoz hasonló, de nem az álmodás fázisában lép fel).

A parsomnia típusba sorolhatók még: bevizelés (5 éves kor után), alvás közbeni nyögés, „felrobbanó fej” szindróma (robbanásszerű fény és hangélmény, ami fájdalommal nem jár, de ébredéssel igen), evészavar (alvás közben felkel, és szinte bármit megeszik, megiszik, akár ruhaszövetet, vegyszert is).

Alvászavarok kezelése

Mostanra már kezdjük megérteni az alvászavarokat, azonban a teljes „megfejtéstől” még messze állunk. Léteznek a kezelésnek műszeres (légzésszabályozás), gyógyszeres (altatók) illetve pszichológiai (relaxáció) módszerei is.

Mint ahogy általánosságban, ezúttal is elmondható, hogy amennyiben valaki úgy érzi, alvászavarban szenved, először mindenképpen orvost keressen fel, hogy a testi (egészségi) okok kizárhatóak legyenek, és csak azután következhet a kezelés.

Meglepő módon az alvászavarok jelentős része viszonylag könnyedén, az (el)alvási szokások, illetve az esti viselkedés megváltoztatásával hatékonyan kezelhető.

SZERZŐ: CSUKÁS CSABA PSZICHOLÓGUS

ANTONIE DE SAINT- EXUPÉRY: FOHÁSZ

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat!

Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!

Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!

Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!

Taníts meg a kis lépések művészetére!

CSODÁLATOS MANDALA

Önismereti ablak – Johari ablak

A Johari ablak az önismeret egyik legszélesebb körben használt egyszerű modellje. Eredetileg az egyéni hatékonyság mérésére dolgozta ki és publikálta 1955-ben Joseph Luft és Harry Ingham pszichológus.
Az önismereti útra lépve fontos elfogadni, hogy önmagamat soha nem ítélhetem meg objektíven, és nem láthatom tisztán teljesen!
Mindannyiunknak vannak olyan személyiségrészeink, melyek ismertek és felvállaltak, megmutathatók (nyitott-én), olyanok is, melyeket nem mutatunk meg a külvilágnak (rejtett-én), s olyan is, melyet soha nem ismerhetünk meg (ismeretlen-én). Önismeretünk szempontjából a legtöbb kihívást a vak-én területének feltárása adja.
Nézzük sorra, egy-egy szegmense önmagunknak mit is takar!

Nyitott én jellemzői (más kifejezéssel: aréna)
Személyiségem nyílt és nyilvános területe. Azon tulajdonságaim összessége, melynek magam is tudatában vagyok, s nem rejtem el a külvilág elől. Láthatóvá teszem, vagy én magam beszélek ezekről a vonásaimról. A mások, rólam kialakított első benyomásában ez a területem nagyon hangsúlyos szerepet tölt be.
Ide tartozik a nevem, a fizikai megjelenésem, a családi, munkahelyi felvállalt viszonyaim, politikai vagy más jellegű nyílt kötődésem. Ahogy megnyilvánulok a külvilág felé gesztusaimmal, beszédstílusommal, alaptermészetemmel, érdeklődésemmel. Önismereti munkával ezt a területet fokozatosan fejleszthetem, gazdagíthatom.
Összefoglalva
Én ismerem, és mások is ismerik ezt a részemet. Nyílt, nyilvános területem.
Azon tulajdonságaim, melynek magam is tudatában vagyok. Láthatók, felismerhetők, vagy én magam beszélek róla.
Ilyen a beszédstílusom, alaptermészetem. Kapcsolódásaim, érdeklődésem.
Ide tartozik a név, a fizikai megjelenés, a családi, vállalati, politikai vagy más jellegű nyílt kötődés.

Vak én jellemzői
Önismeretünk szempontjából a leginkább „izgalmas” és sokszor konfliktusokat előidéző személyiségrészünk a vak-területünk, melyre nincs rálátásunk. Mások tisztán láthatják az itt megnyilvánuló működéseinket (szokásainkat, előítéleteinket), és sokszor tükröt tartanak… Ilyenkor ezt elutasítjuk, esetleg kikérjük magunknak, vagy éppen vérig sértődünk. Egy biztos, nagyon fáj, ha mások a vakfoltjainkra „taposnak”! De ez a fájdalom, miként egy gyulladást kísérő fájdalom is, figyelemfelhívó, segítségünkre van, ha tudatossá tudjuk tenni a kiváltó okot. Így az önismereti munkával csökkenthetjük a vak területünket, és nagyobb esélyt adunk magunknak a kiegyensúlyozottabb kapcsolatokra. Ami árnyékban van, azt nem látjuk!
Mindannyian rendelkezünk olyan mélyebb személyiségtartalmakkal, melyet a pszichológia árnyékként definiál. Ide tartozik minden olyan személyiségterület, amire nem látunk rá tudatosan. Az árnyékunk is hordoz különböző mélységeket. Tudatomhoz legközelebb „áll” a személyes árnyékom területe, de magunkban hordozzuk családunk, népünk-nemzetünk, és az emberiség kollektív árnyékát is.
Ami sötét, rossz, kellemetlen számunkra, attól félünk. S amitől félünk, azt igyekszünk elkerülni, vagy minden eszközzel támadni, megsemmisíteni! Ami erősen érint érzelmileg, foglalkoztat, felháborít, bosszant, azzal biztosan dolgom van! Ennek tudomásulvétele és az erre megfelelő reagálás segít feltárni az árnyékban lévő működéseimet, s ezzel gazdagítja önismeretemet!
Összefoglalva
Olyan tulajdonságaim és viselkedésmintáim, melyet mások tudnak rólam, de én magam nem ismerem.
Ilyenek például a rossz szokásaim, előítéleteim.
Amikor szembesítenek vele (pl: a szemembe mondják)… Meglepetten és hitetlenkedve fogadom, mivel nem vagyok tudatában személyiségem ezen aspektusainak.
Fontos ennek a területnek a minél nagyobb átdolgozása, melyben az önismereti munka sokat segít!

Rejtett én jellemzői (más néven zárt én)
Személyiségem zárt területe. Azon tulajdonságaim összessége, melynek én magam tudatában vagyok, de mások nem ismerik ezt a részemet. Leggyakrabban önmagamról szerzett rossz tapasztalataimat, előnytelennek tartott tulajdonságaimat rejtem ide. Amilyen nem szeretnék lenni mások szemében.
E mögött általában kellemetlen gyerekkori élmények húzódnak meg. Azt érezzük, ha a külvilág „ezt” tudná rólam, biztosan rossznak bélyegezne meg. Itt nagyon erős a szülői házból hozott tiltások, elvárások, normarendszerek hatása. E területünk jelentős hányadát teszik ki a másokkal való „jó viszony” megőrzése érdekében elhallgatott dolgaink. Jellemzője ennek a személyiségrésznek, hogy mások gyakran érzékelik, hogy valamit „takargatok”.
Ennek a személyiségterületemnek az aktuális mérete attól függ, kivel vagyok éppen kapcsolatban! Természetes, hogy egy idegennel szemben (pl. postás, bolti eladó, ügyintéző stb.) sokkal nagyobb részt tartok rejtetten önmagamból. Azonban kapcsolataink intimitásfoka, ahogy növekszik, úgy egyre többet vállalunk a mások elől rejtett tulajdonságainkból. Egy jól működő és biztonságot adó párkapcsolatban egész minimálisra csökkenhet ez a személyiségterületünk, de teljesen sosem tűnik el.
Összefoglalva
Én ismerem, de mások nem ismerik ezt a részemet.
Mások számára zárt, megközelíthetetlen terület.
Olyan tulajdonságaim, melyeket én tudok magamról, de mások nem.
Leggyakrabban önmagamról szerzett rossz tapasztalataimat, előnytelennek tartott tulajdonságaimat rejtem ide.
A terület jelentős hányadát teszik ki a „jóviszony” megőrzése érdekében elhallgatott dolgaim.
Mások érzékelik, hogy valamit „takargatok”.
A terület nagysága attól függ, kivel vagyok aktuálisan kapcsolatban!
Teljesen sosem tűnik el.

Sötét, vagy ismeretlen én jellemzői
Erről a személyiségterületünkről csak halvány benyomásaink lehetnek.
Erről sem én, sem a környezetem nem tud semmit.
Ugyanis erről sem én, sem a környezetem nem rendelkezünk tudatos információkkal.
Ilyenek például a tudattalan lelki működéseim mozgatórugói.
Fellépő vészhelyzetben való reagálásom milyensége.
Az ide tartozó viselkedésmintáinkat nem lehet tudatosan szabályozni, ill. megváltoztatni.
Az árnyék egyébként nem egy „negatív” terület Sok pozitív vonatkozása is van.
Ezek a nem tudatos mintázatok „felelősek” például a szerelem kezdeti eufórikus vonzásáért, rajongásainkért. Minden szerelem személyiségalakító és gazdagító hatással jelenik meg az életünkben, annak minőségétől függetlenül.
Nem tudatos mélységeinkben vannak elrejtve bennünk őseink életének „áldásai” is! Saját nehézségeikkel kimunkált erőik, melyekkel szintén rendelkezünk.
Ezek hasznos erőforrásaink, képességeink, melyekért érdemes saját mélységeinkbe alászállni, tudatos önismereti munkát végezni!
A mítoszok vagy mesék hősei is ezt teszik minden olyan helyzetben, amikor leszállnak az alvilágba.
A mítoszok, mint a lélek meséi, mutatják az utat számunkra.

Összegzésként
A negyedek nagysága egyénenként változó (változnak és változtathatóak).
A területek arányai időben is eltérőek a különböző kapcsolatokban.
Nyílt tér növelésének előfeltétele a két személy közötti bizalom.
Vak terület csökkentésével nő az önismeretünk, nagyobb az esélyünk a kiegyensúlyozott kapcsolatokra.

Oláhné Mednyánszki Krisztina

Ötvenes férfiak
Pszichológus válaszol
2014. június 3.

Tisztelt Pszichológus!
43 éves vagyok, két gyermekemet egyedül nevelem évek óta. Sokáig nem kerestem párt magamnak, de aztán úgy éreztem, vágyom egy társra. Kezdetben csak férfira, partnerre vágytam, de az utóbbi bő egy évben pedig megérett bennem, hogy együttélésre, elkötelezett kapcsolatra is igényem van. Nyitott lettem, keresgéltem, találtam is mindig, de négy, néhány hónapig tartó kapcsolatom is kudarcba fulladt ezen idő alatt. Az első hármat nem is bánom annyira, de a legutóbbi férfival való szétválásomat nagyon sajnálom, vele nagyon jól megtaláltam a harmóniát testileg, lelkileg és intellektuálisan is. Mégis mind a négy kapcsolatban, visszagondolva, tulajdonképpen azt éltem meg, hogy a férfi hevesen udvarol, fellobban, erős benne a vágy, ez engem vonz és belemegyek, majd ha szexuálisan is megkap, és elkezdődne a kapcsolat építése, alakítása, ez a vágy szépen elapad egy-két hónap alatt, és az derül ki, hogy a férfi nem szerelmes. Bennem viszont szép lassan érlelődik meg a szerelem, ami már ki sem tud bontakozni, mert odáig jutunk, hogy a férfi ezt már nem is akarja. Volt olyan, akivel próbálkoztunk még pár hónapig ezt követően, de a szerelem csak nem lobbant fel benne, ahogy ő mondta, én viszont csak frusztráltabb és csalódottabb lettem. A legutóbbi férfi is közel két hónap után vallotta be elbizonytalanodását, és én ezt nem is így éltem meg, azt hittem erre a kapcsolatra igazán lehet építeni. Ő jó ötvenes, éppen elvált férfi, alapvetően érzelmileg bizonytalan ember, erre én is rájöttem, másrészt távkapcsolat volt, nyilván ez is nehezítette a dolgot. Ő azzal indokolta hozzám való ambivalenciáját, hogy a kezdeti nagy lendületét, vágyát az vetette vissza, hogy bár minden szempontból jó velem, de fizikálisan mégsem érzi azt az erős vonzalmat, amire vágyik. Az előző három férfival gyorsan mentem bele a kapcsolatba, nyilván ez is gond lehetett, de ezzel a férfival két hónapig csak érlelődött az ismerkedés. A vele való kapcsolat, történet más kérdés (szétváltunk, én nem keresem, nem is tudom, ilyen indok és ilyen rövid idő után nőhet a férfiban újra a vágy, és az mennyire tartós), inkább az érdekel, vagy aggaszt inkább ez után a sok kudarc után, hogy vajon min változtassak, van egyáltalán erre recept? Hiszen a nyitottság a másik megismerésére, vágy a kapcsolatra megvan bennem, tudom is, hogy mi jó nekem, és ne is foglalkozzak a kudarcokkal, menjek bele mindig újra és újra a kapcsolatba, majd csak egyszer megtalálom az igazit?

Üdv, Tímea

A választ megírta:

Bagó György
Klinikai szakpszichológus
Kedves Tímea! “…majd csak egyszer megtalálom az igazit?” kérdezi a levele végén. Igen, persze! Ám lehet, hogy ehhez 1-2 hónap kevés lesz. Gondoljon bele, a gyermekei édesapjával (aki feltételezem, a férje volt) mennyi idő alatt fordult komolyra a kapcsolatuk. Ugye? Akár több év is eltelhet, mire két ember kölcsönösen úgy érzi, hogy a randevúzgatás, együttjárás, udvarlás révén elérkezett az idő az együttélésre. És ez így normális, kell idő a másik megismerésére, és az érzelmeknek, elköteleződési szándéknak is be kell érnie. Az is szinte bizonyos, hogy korábban sem az első (és talán nem is a negyedik) férfiben találta meg a társát. A párkeresés valóban azt jelenti, hogy keresni kell azt az embert, akivel hosszú időre, remélhetőleg örökre összekötjük az életünket. Így hát nem szabad komoly csalódásként megélni, ha egy kapcsolat nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, egyszer csak kihűl, megszakad. Jól érzi, valóban nem kell foglalkozni a “kudarcokkal” (amit talán helyesebb lenne tapasztalatszerzésnek nevezni), őrizze meg emlékként a szép élményeket, az életének ezekre az epizódjaira inkább csak kalandként gondoljon vissza. Úgy tűnik, hogy a válaszom eddigi részében leginkább türelemre intettem önt. Ugyanakkor biztatni is szeretném. Semmiképp se adja fel a társkeresést! Természetes, egészséges emberi igény, hogy társra, bensőséges, szoros kapcsolatra vágyik. Van azonban néhány dolog, amire szeretném felhívni a figyelmét. Egy új kapcsolat kialakításakor számításba kell venni az ön (és talán a leendő társa gyermekeit) is. Velük is együtt kell tudni élni, őket is meg kell ismerni, el kell tudni fogadni. Ez a még gyermektelen fiataloknál nem így van, ezért talán könnyebb a helyzetük. A több szereplő még több időt, és még több türelmet igényel. Talán érdemes azon is elgondolkodni, hogy az önben feléledt erős társ iránti vágy nem ijeszti-e meg egy kicsit a férfiakat. Nem feltétlenül azért, mert a férfiak csak szexre éhes szélhámosok, hanem azért is, mert a 40-es, 50-es korosztály már megégethette egyszer-kétszer a kezét, azaz túl vannak néhány súlyos csalódáson, esetleg váláson. Egy gyors, újabb elköteleződés tehát nagyon komoly (esetleg kockázatosnak érzett) döntés lehet a számukra. Én nem hiszem, hogy az lett volna a gond, hogy “gyorsan ment bele a kapcsolatokba” (egyébként is két tapasztalt, érett felnőtt embernek meddig kell várni az ágyba bújással?) . Kedves Tímea! Egy általánosan használható receptet nem tudtam adni, mert szerintem nincs ilyen. Arra azonban biztatni merem, hogy legyen továbbra is nyitott, és keresse meg a társát. A megkezdett úton tovább haladva meg fogja találni az igazit. Persze lehet, hogy lesz néhány olyan állomás, ahol nem érdemes sokáig időzni. Bízom benne, hogy e rövid levélváltással is tudtam önnek valamennyit segíteni. A teljeskörű, szakszerűbb ellátás érdekében természetesen javaslom, hogy keresse fel valamelyik, a lakókörnyezetében dolgozó szakpszichológust.
Üdvözlettel: Bagó György Pszichológus, Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus

pszichologuskereso.hu

A D E P R E S S Z I Ó R Ó L

A DEPRESSZIÓ MINT ORVOSI ÉRTELEMBEN VETT BETEGSÉG

Prof. Dr. Rihmer Zoltán (1,2), Dr. Gonda Xénia (1,2), Dr. Rihmer Annamária (3)

1) Semmelweis Egyetem, Klinikai és Kutatási Mentálhigiénés Osztály, és
2) Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet, Budapest
3) Semmelweis Egyetem, Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika, Budapest

A depresszió nem azonos a mindennapi életben gyakran észlelhető egyéni és társadalmi rossz közérzettel, bosszúsággal, szomorúsággal. A depresszió orvosi értelemben vett betegség, és a diagnózis kimondásához meghatározott számú tünetnek (major depresszió esetén 5 depressziós tünet) meghatározott ideig (major depresszió esetén minimálisan két hétig) kell fennállni. Ezenkívül a kórisme kimondásához még az is követelmény, hogy a tünetek ne legyenek organikus betegség (pl. agydaganat, csökkent pajzsmirigy-működés, stb.) következményei és a gyász-reakció kizárható legyen. Az orvosi értelemben vett depresszió meghatározott hajlam talaján alakul ki, és meghatározott, specifikus terápiákra gyógyul.

A depresszió fogalma és tünetei

Depresszióra jellemző egyetlen tünet, amelyre a betegség diagnózisát alapozni lehetne, nincsen, de a csökkent alaphangulat és/vagy az örömkészség jelentős csökkenése mindig jelen van. Igen gyakoriak ezeken kívül a „testi” tünetek, mint pl. az étvágy megváltozása (gyakrabban étvágytalanság és fogyás, ritkábban fokozott étvágy és súlygyarapodás), az alvászavar (amely az esetek döntő többségében csökkent alvást jelent), a motoros nyugtalanság vagy éppen kóros gátoltság, fáradtság, erőtlenség, különböző testi tünetek, fájdalmak. A depresszióval járó „lelki” tünetek az értéktelenség érzése, önvád, bűntudat, a csökkent gondolkodási és koncentrálási, emlékezeti és döntési képesség, végül mint a legsúlyosabb tünet, az életúntság, halálvágy és öngyilkossági tendenciák is jelentkezhetnek. A depressziót gyakran székrekedés ill. a menstruáció elmaradása kíséri. Major depressziós betegek kb. 60-65 százalékában a depressziós tünetek típusos napszaki ingadozása figyelhető meg: a beteg reggel érzi magát a legrosszabbul, és a panaszok/tünetek délutánra vagy estére (sokszor lényegesen) csökkennek, majd másnap reggel ugyanolyan súlyosan jelentkeznek ismét.

A depresszió enyhébb (kevésbé súlyos) formáit minor depressziónak hívjuk, jelentősége abban van, hogy sokszor az ilyen betegeknél a tünetek az idő előrehaladtával súlyosbodnak és major depresszió alakul ki. A depressziós betegek egy kisebbik hányadában (kb. az esetek egynegyedében) a depresszió elmúlásával (vagy azt megelőzően) kórosan aktív, vidám vagy éppen ingerlékeny, agresszív periódusok jelentkeznek, amelyek nagyon sok tekintetben a depresszió ellentétes tüneteit mutatják. Ilyenkor mániás (enyhébb esetekben hipomániás) epizódokról beszélünk, és a beteg ez esetben bipoláris (mániás-depressziós) betegségben szenved. A depressziók két legfontosabb klinikai megjelenése tehát az unipoláris depresszió (amikor „csak” depressziós és gyógyult időszakok váltakoznak) és a bipoláris (mániás-depressziós) betegség, amelynek lefolyása során a depressziós epizódok sokkal gyakrabban fordulnak elő.

A depressziós betegek nagy részénél egyéb pszichiátriai vagy testi betegség(ek) is fennállnak, ekkor komorbiditásról beszélünk. Ugyanakkor a depressziós betegeknél gyakran előfordul az is, hogy a depresszióban gyakran jelenlévő testi tünetek (fájdalmak) oly mértékben a klinikai kép előterében állanak, hogy megtévesztő módon testi betegség látszatát keltik. Ekkor beszélünk larvált vagy maszkírozott depresszióról, amelynek sikeres kezelése után a depressziót kísérő testi tünetek is megszűnnek. A depresszióval leggyakrabban társuló pszichiátriai kórképek a szorongásos betegségek, az alkohol vagy drog-betegség ill. a személyiségzavar, mely utóbbi általában rontja a kezeléssel való együttműködést. A depresszióval leggyakrabban együttjáró testi betegségek a hipertónia, ischémiás szívbetegség, cukorbetegség (főleg II típus), és a stroke.

A depresszió előfordulási gyakorisága és rizikótényezői

Az orvosi értelemben vett depresszió igen gyakori betegség. A depressziók előfordulási gyakorisága Magyarországon nagyjából ugyanolyan, mint az Egyesült államokban és Nyugat-Európában talált értékek, vagyis a felnőtt lakosság 15 százaléka életében legalább egyszer átesett egy major depressziós epizódon, míg a major depressziók egy éves és egy hónapos előfordulási gyakorisága kb. 7 ill. 2,5 %.
A bipoláris (mániás-depressziós) betegség a major depressziónál ritkább kórkép, de a hazai 5 százalékos élettartam gyakoriságával szintén népbetegségnek tekinthető.
Az unipoláris major depresszió, de különösen a bipoláris (mániás-depressziós) betegség kifejezett családi halmozódást mutat: az esetek kb. 50 százaléka familiáris előfordulású, és egy depressziós vérrokon kb. háromszorosára emeli a depresszió kialakulásának esélyét.
A depresszió kialakulásának valószínűségét jelentősen növelik a korai negatív életesemények (szülők elvesztése, alkoholizmusa, brutalitása, szexuális ill. fizikai abúzus, stb.), a szorongásos betegségek (generalizált szorongásos betegség, pánikbetegség) az alkohol vagy drog-betegség, a súlyos testi betegségek valamint az aktuálisan jelentkező súlyos negatív élet-események (rokon, barát halála, egyéb tragédiák, hirtelen jelentkező anyagi nehézségek stb.). A depressziós betegségek gyakran szezonális mintázat szerint kezdődnek ill. térnek vissza: a depresszió fellépte gyakoribb tavasszal és ősszel, bár jól ismert az ún. téli depresszió fogalma is.

A depresszió biológiai háttere

A depresszió hátterében meghúzódó biológiai eltérésekről az utóbbi 30-35 évben ismereteink rendkívüli módon megszaporodtak, és bár még sok minden nem tisztázott, ma már tudjuk, hogy a major depressziók ill. a mániás-depressziós betegség biológiai hátterében a központi idegrendszer megváltozott (többnyire csökkent) szerotonin, noradrenalin vagy dopamin aktivitása igazolható. Az összes hatékony antidepresszív gyógyszer valamilyen módon ezen neurotranszmitterek agyi koncentrációját befolyásolja (növeli) ill. állítja helyre a megváltozott neurotranszmitter aktivitást. Régóta tudjuk, hogy ezen neurotranszmitterek vesznek részt a normális pszichológiai működések (pl. alvás, étvágy, szexuális aktivitás, motiváció, emlékezés, stb.) szabályozásában, és nem csoda, hogy csökkent termelődésük ill. aktivitásuk esetén ezen funkciók területén (is) mutatkoznak a deficit (depressziós) tünetek.

A biológiai és pszichoszociális tényezők kölcsönhatása

A depresszió kialakulásában tehát 3 fő tényező játszik szerepet: genetikai hajlam (ami a családban halmozódó depressziós vérrokonok esetében mérhető fel legkönnyebben), a koragyermekkori negatív élet-események és a felnőttkori (provokáló) élet-események. A depresszióra való hajlammal született egyénnél a kora-gyermekkori negatív élet-események tovább fokozzák a hajlamot, amely egy aktuális súlyos provokáló élet-esemény után gyakran ill. könnyen manifesztálódik. Ugyanakkor nem minden negatív élet-esemény okoz depressziót, az egészséges emberek (ill. a gyógyult depressziós betegek) többnyire megbirkóznak a mindennapi élettel együttjáró negatív történésekkel.

A kezeletlen depresszió szövődményei

A nem kezelt depresszió számos – gyakran veszélyes – szövődménnyel jár. A nem kezelt depressziós betegek 15-19 százaléka öngyilkosságban hal meg, és az ilyen betegek 35-50 százaléka legalább egyszer kísérel meg szuicidiumot. Hosszútávú követéses vizsgálatok igazolták, hogy az első öngyilkossági kísérlet közel százszorosára növeli a befejezett (és nem „sikeres”) öngyilkosság esélyét. A fel nem ismert és nem kezelt depressziós betegek gyakran „öngyógyításként” fokozott alkohol abúzusba ill. krónikus alkoholizmusba vagy gyógyszer-abúzusba torkollik, és az alkohol ill. drog betegek kb. egyharmada eredetileg depressziós beteg volt. Fel nem ismert és nem kezelt depressziós betegeknél gyakori a munkahely elvesztése, a család felbomlása, a fokozott szomatikus morbiditás és mortalitás valamint az egészségügyi ellátás fokozott terhelése. Nagyon fontos annak ismerete, hogy a befejezett öngyilkosságot elkövetők több mint fele jár orvosnál élete utolsó hónapjában, persze többségük nem említi konkrétan szuicid szándékát, de döntő részük bizonyítottan súlyos major depresszióban szenved. A háziorvosi ellátásnak tehát jelentős szerepe van az öngyilkossági veszély felismerésében és az öngyilkosság megelőzésében, mivel számos vizsgálat bizonyítja, hogy a szakszerűen kezelt depressziós betegeknél az öngyilkosság esélye rendkívüli mértékben (kb. 80-82 százalékkal) csökkenthető, bár kétségtelen, hogy tudásunk és az egészségügyi/szociális ellátórendszerek mai fejlettségei szintjén minden öngyilkosságot sajnos nem tudunk megelőzni.

Az öngyilkosságra készülő emberek legfontosabb jellemzője a mély depresszióval együttjáró reménytelenség érzése. Kilátástalannak látják saját (és környezetük) jövőjét. Ugyanakkor viszonylag ritkán közlik konkrétan öngyilkossági szándékaikat környezetükkel, ennél sokkal gyakoribb, hogy indirekt módon utalnak a halálvágyra ill. az önpusztításra („nem érdemes élni”, hajtogatják, gyógyszereket gyűjtögetnek, dolgaikat, értékeiket elajándékozzák, végrendelkeznek, stb). Az ilyen magatartás nagyon nagy valószínűséggel utal komoly öngyilkossági veszélyre, főleg ha az illetőnek korábban már volt ilyen kísérlete.

A háziorvosok fontos szerepét az öngyilkosság megelőzősében a íres Gotland vizsgálat igazolta elsőként. Ezen 58.000 lakosú svéd szigeten a háziorvosoknak tartott depresszió-továbbképző tanfolyam után lényegesen csökkent a szigeten az öngyilkosságok száma, a depresszió miatti kórházi beutalások száma, de megnőtt az antidepresszívumok forgalmazása, annak jeleként, hogy a képzett háziorvosok jobban felismerték a depressziót és megfelelő kezelésben részesítették a betegeket. A Gotland vizsgálat eredményeit nemrég lezárult hazai vizsgálatunkban is megerősítettük: Saját vizsgálatunk is azt mutatta, hogy Kiskunhalas körzetében a háziorvosoknak tartott depresszió továbbképző tanfolyam után lényegesen csökkent az öngyilkossági halálozás és megnőtt a kezelésbe vett depressziós betegek száma, ill. ennek indirekt mutatója, az antidepresszívumok forgalmazása. Ugyanilyen eredményeket hozott a Szolnokon végrehajtott hasonló program is. Minden bizonnyal elsősorban (bár nem kizárólag) a depressziók koraibb felismerésének és hatékonyabb kezelésének köszönhető, hogy az utóbbi 30 évben közel 60 százalékkal csökkent a hazai öngyilkossági halálozás, miközben az antidepresszívumok forgalma több mint tízszeresére nőtt, a pszichiáterek száma 2007-ig lényegesen megemelkedett, akárcsak a pszichoterápiás rendelések és a lelki-elsősegély telefonszolgálatok száma és aktivitás is.

A depresszió a rendelkezésre álló módszerekkel az utóbbi évtizedekben igen jól gyógyítható betegséggé vált, és a depresszió kezelésének ára sokkal kisebb, mint a nem kezelt depressziók okozta társadalmi kár. A depressziós betegek csak kisebb (bár egyre növekvő) hányada keresi fel az orvosi ellátás különböző szintjeit, és a kezelt depressziók aránya 2005-ben Magyarországon már meghaladta a 30 százalékot. A major depresszió igen gyakori az orvosi ellátás különböző szintjein, és az utóbbi években a háziorvosi gyakorlatban a depressziók felismerésének aránya fokozatosan nő.

A depressziók kezelése

A depresszió kezelésének három fő pillére van: 1/ a pszichoedukáció (a beteg és rokona felvilágosítása a betegség lényegéről és a várható hatékony terápiáról) a 2/ biológiai terápiák (elsősorban a gyógyszeres kezelés) és a 3/ pszichoterápia. Major depresszió esetén mindig szükséges antidepresszív gyógyszeres kezelés, bipoláris (mániás-depressziós) betegségben minden esetben hangulatstabilizáló gyógyszerekkel kombinálva. Ugyanakkor fontos annak ismerete is, hogy nincsen univerzális antidepresszívum, és a depressziós betegek különböző csoportjai különböző (típusú) antidepresszívumokra reagálnak. Az antidepresszívumot mindig a megfelelő adagban kell alkalmazni, és feltétlenül tudatosítani kell a betegben, hogy az antidepresszívumok általában csak kb. 10-14 nap adagolás után hatnak, ezt az időt lerövidíteni sajnos nem lehet. Ugyanakkor amíg az antidepresszívum hatása kifejlődik, gyakran kell alkalmazni szorongásoldókat, altatókat, hogy a tüneteket már az első napokban enyhítsük. A depressziós betegek kezelésbevételének egyik leggyakoribb oka a depresszióval együttjáró öngyilkossági szándék (vagy kísérlet), és az öngyilkossági rizikó a depresszió kezelésének első heteiben – amikor a gyógyszerek még nem hatnak – továbbra is magas. Számos vizsgálat bizonyítja, hogy az eredményesen kezelt depressziós betegeknél az öngyilkossági rizikó szignifikánsan csökken. A gyógyszeres kezelés során mellékhatások jelentkezhetnek, de ezek az új generációs antidepresszívumok esetén relatíve ritkák és veszélytelenek. Ha a beteg nem reagál több heti – megfelelő adagban alkalmazott – antidepresszívum adására, az adagot optimalizálni kell (néhány betegnél a maximális dózis is szükséges lehet) ill. ennek hatástalansága esetén antidepresszívumot kell váltani. A panasz- és tünetmentesség elérése után a kezelést – a hatékony dózis megtartásával – még kb. 6-12 hónapig kell folytatni, ha a terápiát hamarabb megszüntetjük, a beteg gyakran ugyanabba a depressziós fázisba visszaesik. Az antidepresszívumokhoz nem alakul ki hozzászokás, és ezek a szerek nem „mérgezik” az agyat, nem „módosítják” a személyiséget.

A relatíve sok mellékhatással rendelkező, és kevésbé tolerálható régebbi antidepresszívumokat ma már ritkán használjuk, és elsősorban az új generációs szerek (SSRI készítmények, kettős hatású szerek, edronax, tianeptin, valdoxán) használata ajánlott. A megfelelő, tehát adott beteg esetében a leghatékonyabb antidepresszívum kiválasztása nem könnyű, de a családi és egyéni kórelőzmény adatai valamint a depresszió tüneti képe útbaigazítást adnak. Ha a beteg családjában (vérrokonok) volt gyógyszeresen kezelt depresszió, hasonló válaszra számíthatunk a beteg esetében is. Ugyanez mondható el, ha a betegnek már volt megelőzőleg kezelt depressziós epizódja. Mivel egy depressziós epizód spontán lefolyása akár 6-9 hónapig is eltarthat tünetmentesség után még hónapokig folytatni kell a terápiát. Visszatérésre hajlamos esetekben (a betegek kb. 80 százalékában erről van szó) csak a hosszútávú kezelés védi ki az újabb depressziós epizódokat Nagyon fontos, hogy a hosszútávú terápiában részesülő betegeknél az ismételt vizitek ne csak a gyógyszer felírására korlátozódjanak, hanem minden esetben szükséges a pszichoterápiás szempontokat is figyelembevevő betegvezetés és gondozás. A depressziók gyógyszeres kezelése mellett az utóbbi évtizedekben már számos, bizonyítottan hatékony specifikus pszichoterápiás gyógymódot is kidolgoztak amelyek akár önmagukban, de leginkább a gyógyszeres kezeléssel kombinálva hozzák meg az elvárt eredményt. A gyógyítás folyamatába a beteg családját is célszerű bevonni és adott esetben családterápiára is szükség lehet. Bizonyos értelemben pszichoterápiának is felfogható az ún. pszichoedukáció, ami a beteg és családtagjai részletes felvilágosítását jelenti a betegség természetéről, kezelés nélküli lefolyás során jelentkező komplikációkról, a terápiás lehetőségekről, ill. a gyógyszeres kezelés során esetlegesen jelentkező mellékhatásokról. A depressziós betegek egy részében önmagában is igen hatékony az ún. kognitív pszichoterápia is, de a legjobb eredményt a gyógyszeres és kognitív kezelés együttese nyújtja. A gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés tehát nem egymás vetélytársai, hanem kiegészítői és a megfelelő pszichoterápia ill. a pszichoterápiás betegvezetés a betegeknek a gyógyszeres kezeléssel való együttműködését is fokozza.

SZAKÍTOTT VELEM A PÁROM

Pszichológus válaszol
2014. április 14. 8.10

Üdvözlöm!
Szakított velem a párom,mert azt mondta becsaptam,de nem mondja meg mivel.Ő volt a kisfiam pót apukája,aki most szintén elzárkózik előlem.Pedig csak két éves.
Nem tudom hogy dolgozzam ezt fel,nem tudok aludni és enni sem. Mit tanácsol?

A választ megírta:

Bagó György
Klinikai szakpszichológus
Kedves Levélíró! Rövidke levele nagyon kevés információval szolgál. Bizonyosan csak az derül ki belőle, hogy ön szenved, segítségre szorul, mert a mostani élethelyzetét nehezen éli meg. A szakítás egészséges érzelmű emberek számára fájdalmas dolog, még a menthetetlenül elromlott kapcsolatok esetében is megviseli az érintetteket. Az elválás még nehezebb, ha nincs mód őszintén megbeszélni, tisztázni az érzelmeket, a háttérben meghúzódó okokat. A volt párja általános (valószínűleg nem valós) vádja a becsapásról ráadásul önre próbálja terhelni a felelősséget. Ne gyötörje magát e miatt, ha ön lenne a vétkes, azt konkrétan a fejére olvasták volna.
A kisfia viselkedését szinte bizonyosan tévesen érzékeli. A két éves gyermek még csak az éntudat kialakulásánál tart a fejlődésben, a felnőttek érzelmi élete még túl bonyolult, érthetetlen számára. Persze hiányozhat neki a pót apu, de ez semmiképpen nem mutatkozhat abban, hogy “elzárkózik” az édesanyjától, a gyerekek ebben a korban még nem tudnak okolni, hibáztatni másokat. Ő valószínűleg csak azt érzékeli, hogy az anyu viselkedése megváltozott, bánatos, szomorú. Törődjön többet a kicsivel, tevékenykedjenek sokat együtt, szeretgessék egymást, ez mindkettőjüknek jót fog tenni.
Végül a kért tanács: ossza meg érzéseit, gondolatait a családtagjaival, barátaival, valamint a “feldolgozás” érdekében minél hamarabb vegye igénybe szakember segítségét. Javaslom, hogy keressen fel a lakókörnyezetében egy pszichológust. Szebb, boldogabb napokat kívánok önnek!
Üdvözlettel:
Bagó György Pszichológus, Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus
* * *

Vizualizáció és egészség – a Simonton-módszer

A gyógyítók évezredek óta alkalmazzák a teremtő vizualizációt a gyógyítás segédeszközéül.

Az emberek azt hitték, hogy gonosz szellemek szállták meg a testet, és okoztak betegséget, a vizualizációt pedig arra használták, hogy kiűzzék ezeket a negatív elemeket a beteg testéből. Az ókori Egyiptomban Hermész isten követői vizualizálták, hogy fittek, egészségesek. Az egyiptomi varázslópapok imádságok és vizualizációk keverékéből szőtt varázsigéket használtak. A sámánok úgy gyógyítottak, hogy vizualizációjukban nagy utazást tettek, hogy megtalálják a beteg személy lelkét, és visszahozzák neki. A navaho indiánok még ma is csoportos vizualizációval segítik a betegeket, hogy újra egészségesnek lássák magukat.

Az 1920-as években Edmund Jacobson, amerikai kutató egyike volt azoknak, akik a test és lélek közötti kapcsolatot kutatták. Felfedezte, hogy amikor egy önkéntes képzeletben futott, lábizmai önkéntelenül is összehúzódtak.

Az orvosi szakma legalább ötven éve érdeklődik a vizualizáció lehetséges gyógyító ereje iránt. Az orvosi társadalom rájött, hogy a stressz egy sor egészségi problémát okoz, mint például magas vérnyomást, fekélyt és agyvérzést. Ha elménk betegséget válthat ki, akkor bizonyosan használhatjuk jó egészség kiváltására is. A vizualizáció erre tökéletesen alkalmas.

1965-től Dr. Carl és Stephanie Simonton számos rákbetegnek segített vizualizálni, hogy testük meggyógyul. Dr. Simonton megfigyelte, hogy azok a páciensek, akik életszemlélete pozitív volt, nagyobb valószínűséggel gyógyulnak meg, mint pesszimista társaik, vagy akik már feladták a reményt. Azt is megfigyelte, hogy számos végső stádiumban lévő rákbeteg megérte, hogy részt vegyen egy eseményen, vagy ünnepségen, amit örömmel vártak. Tudta, hogy az elme befolyásolni képes az emberek immunreakcióit, kísérleteket dolgozott ki, hogy segítsen betegeinek pozitív hozzáállást kialakítani az élethez és a gyógyulásukhoz.

Carl Simonton elkezdte tanítani betegeit, hogy relaxáljanak. Amint a betegek megfelelően ellazult állapotba kerültek, azt mondta nekik, hogy képzeljenek el egy nyugodt, békés jelenetet. Ezután vizualizálják a rákot, majd képzeljék el, amint immunrendszerük tökéletesen működik. Ezután a páciensek elképzelték, amint egy fehérvérsejt-hullám veszi körül a rosszindulatú daganatot, és magával viszi a rákos sejteket, amelyeket a sugárzás már megölt, vagy legyengített. A gyakorlat végén a betegek azt vizualizálták, hogy ismét jól vannak és egészségesek.

A gyermekek hihetetlen fogékonynak bizonyultak a Simonton-módszerre, valószínűleg azért, mert könnyebben tudják a fantáziájukat használni, mint a felnőttek. Következésképpen sok kórház interaktív videó játékokat ad a gyermekeknek, akik a játékban legyőzhetik a betegségüket.

Garrett Porter kilencéves volt, amikor operálhatatlan agytumort diagnosztizáltak nála. Elképzelt egy Csillagok háborúja jellegű csatát, amelyben ő vezette a tumor ellen háborút viselő űr zászlóaljat. A tumor öt hónapon belül eltűnt, és nem volt szükség több terápiára. Néhány évvel később ő és kezelőorvosa, Pat Norris, könyvet írt tapasztalatairól Miért én? Tanuljuk meg használni az emberi lélek gyógyító erejét címmel.

Azonban a betegség megölését célzó vizualizáció nem mindenki számára alkalmas megközelítés. Tehát nekik másfajta megközelítésre van szükségük, például azt vizualizálni, hogy a betegség elolvad, vagy feloldódik. Egy közismert vizualizálási módszer, amikor a betegséget egy barnacukor halomként képzeljük el, mely feloldódik, amint meleg vizet öntünk rá. Egy másik lehetőség elképzelni, amint a betegséget beszippantja egy hatalmas porszívó. Természetesen a képeknek nem kell orvosi szempontból pontosnak lenniük, csak annyira, hogy a beteg világosan el tudja képzelni.

Fontos, hogy a betegséget gyengének és hatástalannak lássuk, a gyógymódot viszont erősnek és hatékonynak. Például képzelhetjük a betegséget kicsinek, szürkének és a félelemtől remegőnek. A gyengeséggel szembeni erő hangsúlyozására vannak, akik ilyen jeleneteket képzelnek el, mint harc zsaruk és betörők, vagy Szent György és a sárkány között. Egy beszélgetés során egy nőbeteg elmondta, hogy ő egy nagy kutyát képzelt el, amint egy kiskutyával harcol. A kiskutya hanyatt feküdt, és feladta. Betegsége szintén feladta, és eltűnt.

Ötéves korában Valere Althouse súlyos skarlátbetegségen esett át. Állandóan láza volt, és hullani kezdett a haja. Végül kómába esett, és kórházba került. Noha öntudatlan volt, tudta, hogy az orvos azt mondja szüleinek, hogy már semmit sem tudnak tenni. Valere soha nem hallott a vizualizációról, de elméjében azonnal képet alkotott arról, hogy ő ismét jól van, és egészséges. Vissza akarta kapni a haját is, de azt szerette volna, ha a haja inkább göndör volna, nem pedig egyenes, mint azelőtt. Az orvosok csodálkoztak, hogy túlélte, és még jobban meglepődtek, hogy a láz nem okozott agykárosodást. Haja újra kinőtt, de göndör lett, pont úgy, ahogyan elképzelte.

Az elme gyógyító ereje még egy negatív kísérletben is bebizonyosodott. Dr. Thomas Holmes a washingtoni egyetemről kísérletet végzett, amelyben önkénteseken szövettani vizsgálatot végeztek az előtt és az után, hogy bizonyos témakört megvitattak. A kísérlet sikerével kapcsolatban Dr. Holmes elmondta: „szövetkárosodást okoztunk, csupán azzal, hogy beszéltünk az anyós látogatásáról”.

Ez is igazolja az elme bámulatos hatalmát és hatását a testre. Egészen új perspektívába helyezi a mondást: „orvos, gyógyítsd magad”.

Természetesen, ha beteg vagy, a lehető legjobb orvosi tanácsot kell megszerezned magadnak. Azonban kreatív vizualizációt is kellene végezned olyan gyakran, amilyen gyakran csak tudsz, egészségesnek és teljesnek látván magadat.

forrás: Richard Webster: Teljesítsd be vágyaidat!/ edesviz.hu

A VÍZFÉLELEM LEGYŐZÉSE

Pszichológus válaszol
Vízfélelem legyőzése
2014. március 5. 21.40
Tisztel Szakértő!Szeretném megkérdezni,hogy győzhetem le a víztől való félelmemet?Szeretnék megtanulni úszni,de nem megy mert félek a víztől!Már egy kézzel megy a medence szélén,de ez kevés.Nem gyorsúszó szeretnék lenni,csak úszni szeretnék!Ha elengedek mindent,és nincs mit megfogni akkor bepánikolok és nem megy tovább!Nem tudom megmondani mitől van de szeretnék nagyon úszni!Netán a két szívműtétem miatt ?Nem tudom?Mások olyan könnyen tanulnak mindent! Én nem!Nagyon szeretném a segítségüket kérni,mert nem szeretném abba hagyni!Válaszukat nagyon szépen köszönöm!Máté.

A választ megírta:

Bagó György
Klinikai szakpszichológus

Kedves Máté! Nagyszerű elhatározásra jutottál, amikor úgy döntöttél, hogy megtanulsz úszni. (A leveledből úgy gondolom, hogy kamaszkorban lévő fiú lehetsz, -ha tévedtem, bocsánat-, ezért a tegezés. Bízom benne, hogy ez nem bántó számodra.) A kezdeti nehézségek ne riasszanak el! A terved bizonyosan sikerülni fog! Nehéz lenne kideríteni, hogy a döntésedben mi motivált, -bizonyosan javasolták ezt a szívműtétek után az orvosok is-, és lehet, hogy nem tudatosan, de időközben számodra is fontossá vált az indokolatlan víztől való félelem leküzdése is. Persze az úszástanulás utáni vágy hátterében az önbizalom erősítésének, a testi fejlődés elősegítésének igénye is állhat. Talán nem is érdemes keresni az okokat, hiszen jó úton jársz, az úszással testileg-lelkileg erősebb, egészségesebb leszel. Én nem gondolom, hogy mások mindent könnyen megtanulnak, és csak neked vannak időnként nehézségeid. A jártasságok, készségek, képességek elsajátításáért mindenkinek meg kell dolgozni. Persze a körülményeink, adottságaink időnként megkönnyíthetik, vagy megnehezíthetik a dolgunkat. Azonban a sikerélmény nagyobb, ha kemény munkával, kitartással érsz el valamit. Ilyenkor érezzük azt, hogy “megdolgoztam érte, megérdemlem”. Na de térjünk vissza a főproblémádra, a víztől való félelmedre (szakszóval ezt hidrofóbiának hívjuk). Vélhetően elkerülte a figyelmed, hogy elég sokan járnak hozzád hasonló cipőben. A környezetedben is élnek emberek, akik kerülik a fürdőhelyeket, őket is hasonló félelmek tartják távol a lubickolástól. Nem tudnak úszni, nincs vízbiztonságuk (többnyire volt nagyon rossz vizes élményük is, ha emlékeznek rá, ha nem). Akár mondhatnánk azt is, hogy ez a félelem bizonyos mértékig reális. Valóban a nagy vizek, tengerek, folyók, mély tavak veszélyt is jelenthetnek az ember számára. A természeti erőket tisztelni kell, felkészülten, ismeretekkel felvértezve, figyelmesen szabad csak közeledni feléjük. Ugyanakkor a víz nem idegen és feltétlenül veszélyes közeg az ember számára. Gondoljunk csak arra, hogy a megszületésünkig a védelmet nyújtó magzatvíz vesz körül bennünket, gyakran láthatod, azt is, hogy milyen önfeledt, élvezetes dolog a fürdőzés a csecsemők, a gyerekek, illetve a felnőttek többsége számára is. Vélhetően benned is feléledt a víz iránti vágy, és nagyon helyesen megkezdted a felkészülést. Az irreális, vagy túlzott félelmeinkkel tanulás, felkészülés által tudunk megküzdeni (ugye a dolgozattól sem félsz, ha alaposan megtanultad a tananyagot). De mitől alakulhat ki a víztől való félelem? Számtalan kiváltó és fenntartó ok lehet a háttérben, melyeket néha szakember segítségével sikerül megismerni, néha pedig rejtve maradnak. Általánosságban elmondható, hogy a fóbiás emberek nagyon kellemetlen, az életüket megnehezítő szorongással küzdenek. Valamelyik korábbi életszakaszban átélhettek megrázó élményeket, amiket már kitöröltek az emlékezetükből (elfojtották, tudattalanná vált). Nem ritka, hogy a félelmeket akár generációkon át, vagy csak esetlegesen, észrevétlenül eltanuljuk a közvetlen környezetünkből, vagy életünk (kellemetlenebb) történéseiből. A konkrét félelmek tárgya nagyon változó (és nem biztos, hogy megegyezik a korábban átélt traumás élmény tárgyával), van, aki a víztől retteg, van, aki a magasságtól, mélységtől, bezártságtól, de olyan is akad, akit egy kisegér látványa késztet visítozásra, és kerget fel az asztal tetejére. Az elég könnyen belátható, hogy ezek a félelmek irreálisak, és túlzottak, sokak számára teljesen érthetetlenek. De aki átéli a félelmet, az nagyon tud szenvedni tőle, aminek az lesz a következménye, hogy el kezdi kerülni a félelemkeltő helyzeteket. Az általad is tapasztalt pánikba esés is nagyon rossz érzés, és a legnagyobb baj az, hogy lebénít, cselekvésre képtelenné tesz. De téged az érdekel, hogy mit lehet tenni? Óh, hát sok mindent! Megtorpanásnál a legkézenfekvőbb, hogy kérjük hozzáértők segítségét (bátran, szégyenkezés nélkül!). Az úszástanulásban úszóoktató tud megtanítani fokozatosan, lépésenként a szükséges technikára, és a vízzel való lassú megbarátkozásra. Nagyon fontos, hogy a félelmedet elmondd neki, beszélj vele az átélt pánikba esésekről. A tanulást biztosan sekélyebb tanmedencében kezditek (ekkor nem kell tartani az alámerüléstől, és nem következhet be a pánikba esés), és sok segédeszközt is fogtok használni. A hidrofóbiád, félelmed, szorongásod kezelése érdekében javaslom, hogy keress fel egy klinikai szakpszichológust. Az internetes keresők (akár e kereső) segítségével az otthonod közelében dolgozó szakemberek elérhetősége fellelhető. A rövid leveledben említett két szívműtét valószínűleg pszichésen is nagyon megterhelő lehetett. Az átélt nehéz élethelyzetek feldolgozásában, az önbizalmad helyreállításában is számíthatsz a pszichológus szakértelmére. Sok sikert az úszástanuláshoz! Biztos vagyok benne, hogy egy kis segítséggel a vízhez is hamarosan magabiztosan közelítesz! Üdvözlettel: Bagó György Pszichológus, Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus
* * *

BIPOLÁRIS ZAVAR

Pszichológus válaszol
2014. március 13.

Tisztelt cím!
Elég hosszú a történetem. 40 éves egyedülálló, most éppen Vajdaságban élő férfi vagyok.
Már többször visszatérő depresszióm pontos diagnózisa az öt év ezelőtti Tündérhegyen eltöltött 3 hónap után : bipoláris depresszió személyiségzavarral.
Tavaly novemberben veszítettem el állásomat. az újrakezdődő koncentrációs és memóriazavaraim miatt. Ez később egyre mélyebb depresszióvá súlyosbodott. Sokat sportoltam, egy ideig még valamennyire tartottam magam, de az utóbbi másfél hónapban teljesen magam alatt vagyok. Alig tudok az ágyból kikelni, megszakadtak a szociális kapcsolataim, gyakran öngyilkossági gondolatokkal kűzdök….gyógyszert szedek és pszichoterápiába is járok Szabadkán november óta.
gyógyszereim: fluoksetin hatóanyagú Flunisan antidepressszáns 20 mg és rivotril: reggel és délben 0.5 este 1 milligramm.
Két kérdésem is lenne: szeretnék terapeutát váltani és Szeged ugyanolyan távolságra van mint Szabadka oda át tudnék járni. Kevés magánpraxist találtam Szegeden vagy csak rossz helyen kerestem. Úgy érzem leginkább egy női pszichológus lenne számomra a legmegfelelőbb, aki esetleg konzultálna egy pszichiáterrel gyógyszerügyekben. Ezt azért gondolom és nem biztos, hogy helyesen, mert az egész kialakult helyzetem az érzékenységemen túl, neuropszichiáter apám gyerekkorunk óta megélt orditozásai és gyakran ismételgetett vádaskodási és anyám iránti viselkedése talán a fő okozói.
Az antidepresszánsok pár hét után jelentkező hangulatjavító hatását sajnos még soha nem tapasztaltam eddig.
Szeretném megkérdezni tudnának-e javasolni valakit vagy hogy hol találom meg a azt a listát, ahol tovább érdeklődhetnék a megfelelő szegedi pszichológus , pszichoterapeuta személyét illetően akihez fordulhatnék.
A másik kérdésem, hogy ennek az antidepresszásnak, amit kb 20 napja kezdtem szedni, lehet-e olyan mellékhatása, hogy hajnalban vagy még előbb felriadok. Eddig ezt nem tapasztaltam.
Köszönöm előre is válaszukat tisztelettel: G.G.

A választ megírta:

Bagó György
Klinikai szakpszichológus

Tisztelt G.G.! A levelében nem részletezi, hogy miért kíván terapeutát váltani. Sajnos előfordul néha, hogy “illeszkedési nehézségek” vannak, vagy az ön problémájában kevésbé jártas szakemberhez fordult. Nem írt arról sem, hogy Tündérhegyen milyen terápiás eljárással kezelték. Ez azért fontos, mert esetleg lehet az előzményekre építkezni. A bipoláris zavar pszichoterápiás kezelésében csakis klinikai szakpszichológus tud önnek segíteni. Közülük is olyan szakembert keressen, akinek van ezen a téren tapasztalata, és meg van a szükséges módszerspecifikus terápiás képesítése is (az ön esetében valószínűleg kognitív-, vagy analitikus terápia jöhet szóba). Tudományosan bizonyított, hogy a gyógyszeres és a pszichoterápiás kezelés együttes alkalmazása a leghatékonyabb, ezért feltétlenül arra biztatom, hogy a pszichoterápiás kezelést is vegye igénybe. Abban valóban igaza van, hogy elég szerény a szakember kínálat, de az internetes keresőkön (Google keresés: pszichológus Szeged) azért megtalálható néhány elérhetőség. Őket kell levélben (e-mail) megkeresnie. Tudom, hogy ez sem könnyű feladat, ha “teljesen maga alatt van”. Azt javaslom, hogy írjon meg egy levelet, és ezt az egyet küldje el a fellelt címekre. Döntenie, a kínálatból választania önnek kell. Ha úgy érzi, hogy egy női terapeuta tudna inkább segíteni, akkor így válasszon. Szintén igazolt, hogy bizonyos esetekben az ellenkező nemű terapeuta eredményesebb lehet. A pszichológus természetesen konzultál a pszichiáterrel, nemcsak “gyógyszer ügyben”, hanem a terápiás eljárások összehangolása, az eredményesség érdekében is. A másik kérdésére válaszolva azt kell mondanom, hogy sajnos lehet a felriadás az antidepresszáns mellékhatása. Önnek a gyógyszerekkel kapcsolatban már van tapasztalata, tudja, hogy a terápiás hatás eléréséhez 2-3 hónapra is szükség lehet, és bizonyára vannak már (kellemetlen) élményei a mellékhatásokat illetően is. Gondolom, a legutóbbi gyógyszerváltást is e két tényező befolyásolta. Szerencsés esetben a mellékhatások egy idő után mérséklődhetnek, egészen az elviselhetőség szintjéig csökkenhetnek. Amennyiben az ellenkezője történik, szenvedést eredményez, vagy a normális életvezetést akadályozza a gyógyszer szedése, akkor ismét váltani kell. Ekkor feltétlenül keresse a pszichiáter szakorvosát. Bízom benne, hogy gyorsan megtalálja az önhöz és a problémájához leginkább illeszkedő szakembereket, és kívánom, hogy a segítségükkel jelentősen javuljon az életminősége! Üdvözlettel: Bagó György Pszichológus, Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus
* * *

HAZUDOZÁS

Orvosok.hu
ORVOS VÁLASZOL
A kérdés tartalma:
Jó napot! Szeretnék segítséget kérni, nagyon sokat hazudtam a szüleimnek és szépen lassan derülnek kifelé a dolgok, és már eléggé elharapódzott ugyanis már 1 éve van egy hazugságom amit folyamatosan hazudnom kell, nem tudom mit tegyek a szüleim már sejtik és azt mondták hogy ha hazudok mehetek a háztól. Nem tudom mit tegyek ha elmondom az igazat akkor ez lesz, ha nem mondom el akkor kiderül. Mit tegyek? Hogyan tehetném jóvá ? Kérem segítsenek ezt már nem bírom.

VÁLASZ:

Kedves Levélíró! Csak azt tudom önnek javasolni, hogy vállalja a következményeket, és a hazugságok helyett mondja el az igazat a szüleinek. Ahogy írja is előbb-utóbb többnyire kiderül, ha valótlanságok állításával próbáljuk menteni magunkat. A folyamatos hazudozás különösen nehéz dolog, mert egy idő után már nem is emlékszünk a kitalált történetekre, hiszen a valóságban nem éltük át. Az egyre több ellentmondás, és a más forrásból származó információk a szavahihetőséget végképp megkérdőjelezik. Ön valószínűleg olyan dolgokat cselekszik, amit a szülei (vélhetőleg okkal) elleneznek, tiltanak. A szülők féltik a gyermekeiket, nem akarják, hogy bajba kerüljenek, rossz útra tévedjenek, vagy rossz társaságba keveredjenek. Én tudom, hogy ehhez nem a legcélszerűbb eszköz a tiltás, de a tilalmak hazudozással való kijátszása sem segít a helyzet rendezésében. A szülő-gyermek kapcsolatban nagyon fontos dolog a bizalom. Ez úgy tűnik önöknél minkét irányban megingott. A szülei a hazudozásait kezdik felfedezni, ön pedig nem bízik a szülői elvárások helyességében. Beszéljen a szüleivel őszintén, feltárva azt is, hogy miért alkalmazta a félrevezetési technikákat. Én bízom benne, hogy ezért nem fogják önt otthonról elzavarni. Ha esetleg tartani lehet a szülei indulatos reagálásától, kérjen egy kis támogatást, segítséget egy közeli rokontól, vagy baráttól, esetleg a családsegítő-gyermekjólléti szolgálat családgondozóitól (persze akkor előbb nekik kell mindent őszintén elmondania). Higgye el ezzel nagy kő fog leesni a szívéről, megszabadul a hazugságok kellemetlen terhétől. A “hogyan tegyem jóvá” kérdést, -az őszinte és mindenre kiterjedő beszélgetést követően-, pedig a szüleinek tegye fel, és egyúttal kérje az indokolatlan, vagy túlzó korlátozások enyhítését vagy törlését is. Remélem, hogy a javaslataim a segítségére lesznek!
Üdvözlettel: Bagó György Pszichológus, Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus
* * *

A KIÉGÉSI SZINDRÓMA – BURNOUT

A kiégési szindróma tünetegyüttes, amely hosszútávú fokozott érzelmi megterhelés, kedvezőtlen stresszhatások következtében létrejövő fizikai-érzelmi-mentális kimerülés. A fogalom Freudenberger (1974) nevéhez fűződik.
Kezdetben önsegítő közösségek tagjainál, krízisintervenciós központok munkatársainál, egészségügyi és szociális intézmények dolgozóinál figyelték meg, azonban a későbbi vizsgálatok során pedagógusoknál, jogászoknál, rendőröknél is tapasztalták a jelenséget. Szinte minden foglalkozás esetében előfordulhat, azonban a kutatások azt mutatják, hogy a humán szolgáltatások területén dolgozók körében nagyobb a veszélye.

Tünetek

A testi-szellemi kimerültség jelei. (Megfelelő mennyiségű többletpihenéssel, például a délutáni alvással sem szűnik meg).
Munkában megfelelési-bizonyítási kényszer. Önfeláldozó életmód.
A személy saját lelki-fizikai szükségleteinek háttérbe helyezése, elhanyagolása.
Általánossá válik a közömbösség, az empátiás készség visszafejlődése, fásultság, visszahúzódás vagy védekező viselkedés.
Az intolerancia növekedése. Fokozott érzékenység a stresszre.
Az egyén saját „belső világával” való kapcsolat elvesztése. Pl: idegennek érzik testüket.
Depresszió, belső üresség érzése, reménytelenség.
Alacsony önértékelés, a munkateljesítmény csökkenése.
Szélsőséges esetben a végső kiszállás vágya.
A személyközi kapcsolatokban negatív, cinikus, rosszindulatú kommunikációs stílus. Megfigyelhető még közöny, érzelemmentesség, visszahúzódás, fásultság vagy túlérzékeny, védekező viselkedés.
Nem korlátozódik a szakmai tevékenységre, hanem életérzéssé alakul, a magánéletben is kiábrándulttá, cinikussá, negatív szemléletűvé, rosszindulatúvá válik az egyén.

A kiégés okai

Kialakulásában szerepet játszhat az elismerés hiánya, mely vonatkozik az anyagi jellegű juttatásokra, az alacsony jövedelemre, illetve az erkölcsi elismerés elmaradására. A túlságosan hosszú munkaidő, az extra igénybevétel melletti nagy felelősség is kockázati tényező. Veszélyeztetettebbek az egyedül dolgozók, akiknek nincs lehetőségük szakmai tapasztalatcserére, és nem kapnak visszajelzést tevékenységükről. Az elégtelen intézményi támogatás, a vezetőség segítő-motiváló jelenlétének hiánya, a karrierépítési lehetőségek korlátozottsága, az adminisztratív terhek nagy aránya az effektív munkához képest szintén probléma forrása lehet. A kiégési szindróma kialakulásában óriási szerepet játszik a személyiség, melynek kapcsán szükséges említést tenni a helfer szindrómáról.

Stádiumok

Idealizáció szakasza: túlzott lelkesedés, fokozott teljesítmény.
A realizmus fázisa: amikor a lelkesedés alábbhagy, az egyén tisztában van képességeivel, kompetenciájával, tevékenységének lehetőségeivel és korlátaival, valóságos képet alkot önmagáról és a munkájáról.
A stagnálás vagy kiábrándulás fázisa: amikor a munka már nem jelent örömet, a motivációk csökkennek, a szakember feladatait rutinszerűen végzi.
A frusztráció fázisa: A szakember ingerlékeny, feszült lesz, stressztűrése csökken.
Az apátia/fásultság fázisa és/vagy a pálya elhagyása, az illető már a magánéletben sem talál semmi örömet.
A kiégés visszafordítható folyamat, bármely szakaszban történő beavatkozás esetén korábbi fázisok elérése lehetséges. Amennyiben nem történik hatékony beavatkozás, a folyamat végén pályaelhagyás, súlyosabb esetben valamilyen függőség (alkoholizmus, kábítószer-függőség) is kialakulhat, de előfordulhat öngyilkosság is.

A kiégés kezelési lehetőségei

A különböző szakaszokban a kezelés lehetőségei mások. Az idealizáció fázisában a valóságos helyzetre való összpontosítás, az irreális elképzelések, célok átformálása a feladat. A stagnáció fázisában a mozgósítás, szakmai képzések, csapatépítő tréningek, a munkatársakkal való kapcsolat erősítése fordíthatja vissza a folyamatot, míg a frusztráció időszakában a pozitívumok kiemelése, a változtatások lehetőségének megteremtése előnyös. Az apátia fázisában új, reális célok keresése mozdíthatja ki a szakembert állapotából.

A kiégés megelőzésének lehetőségei

A kiégés megelőzésében legnagyobb szerepe az egyén személyiségének van. Az önismereti fejlődés folyamatának vállalása, a folyamatos önreflexió a prevenció egyik alappillére.
A munkához való hozzáállás változása is szükséges. Az idealisztikus elképzeléseket, az irreális célkitűzéseket fel kell váltsa a reális szemlélet, a saját korlátok figyelembe vétele. Sok humán foglalkozású úgy gondolja, a személyisége az egyik munkaeszköze, és ha kudarcot vall, hajlamos ezt saját személyisége hiányosságainak tulajdonítani, mely önvádhoz, bűntudathoz vezethet. Célszerű felmérni, mi a szakember kompetenciája, mely tényezők múlnak rajta, mely tényezőkért felel a kliens/beteg/tanítvány/gondozott, és melyekért felelősek a körülmények. A segítettekhez való hozzáállás is meghatározó, nehéz, ám nélkülözhetetlen az egyensúly megtalálása az empatikus hozzáállás, az együttérzés és a kívül maradás, a távolságtartás között. A mérleg felborulása árthat segítettnek és segítőnek egyaránt. Fontos a kudarcok helyett a sikerekre, a célok helyett a folyamatra való koncentrálás.
A különböző relaxációs-meditációs technikák elsajátítása és alkalmazása is hatékony kiégés megelőzésében, illetve kezelésében, mely elősegíti a stresszes mindennapokban a pihenést, a „befelé” tekintést, a bensőséges elmélyülést. (Pl.: jóga, autogén tréning, progresszív relaxáció, légzőgyakorlatok.)
Megelőzhetjük a kiégést megfelelő idő-menedzsmenttel, a munkaidő és a szabadidő éles elkülönítésével, a határidők betartásával, a különböző programok és a napi rutin megtervezésével. Fontos a szünetek beillesztése, melyekben próbáljunk kikapcsolni, nem a munkával foglalkozni, és időt szakítani kellemes, megnyugtató levegőzésre, melyekből akár 10 perc is felemelő lehet.
A munkaköri terhelést a szabadidő számunkra hasznos eltöltésével ellensúlyozhatjuk. Például ülő munka esetén mozgalmas hobbit válasszunk, fussunk, végezzünk aerobic gyakorlatokat. Ha szigorúan ellenőrzött rutintevékenységet folytatunk, keressünk kalandos kikapcsolódást, túrázzunk a természetben, menjünk el vadvízi evezésre, ejtőernyőzzünk, vegyünk részt közéleti programokon, kreativitásunkat kiélhetjük a főzésben, különböző alkotások létrehozásában (rajzolásban, zeneszerzésben, hímzésben stb.). Ha unalmas, elismerést nélkülöző munkát végzünk, válasszunk versenysportot. Ha egyedül kell dolgoznunk, munka után éljünk társas életet, játszunk csapatjátékokat. Ha mozgalmas, stresszel teli munkánk van, vonuljunk ki hétvégenként a természetbe, horgásszunk, olvassunk, hagyjunk időt az egyedüllétre, a regenerálódásra.
A munkahelyi nehézségek elviselését segítik a munkahelyen kívüli támogató kapcsolatok, a megfelelően funkcionáló, támogató családi légkör, a konstruktív baráti kapcsolatok, melyek a kikapcsolódást teszik lehetővé.
Fontos, hogy az alkalmazottaktól ne várjon a vezető hosszú távon átlagon felüli teljesítményt, mert a túlhajszolás éppen az ellenkező hatást érheti el, a fáradtság dekoncentrálttá teszi az egyént, mely sikertelenséghez, majd kiégéshez vezet.
A vezető javíthat a munkakörülményeken, a technikai feltételek fejlesztésével, mely jelentheti a szükséges munkaeszközök biztosítását, de vonatkozhat a megfelelő hőmérsékletre (télen fűtés, nyáron légkondicionáló), kényelmes bútorokra, konyha, étkező kialakítására. A komfortos, esztétikus környezet hatást gyakorol a benne dolgozókra.
A legtöbb humán foglalkozás esetén a szupervízió is hasznos, a kiégési szindrómát megelőző módszer.
Jótékony hatása van a csapatépítő összejöveteleknek is, előnyös, ha a vezető figyelmet fordít arra, hogy alkalmazottai között együttműködésen alapuló, harmonikus kapcsolat legyen.

Bibliográfia

-És ki segít a segítőnek? Pető Csilla. In: Család, gyermek, ifjúság. 1998;3:12-6.
-Segítő foglalkozások kockázatai helfer-szindróma és burnout-jelenség. Fekete Sándor: Psychiátria Hungarica, 1991. VI. évf. 1729.
-Először tűz és láng, majd kiégés. A burnout szindróma pszichodramatikus kezelése tanár-továbbképzési szupervíziós csoportokban.I. Gotlind Kasper, Friedberg: Az überlingeni Moreno Intézet kollokviumára készült dolgozat, 1991.
-A meghitt távolság Hennezel, Marie de. Ford. Dr. Hegedűs Katalin. In: Kharón Thanatológiai Szemle 1998;1:8.
-Kiégett hívő élet Malcolm Smith ; ford.: Kisházy Mária kiad.: a “Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány Budapest Jó Hír Iratmisszió Alapítvány, 2000 ISBN 963-00-2391-1
-Miért? Rendszerelmélet és lelkigondozói gyakorlat Hézser Gábor; kiad.: A Magyarországi Refomátus Egyház Kálvin János Kiadója, 2001 ISBN 963-300-893-X, 80-160.
-Az egészségügyi ellátás néhány szociológiai problémája. Tahin T., Makó Cs., Jeges S. (1979): Társadalomtudományi Közlemények 9, 37-50.
-Baráth Á., Brettner Zs., Mucsi G. (2009): Önsegítés és kölcsönös sorstárstámogatás segítőknek nehéz helyzetekben és munkahelyeken. In: Szociális Szemle. II. évf. 1-2. sz. 45-60.
-Mándi N., Fekete S. (2009): A segítő krízise. In: Csürke J. és mtsai (szerk.): Mindennapi kríziseink. A lélektani krízis és a krízisintervenció kézikönyve. Lélekben otthon könyvek. Oriold és Társai. Budapest. 249-278.
(A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából)
* * *

KRÍZIS

A krízis a görög eredetű κρίσις, szóból eredeztethető, melynek jelentése válság vagy fordulat.
Tartalomjegyzék
1 Fogalmi meghatározás
2 Krízis fajtái
3 A krízis lezajlása
4 A krízisben lévő egyén jellemzői
5 A krízis lehetséges kimenetele
6 Segítség
7 Források

Fogalmi meghatározás

A lélektani krízis fogalmával a legtöbb pszichológiai és pszichiátriai iskola foglalkozott, más-más aspektusokat kiemelve. Caplan az 1970-es évek elején egységes segítő modellben összegezte a kríziselmélet alapelveit, megalkotta a legelterjedtebb krízis-definíciót, mely szerint az egyén kénytelen a lélektani egyensúlyát veszélyeztető körülményekkel szembenézni, a probléma mindennél fontosabbá válik számára, azonban a fennálló helyzetet szokásos problémamegoldó eszközeivel sem megoldani, sem elkerülni nem tudja. A fenyegető körülmény általában kívülről érkező, sokszor váratlan esemény.
A krízis definíciójának kialakulása egyrészt Lidemann nevéhez köthető, kutatása a gyászreakció dinamikájáról jelentősen hozzájárult a kríziselmélet fejlődéséhez. A fogalom másik tapasztalati forrása az 1942-es Coconut Grove-beli tűz, melyben ötszázan meghaltak, és több százan megsebesültek. A túlélőkkel és az áldozatok családtagjaival való beszélgetések, pszichoterápiás kezelések nyomán íródott Lidemann Az akut gyász szimptomatológiája és kezelése című tanulmánya 1944-ben.
A krízis olyan feszült, fájdalmas állapot, mely fenyegetettség, kilátástalanság és elveszettség érzését okozza, magában hordozza a pozitív és a negatív irányba történő változást is, fordulópontot jelent az egyén számára, mely tovább terheli problémamegoldó kapacitását, elégtelenség érzését okozza.

Krízis fajtái

Erik H. Erikson megkülönböztet fejlődési és akcidentális krízist, az előbbiek hosszabb időszakok, melyek a fejlődéshez szükséges, természetes változásokat jelentik, például a serdülőkori krízis, életközép-krízis, időskori krízis. Az akcidentális krízis esetleges, egy váratlan, hirtelen megjelenő életesemény következtében alakul ki, bármely életszakaszban előfordulhat, ilyen például egy közeli családtag elvesztése, válás, baleset stb.
A krízismátrix elmélete Jacobson nevéhez fűződik, mely szerint a fejlődési és az akcidentális krízis egyidejűleg jelentkezhet, előfordulhatnak néhány hónaptól néhány évig terjedő időszakok, mely során az egyént nagyobb valószínűséggel érik fenyegetett helyzetek, melyek a szokásosnál sebezhetőbbé teszik, esélyes újabb krízis kialakulása.

A krízis lezajlása

Jacobson a krízis lefolyását hat-nyolc hetes időtartamban határozta meg. A krízis időszaka a kiváltó hatással kezdődik, mely perceket, esetleg órákat vesz igénybe, a megrettenés és a nyugtalanság szakasza napokig tart, az alkalmazkodás időszaka hetekig húzódó folyamat, majd az egyensúly helyreállása következik hónapok alatt.
Az akcidentális krízisek legfőbb oka a tárgyvesztés, melynek Averill három stádiumát különbözteti meg, a sokk stádiumát, a tárgyvesztés tudatosítását és a felépülés szakaszát. Az első időszakot bénultság, a veszteség tagadása, a valóság elutasítása jellemzi, az egyén szenvedése és dühe időnként kifejeződik. A tárgyvesztés tudatosításakor közöny, reménytelenség, kétségbeesés, a mindennapi feladatok megoldásának képtelensége és szomatikus panaszok megjelenése jellemző. A harmadik szakaszban a tünetek megszűnnek, a lelki egyensúly helyreállását új tárgykapcsolatok kialakulása követi.

A krízisben lévő egyén jellemzői

A krízisben lévő egyén az adott problémára, azon belül is egy-egy apró részletre fókuszál, sokat tud helyzetéről, azonban ismereteit képtelen strukturálni, keresi a megoldást, de elgyötört, szorongó, érzelmeit nehezen kontrollálja, impulzív. A tájékozódó megnyilvánulások, attitűdök megszokott rendszere felborul, megszűnik az egyén önmagára vonatkozó jövőképe. Munkavégzése alacsony hatásfokú, a mindennapos rutintevékenységek is nehézkessé válnak, regressziót tükrözhetnek. A krízisben lévő kapcsolatrendszere megváltozik, embertársainak megítélése a tőlük kapott segítségtől, támogatástól függ. Az egyén fokozottan befolyásolhatóvá válik, függőség-igénye jelentős, „kapaszkodik” a segítőbe, mély regresszióba süllyed. A krízis egyúttal a kommunikáció válsága is, az egyén az egyensúlyi állapottól eltérő módon közöl, fokozottan használ utalásokat, szimbólumokat, környezete nehezebben értheti meg, melynek következtében elszigetelődése fokozódik.

A krízis lehetséges kimenetele

A krízis lehetséges kimenetele a megoldás, a kompromisszum, az ineffektív megoldás és az összeomlás.
A krízis megoldása a legkedvezőbb kimenetel, a kiváltó tényező spontán elhárul vagy a személyiség illetve környezete külső erőforrások mozgósításával megoldja a helyzetet. Ez esetben a krízis gazdagítja a problémamegoldó stratégiák repertoárját, megerősíti a személyiséget, mely a korábbinál magasabb fejlődési szintre léphet. Az egyensúlyi állapot ismételt elérése, a személyiség krízis következtében megvalósuló érésekor kreatív krízisről beszél a szakirodalom.
Kompromisszum esetén az egyén alkalmazkodik egy számára korábban elfogadhatatlan élethelyzethez, melynek értékeivel nem képes azonosulni, ezért a krízisállapot újra kialakulhat az ismétlődő döntéskényszer következtében.
Az ineffektív megoldások közé sorolhatók a pszichoszomatikus betegségek, az alkoholizmus és a kábítószerfüggőség, melyet Kézdi prolongált szuicidiumnak nevez, mert az egyén a tartós szerhasználat közben tisztában van függőségének halált okozó voltával.
Az összeomlás két fő típusa a pszichózis és az öngyilkosság.

Segítség

Krízis esetén érdemi segítséget jelenthet a támogató környezet, család, barátok, vagy egy olyan személy, aki meghallgat, támogatást nyújt, ez lehet akár a szomszéd vagy a fodrász.
A telefonos lelkisegély-szolgálatok kríziskezelésre specializálódtak, számos ingyenesen hívható telefonszolgálat áll a nehéz élethelyzetbe kerülők rendelkezésére.
Krízis esetén krízisambulanciához, mentálhigiénés intézethez, családsegítő szolgálathoz, pszichológushoz, pszichiáterhez személyesen is lehet fordulni.
Élete során mindenki kerül krízisbe, a konstruktív megoldás érdekében célszerű szakmai vagy baráti segítséget kérni!

(A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából)
* * *

ROSSZ TAPASZTALATOK A RENDELŐBEN

PSZICHOLÓGUS VÁLASZOL
2014. január 25. 19.19

Tisztelt Hölgyem/Uram!
Egy kis városban élek,ahol nincs túl sok lehetőség a lelki gondjaink megoldására.Egy szakember van aki ún.Tb-s rendelést tart,nála már kétszer voltam,de egyből receptet ad,ebből én még nem fogom tudni, hogy mi okozza a szorongást,és lelki nyugtalanságot bennem.Van egy másik doktornő,akinek magánrendelése van,hozzá másfél hónap, mire bejut az ember.5000 forintért hagy beszélni fél óráig,és nem is ez a baj,folyamatosan csörög közben a mobilja (nem mindig veszi fel),és egész idő alatt az óráját nézi.Ebből hajlamos vagyok arra következtetni,hogy nem igazán érdekli,hogy segítsen……Négy éve szültem,és akkor kezdett kitörni belőlem valami.Pillanat alatt kijöttem ok nélkül a sodromból, őrjöngés,káromkodás,düh kapott el.Gyógyszerek hatására minden rendbe jött,később újra kezdődött.Aztán megint nyugtató és hangulatjavító,ami segített,de letétele után megint ugyanott vagyok.Sőt,gyakran gondolom,hogy jó lenne meghalni inkább.Nem lennék öngyilkos,csak el vagyok keseredve.Nehezemre esik a mindennapi feladatok ellátása,alig bírok reggelente kitápászkodni az ágyból.Ez nagyjából három hónapja tart,ez idő alatt már minden féle gyógyteát ittam(levendula,orbáncfű,citromfű). A tünetek sem múlnak,és sejtésem sincs,hogy mi húzódhat ez mögött.Jó lenne egy igazán odaadó szakember,esetleg olyan aki hipnózissal segítene felderíteni,hogy mi nyomja igazán a lelkemet. A segítséget előre is köszönöm.Tisztelettel:Katalin

A választ megírta:
Bagó György
Klinikai szakpszichológus
Tisztelt Katalin! Sajnálom, hogy segítség keresése során a levelében leírt kellemetlen, bántó élményekben volt része (leveléből úgy tűnik, hogy pszichiátriai szakrendeléseket keresett fel). Talán azzal vigasztalhatom, hogy jó úton jár. Ön érzékeli, hogy a viselkedése időnként saját maga számára sem elfogadható, énidegen, az érzelmei kínzóak, problémákkal küzd, egyszerűen nem érzi jól magát a bőrében. Mindez az életvezetésében is nehézségeket okoz. A problémái megoldása érdekében megtette az első lépéseket is, próbált szaksegítséget igénybe venni. Ha a rossz tapasztalatok nem szegik kedvét, és hamarabb szánja rá magát más szakemberek felkeresésére, akkor a nagyon hosszú 4 év szenvedés jelentősen lerövidülhetett volna. De természetesen most sem késő. Leveléből kiderül, hogy keresi, kutatja gondjai eredetét, az okokat. Azt kell mondjam, felesleges emiatt is gyötrődnie. Előfordul, hogy szakember segítségével sikerül feltárni az oki hátteret, de az is lehet, hogy sosem derül fény a kiváltó eseményekre, esetleges traumatikus élményekre. Az ok keresés esetenként szükséges lehet, de nem mindig érdemes a megváltoztathatatlan múlttal foglalkozni. (Néha talán egy kis bűnbak keresési szándék is vezérelhet bennünket, hiszen úgy érezzük, a kialakult helyzetről nem mi tehetünk.) Ennél sokkal fontosabb a jelenre és a jövőre koncentrálni, a probléma megoldása, a kiutak megtalálása érdekében megtenni mindent, amit lehet. Ön a lelki felderítés eszközeként a levelében említette a hipnózist. Itt van egy olyan érzésem, hogy kevesebb energia befektetésével, tudatos jelenlét nélkül remél eredményt (a hipnózis egy megváltozott tudatállapot eredményez, bizonyos esetekben inkább terápiás eljárásként alkalmazzuk). Rátérve a kínzó tüneteire, a rövid leírásából több mindenre lehet következtetni. Ezek alapján én nem szeretnék címkézni, diagnosztikai kategóriákat emlegetni, hiszen csak az a lényeg, hogy Ön olyan problémával küzd, amit eddig nem sikerült egyedül megoldania. Azt javaslom, hogy minél hamarabb keressen fel egy klinikai szakpszichológust, biztosan talál “egy igazán odaadó szakembert”. Az internetes keresők (akár ezen kereső) segítségével az otthona közelében dolgozó szakemberek elérhetősége fellelhető, a képzettségük, szakterületeik leellenőrizhetőek (ezeknek alaposan olvasson utána). Az összetettebb lelki problémák megoldására leghatásosabb a gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés együttes alkalmazása. A klinikai szakpszichológus, ha szükséges felveszi a kapcsolatot pszichiáterrel is. A pszichoterápiás módszer megválasztása mindig a szakember feladata, számtalan eljárás alkalmas lehet az Ön problémáinak a megoldására. A terápia kezdete előtt kikerülhetetlen az alapos pszichodiagnosztikai vizsgálat (minden részletre kiterjedő kikérdezés, kórtörténet, a probléma részletes feltárása, tesztek, stb.) Természetesen ez egy hosszabb folyamat, amely Öntől aktív részvételt kíván, de a terapeuta e lélektani munkában mindig támaszaként szolgál. A közérzet érezhető javulása az esetek nagy részében már a diagnosztikai fázisban tapasztalható, a terápia pedig jelentős életminőség javulást eredményezhet. Sajnos szót kell ejtenem arról is, hogy ez az ellátás csak kevés helyen érhető el térítésmentesen (tb támogatással), azaz többnyire fizetős magánrendelések állnak a rendelkezésére. A terápia általában heti egyszeri találkozást kíván, így a költségek kalkulálhatók. Amennyiben ez Önnek olyan mértékű anyagi megterhelést jelent, amit nem tud vállalni, akkor a háziorvosától kérjen tájékoztatást, hogy a közelben van-e ilyen ingyenes egészségügyi ellátás. Bízom benne, hogy megfelelő segítségre talál, és a problémái mihamarabb rendeződnek! Jobb életminőséget kívánok! Üdvözlettel: Bagó György Pszichológus Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus
* * *

A SERDÜLŐKORI KRÍZIS

(Összefoglaló)

„A végtelenben magadra találni:
Fel kell bontani és aztán összerakni”
Goethe

Ebben az életkori szakaszban nyílik lehetőség az én érettségének elérésére. Minden korábbi vélekedés, szabály kérdésessé válik, a serdülő „valódi önmagát” keresi. Erikson szerint ez a korszak a „pszichoszociális öndefiníció” kora („Ki vagyok?”, „Hol a helyem, mi a feladatom az életben?”) Három nagy témakör köré csoportosíthatók azok a feladatok, melyeket az adoleszcencia során meg kell oldani (Vikár, 1980, Nemes, 1988):
· leválás a szülőkről
· a szexuális szerep és identitás személyiségbe való beépítése, intim kapcsolat teremtésére való képesség
· a jövendő társadalmi szerepre való szocializáció, hivatásválasztás

1. Regresszió az én szolgálatában

A fenti három feladat megvalósítása egyidőben, egymást kölcsönösen átszínezve zajlik. A gyermekkor viszonylagos „felelőtlensége” és szabadsága után a serdülőnek szembe kell néznie a felelősség- és elkötelezettségvállalással. Ezzel véget ér a gyermeki „végtelen lehetőségek” érzése, amit minden kamasz veszteségként, krízisként él meg.
Erikson (1974) szerint a krízisállapotot elsősorban regresszív megnyilvánulások jellemzik. Az ego az alkalmazkodás korábbi szintjeire lép vissza, ahol alternatívákat keres a jelenleg megoldhatatlannak tűnő helyzetekre. Ez az alászállás nagyon mélyre visz, az „őskáosz” , a „misztikus egységélmény” állapotába, egyúttal azonban megteremti a lehetőséget az újjászületéshez, az énteremtéshez. A serdülő megalkotja önmagát, ami egy kreatív folyamat. „Az ember először akkor alkot, amikor létrehozza önmagát” (Auchter, 1978, id: Kulcsár, 1996). Ennek feltétele azonban, hogy a „mélyben” „kincsekre” leljen. Ez a „kincs” „az egyszer megélt szeretet légköre” (Vikár, 1980), illetve a szeretetkapcsolat sikeres interiorizációja, belsővé tétele. Ez a minta, amely megmutatja, hogyan lehet kiemelkedni, differenciálódni, felépülni a kaotikus állapotból. Tehát az én újjáépítéséhez a gyermekkori szeretetkapcsolatok „aranyfonala” mentén vezet az út. Nyilvánvalóan patológiához vezet a hiányzó vagy sérült szeretetkapcsolat.

A serdülőkorban a fiatalnak visszafelé kell végigjárnia a „kötődési utakat”. A kötődések lazítása, lebontása felszínre hozza a szülőkhöz fűződő kapcsolat minden pozitívumát és negatívumát. Az elszakadás fájdalmának feldolgozását, a gyászmunkát látja Thomas Auchter a kreatív személyiség döntő élettörténeti mozzanatának.
A regresszió az énfunkciókat deautomatizálja, (Deikman, 1966, idézi Kulcsár, 1996) lehetővé téve új megközelítési módok, új nézőpontok kialakítását, ezáltal minden korábban automatikusan elfogadott dolog kérdésessé válik. Három jellegzetes területen jelentkezhet a krízis: az autoritással (hatalommal), a teljesítménnyel és a saját identitással kapcsolatban.

2. A serdülőkor szakaszai

Peter Blos (1973, idézi Vikár, 1986) pszichoanalitikus szemléletű teóriája szerint a serdülőkorban a következő fejlődési lépések vagy szakaszok figyelhetők meg:
1. preadolescencia (12-13 éves kor)
Felélednek a részösztönök, ami kisgyermekkorban örömforrás volt, most ismét jelentkezik (pl. oralitás → mértéktelen evés, állandó fecsegés; analitás → mosakodás elhanyagolása, gyűjtögetés). Ezek a késztetések azonban összeütköznek az én-fejlődés már elért szintjével, ezért elfojtódnak. Az elfojtási folyamat számos pszichoszomatikus panaszhoz vezethet.
2. korai adolescencia (14-15 éves kor)
Előtérbe kerül az anyáról való leválás, a téri távolság növelése, mely belső küzdelmek és külső konfliktusok sorozatán keresztül valósul meg. A külső konfliktusok akkor válnak veszélyes mértékűvé (kiscsoportok, bandázás), ha az anya személyisége ezt provokálja, pl. zsarnoki vagy túlféltő, nem engedi a gyermeket leválni, vagy kiskorban kielégítetlenül hagyta szeretetigényét.
Megjelennek a szexuális fantáziák (fiúknál manifesztebb), a nemi identitás az azonos neműekkel való szenvedélyes barátság révén erősödik.
3. középső adolescencia (16-18 éves kor)
A serdülőkor középső szakaszában a genitális ösztönkésztetések kerülnek előtérbe, (ellenkező nemű partner aktív keresése), párhuzamosan a szülőkről való leválással; ez utóbbi gyászhoz hasonló depresszív állapothoz vezethet.
A leválással együtt újraélednek az Ödipális korszak problémái, ami, ha egykor megoldatlan maradt, most további bonyodalmakhoz vezet. Mielőtt sikerülne az érzelmek áthelyezése egy partnerre, „az ödipális konfliktus még egyszer teljes pompájában kivirágzik”. (Vikár, 1986)
Ha a serdülés előző szakaszának konfliktusai is megoldatlanok, akkor most igazi “tüzijátékra” számíthatunk, mert az én – az ösztönkészetetésekkel szembeni átmeneti gyengesége miatt – nem tud szokásos elhárítómechanizmusaival védekezni. A libidó áthelyezésével kapcsolatos feszültségektől úgy szabadul, hogy cselekszik. Ez az acting-out-ok ideje. Három tipikus reakciómód gyakori:
· a libidó hirtelen áthelyezése egy családon kívüli személyre vagy csoportra;
· kritikus, ellenséges indulat a szülőkkel szemben; érzelmek ellentétbe fordítása és emiatti bűntudati szorongás
· a libidó visszavonása önmagára (addikciók, nagyzásos fantáziák, hipochondria) – nárcisztikus regresszió, ami azért veszélyes, mert egészen a pszichózis közeli, pszichotikus állapotot is elérheti
4. posztadolescencia (19-21 éves kor)
Az identitás elérése, az én-struktúra megerősödése, önálló világkép kialakítása, a foglalkozás és a partner megtalálása. Aki az eddigi szakaszok problémáit nem tudta megoldani, az most nagy nehézségekkel találja szemben magát. Ugyanakkor ez az időszak ideális pszichoterápiára is, mert „a fiatalok mélyen átérzik kudarcaikat, és önismerti igényük rendszerint nagy.” (Vikár, 1986)

3. Az „egészséges” serdülő
Winnicot meghatározása szerint „az egészségesség az életkornak megfelelő érettség.” (Winnicot, 1965) Egyéni életünk során a teljes függés állapotától az önállóság felé haladunk. Minden életkorban van egy optimális szintje a két tényező arányának. Nem cél, sőt problémák forrása, ha valaki korán érett, azaz kortárscsoportjához viszonyítva még lehetne dependensebb (függőbb).
A serdülő a dacos függetlenség és függés keverékét mutatja. Tiltakozik a felnőtt kontroll ellen, de a háttérben szüksége van rá. Nem könnyű a szülőnek eldönteni, hogy viszonyuljon a gyerekesen dependens módon viselkedő serdülőhöz, miközben az éppen személyes függetlenségéért háborúzik. Az adolescens korban ez a két énállapot (dacos függetlenség és regresszív függés) egyidejűleg fennáll, vagy gyors egymásutánban váltakozik.
Ahhoz, hogy a serdülés sikeresen menjen végbe, Winnicot szerint két dolog szükséges. Az egyik a külvilágban egy olyan befogadó közeg (csoport), amely felvállalja a serdülőt, a másik pedig az a biztonságos közeg, ahonnan „kitörhet”, majd visszatérhet (család). A két pólus közötti lojalitás-konfliktus nehezen oldható meg biztonságot nyújtó, toleráns családi háttér nélkül. Tehát egy „egészséges” serdülő a tekintélyromboló, dacos cselekedeteket „megfelelően adagolja”, „melyek mindegyike párosítható egy megőrződő tudattalan kötelékkel” a szülők iránt.
A korszak dinamikailag nagyon hasonlít a kora gyermekkorra, Josselson (1980) szerint ennek az életszakasznak a legkiugróbb jellemzői a Mahler-féle „újraközeledési krízisre” emlékeztetnek. A szülőkről való leválás szorongását a libidó visszavonásával együtt nárcisztikus énfelnagyítás kompenzálja. A serdülő élményeit egyedülállónak, önmagát különlegesnek, rendkívülinek, akár sérthetetlennek érezheti. Itt a hasítás mechanizmusa éled újra, mely egyrészt az ítélőképesség jelentős hiányosságát eredményezi és ezáltal veszélybe sodorhatja a serdülőt, másrészt viszont az énhatárok védelmét biztosítja.
Lapsey és Rice (1988) is felhívja a figyelmet arra, hogy a serdülőnek éppúgy szüksége van a tükröző felnőtt (szülői) környezetre, a „nárcisztikus tüzelőanyagra”, mint a csecsemőnek (idézi Kulcsár, 1996). Ennek hiányában ekkor is fenyeget a nárcisztikus személyiségtorzulás veszélye, amelyben a grandiózus, téves self rögzül. Tehát a serdülőkorú nárcizmus természetes, átmeneti jelenség, de fennállhat a veszélye annak, hogy patológiába fordul.
Összefoglalóan azt lehetne mondani, hogy a serdülőkor minden, a fejlődés során megélt nehézséget, hiányosságot felszínre hoz, lehetőséget adva ezzel szülőnek és gyermekének egyaránt nemcsak a „háborúra”, hanem a korrekcióra is. Még az elég jó szülő-gyermek kapcsolatot és stabil én-szerkezetet is próbára teszik a korszakhoz kötődő változások, nem beszélve a fejlődés kevésbé szerencsés alakulásának eseteiről.
Nem csoda, ha gyakoriak az átmeneti megtorpanások, kudarcok vagy előresietések. Ha azonban az ezekkel járó tünetek feltűnő mértékűvé válnak, vagy nagyon elhúzódnak, akkor feltétlenül oda kell rájuk figyelni. Laufer (1975, idézi Vikár, 1980) kilenc olyan pszichés megnyilvánulást – gyanújelet – emel ki, melyek aggodalomra adhatnak okot.
1. a serdülő túl gyerekes, (babusgatást, gyermeki törődést igényel); a felnőtté válástól való félelem jelzése
2. túl felnőttes, önkontrollját mindig meg akarja őrizni; fél az ellazulástól, azoktól az érzésektől, amelyek ilyenkor elárasztják
3. elégtelen kortárs kapcsolatok: magányos, illetve fiatalabbakkal, vagy idősebbekkel barátkozik, miközben kortársaitól visszahúzódik.
4. túlzottan a szülőkhöz kötődik
5. az eseményekkel kapcsolatban nem képes megfelelő érzéseket érezni vagy kifejezni
6. jövőképe nincs vagy irreális
7. képzelet és valóság nem különül el sem önmaga, sem mások megítélésében; gyanakvó, projektív munkamódok
8. félelemkeltő gondolatok kínozzák, melyek bénítólag hatnak rá.
9. Cselekedeteit túlnyomórészt idegennek érzi, mintha az akaratától függetlenül alakult volna, „rátört”

Ezek a „gyanújelek” nem feltétlenül jelentik azt, hogy a veszély már itt is van. Olyan jelenségeket írnak le, melyek a serdülő mindennapi viselkedésében jól megfigyelhetők. Diagnosztikai súlyuk nem egyforma, az utolsó három inkább a patológia irányába mutat.
Anna Freud szerint: „amíg a serdülő – bármilyen nagy szélsőségek között is – változik, addig korának megfelelően viselkedik” (idézi Vikár, 1980).

4. Problémaforrások serdülőkorban

A lelki eredetű zavarok forrását három nagy területen kereshetjük. Ezek a faktorok nem függetlenek, kiegészítik, átfedik egymást.
A. A gyermekkor traumatikus történéseiből eredő problémák
B. A család egyensúlyzavarából eredő problémák
C. Az ifjúsági csoport elvárásaiból eredő problémák – ez utóbbiról röviden:
A mai serdülők feladata különösen nehéz: gyermekkori énképüket, a családban kialakult és elfogadott értékeket össze kell egyeztetni az ifjúsági szubkultúra (kortárscsoport) ideál-képeivel. Ez a feladat gyakran vezet identitás-krízishez, ha a csoportnormák nehezen egyeztethetők össze, szélsőségesen különböznek a családban kialakított én-azonosságtól. Például a családban nagyra tartott tulajdonságokat a kortárscsoport negatívnak, nevetségesnek bélyegzi, vagy fordítva, olyan vonásokat részesít előnyben, melyet a család nem tart elfogadhatónak.

4.1. A traumák hatása az identitásfejlődésre

A traumák két típusát különítjük el:
1. Saját korai trauma
2. Az ősöktől „átöröklött” (transzgenerációs) trauma
Általánosan ismert, hogy a trauma hatása annál erősebb, minél súlyosabb volt és/vagy minél tovább tartott a traumatikus esemény.

4.1.1. A saját gyermekkori trauma

A leggyakoribb, legsúlyosabb traumákat a gyerekkel szemben elkövetett erőszakos (testi és/vagy szexuális) cselekmények okozzák, valamint az a krónikus lelki sérülést előidéző anyai magatartás, amikor az anya „nem elég jó”, nem képes megfelelő tükröző felületet biztosítani csecsemője számára, nem tudja helyesen észlelni, értelmezni, visszajelezni és kielégíteni annak szükségleteit.
A trauma bizonyos irányban túlérzékennyé teszik a fejlődő személyiséget, így az nem tud a serdülés terheivel megbirkózni, integrált én-identitást kialakítani. Kutatások igazolják, hogy a schizophreniás tünetektől szenvedő betegek élettörténetében nagy valószínűséggel fordultak elő traumatikus események, főként fizikai bántalmazás (Bogár, Perczel, 2007.)
A krónikus gyermekkori bántalmazás közegében a töredezettség válik a személyiségszerveződés központi elvévé. Az ide vezető utat Judith Herman „Trauma és gyógyulás” c. műve alapján foglalom össze (Herman, 2003)
A rettegés csapdájában a gyerekben az a meggyőződés alakul ki, hogy ő is felelős a bántalmazó bűneiért. Úgy véli, ha már puszta létével ilyen viselkedést vált ki az őt „szerető” felnőttből, akkor ő velejéig rossz. Mint áldozat, magára veszi a bántalmazó gonoszságát és így megőrzi iránta való elsődleges kötődését.. A mély, tudattalan belső rosszaság-érzés lesz az a mag, ami köré a bántalmazott gyermek identitása szerveződik, és ez a felnőttkorban is fennmarad. A belső rosszaság romboló érzését a gyerek gyakran azzal leplezi, hogy megpróbál állandóan jó lenni. Mindent megtesz azért hogy elfogadják és jó szemmel nézzenek rá. Ám az elért eredményeket nem érzi sajátjának, jól teljesítő énjét hamisnak és hiteltelennek éli meg, állandóan attól retteg, hogy fény derül „valódi” énjére, leleplezik és megszégyenítik. Értékességük tudatát gyakran csak a szélsőséges önfeláldozásban, a „szent” szerepében képesek megélni.
Az egymástól ennyire eltérő identitások nem integrálhatók. A bántalmazott gyerek az önreprezentáció ellentmondásai miatt nem képes egységes énkép kialakítására. Emiatt nem tud biztonságérzetet kialakítani önmagában, másokhoz képest sokkal inkább a megnyugvás és vigasz külső forrásaira van utalva, „kétségbeesetten és válogatás nélkül keres valakit, akire támaszkodhat. A másokról alkotott reprezentációi is hasadtak, ezért mások megítélésében is töredezettség jellemzi (idealizáció vagy gyűlölet). Mindez emberi kapcsolataiban a függetlenségérzés kifejlődését gátolja.
A 3 éves kor előtti traumák – homeosztázist, életet veszélyeztetőek – az implicit emlékezetben rögzülnek (ősi neuronkörök), az agy nem érett még a fejlettebb szintű emlékezésre. Később hasonló, homeosztázist veszélyeztető helyzetekben az elviselhetetlen érzelmek, testi tünetek, vagy acting-out viselkedések (primitív reakciók) spontán aktiválódnak, anélkül, hogy a személy tudná, hogy korai trauma emlékét idézi fel.

4.1.2. Transzgenerációs traumák

A rövid összefoglalót Vas József Pál tanulmányai alapján készítettem (Vas, 2006, Vas-Zseni, 2007).
„Transzgenerációs traumának (TGT) nevezzük a két vagy több generáció tagjai között rejtélyes módon átadott betegséget, szenvedést, káros szokást, vagy életvezetési nehézséget, amelyek nem értelmezhetők és gyógyíthatók a közös forrás felderítése és a hozzá kötődő destruktív érzelmek oldása nélkül.” (Vas, 2005, 2006). A TGT legalapvetőbb biológiai szinttől, a zsigeri reakcióktól kezdve befolyásolja az egyén megküzdési módjait, világlátását.
A szülő/gondozó feldolgozatlan érzelmei (undor, félelem, alkalmatlanság-érzés, stb.) jobb féltekei, nem verbális módon vannak jelen elméjében, azaz nem tudatosak. Ennek következtében öntudatlanul ismétli az őt ért traumát hasonló érzelmi kontextusban. A „vevő” , a gyerek ugyanilyen formában éli át és tárolja szintén a jobb féltekéjében (implicit memória ), így jön létre az ősöktől akaratlanul átvállalt szenvedés, ami ellen védekezni nem tud, mert a mintázat mint egy program („vírus”) belülről vezérli a személyiséget. Hordozója homályosan érezheti, hogy nem önmaga, de belenyugszik, kiegyezik az „ősök akaratával”, viszont önértékelése nagymértékben csökken, különböző testi/pszichés tünetek jelennek meg.
Előfordulnak spontán feldolgozási próbálkozások: alvás és ébrenlét alatti REM-periódusban (mindkét oldali orbitofrontális kéreg szinkron aktivitása: az ősi mintázat a kérges testen keresztül átjut a bal féltekei asszociációs rendszerbe, így verbálisan értelmezhetővé válik, tudatosulhat. A sikertelenség feldolgozás esetén rémálmok, flashback jelentkezhet.

4.2. A család egyensúlyzavarából eredő problémák

A serdülőkor lezajlása nagyrészt attól függ, hogy a szülők hogyan reagálnak a gyerek függetlenedésére. Ha katasztrófaként élik meg, akkor a gyermeket vagy a szorongás vagy a lázadás felé hajtják.
A problematikus serdülők többsége két szélsőséges családtípusból kerül ki: szétesett, vagy izolált családból.
A szétesett családban előforduló nehézségek alaptípusa (Vikár nyomán, 1980):
· Zárt kettős kapcsolat: az anya-gyermek duálúniója. Az anya célja, hogy gyermeke vele maradjon (őt válassza, ne a kortársakat), ezért a serdüléskor jelentkező leválási tendencia jelei drámai színezetű történéseket indítanak el a szülő-gyermek kapcsolatban.
· Válás utáni új házasság: nehézséget a gyerek, vagy esetenként a szülő részéről eredő féltékenység okozhat, ami tönkreteheti a kölcsönös bizalmat, elmérgesítheti a szülő-gyerek kapcsolatot.
· „Rejtett szétesettség”: a felszín „hibátlan”, jól működő család képét mutatja, de a szülők között valójában érzelmi űr van, elhidegültek egymástól, a színfalak mögött esetleg ellenségesek is egymással. A gyereket bizonytalanná teszi, hogy nem tudja, mit vállalhat fel a család életéből a külvilág felé. Másrészt a szülők közötti ellentét őt is állásfoglalásra kényszeríti; a szülőkkel kapcsolatos ambivalens érzéseit többé már nem tudja sikeresen elhárítani.

Az izolált családban a szülők csak gyermekeiknek élnek, a légkör sajátosan fülledt. Mivel nem szerezhetett elegendő tapasztalatot, a serdülőben félelmet kelt a külvilág, idegennek, veszélyesnek tűnik számára. A gyerek kiválásával – ami egy ilyen családból nem könnyű – a család funkcióját veszti, a szülők lába alól kicsúszik a talaj, egész eddigi életformájuk értelmét veszti.
A családi egyensúlyzavarok a szülők személyiségének problémáiból erednek. Ilyen esetben elsősorban a szülőknek lenne szükségük pszichés támogatásra.

A diszfunkcionális családok általános jellemzői:

1. A családi hierarchia zavarai
A diszfunkcionális családokra kaotikus hatalmi struktúra jellemző, hiányzik a szükséges szülői koalíció, differenciálatlanok a generációs határok. Gyakori sajátosság, hogy a szülők egymás közötti konfliktusaikat kerülő úton, a gyermeken keresztül mondják ki. A gyermek tüneti viselkedése (magatartászavara, pszichoszomatikus megbetegedése, iskolafóbiája, stb.) a házassági konfliktusok elfedését szolgálja. A gyermek maga is részt vesz ebben a folyamatban, mert létérdeke a család egyben tartása. Minuchin diabeteses gyermekek családjában fiziológiai paraméterek mérésével mutatta ki a tünethordozó gyermek feszültségszabályozó szerepét. (Minuchin, 1974, id: Dallos, Procter, 1989) Gyakori családi konstelláció az is, amikor az egyik szülő perifériás helyzete mellett a másik szülő és a gyermek szoros koalíciót alkot, a gyermek szülőszerű (parentifikált) helyzetbe került.
2. Az individuáció zavara
A diszfunkcionális családokra általánosan jellemző sajátosság a distanciaszabályozás zavara. Vagy túl szoros a családtagok közötti viszony, vagy ellenkezőleg, túlságosan laza. Az előbbi esetben a legkisebb külső behatás azonnal szétfut a családon és mindenkit megvisel, a gyermek autonóm fejlődése hiányos (schizophrenogén család, Kézdi, 1989). Az ellenkező végletnél a család támaszt nyújtó szerepe károsodik, idő előtti, értetlen leválást eredményezve, a gyermeket a pszichopátiás fejlődés irányába tolva.
3. Kommunikációs zavarok
A diszfunkcionális családok közös jellemzője az információáramlás zavara. A közlések bizonytalanok, ködösek (misztifikálás) vagy ellentmondásosak. Az utóbbira ismert példa a
kettős kötés (double bind). A tüneti viselkedés is felfogható sajátos, paradox kommunikációként, amikor a kommunikátor a tüneti viselkedéssel kapcsolatait próbálja szabályozni, miközben ezt egy másik szinten tagadja is. (Kézdi, 1989)
4. Érzelmi zavarok
Általánosan jellemző az integrálatlan ambivalens érzések, bizalmatlanság, szorongás. Elsősorban az érzések kifejezése, kezelése zavart. A konfliktusok feldolgozása hiányos, elhárítás, tagadás, elfojtás folyik, a család érzelmi konfliktustűrő potenciálja nagyon alacsony. Az egyik legerősebb szabály a konfliktuskerülés. A kollektív elhárítás eredménye, hogy kimondhatatlan családi titkok, mítoszok élnek, gyakran generációkon keresztül.
Luigi Onnis „A pszichoszomatikus zavarok rendszerszemlélete” (1993) című munkájában részletesen bemutatja azokat a családokat, amelyek pszichoszomatikus tünetképződésre hajlamosítanak. Ennek hátterében ún. „kommunikációs analfabétizmus” áll (Herman, E, Berlin, I., 1989.), azaz az érzések kifejezése csak tünetek útján lehetséges. A családi dinamika fő mozgatóereje a konfliktusoktól való félelem.

Felhasznált irodalom
BOGÁR, K., PERCZEL, F.D.: Trauma és pszichózis In: Psychiatria Hungaric 22 (4): 300- 310. 2007.
DALLOS, R., PROCTER, H.: A családi folyamatok interakcionális szemlélete. In: Családterápiás olvasókönyv I. 1-39.
HERMAN, E., BERLIN, I,: Családterápia pszichoszomatikus betegségekben, In: Családterápiák, Pszichológiai Műhely Sorozat, Akadémiai Kiadó, Bp., 1989.,98-125.o.
HERMAN, J.: Trauma és gyógyulás Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület, Bp.,2003.
KÉZDI, B.: Szkizofrenogén családok, In: Családterápiák, Pszichológiai Műhely sorozat, Akadémiai Kiadó, Bp., 1989., 194-209.o.
KULCSÁR, ZS.: Korai személyiségfejlődés és énfunkciók, Akadémiai Kiadó, Budapest,1996., 305-353.o.
MILLER, A.: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felfedezése Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
ONNIS, L.: A pszichoszomatikus zavarok rendszerszemlélete Családterápiás sorozat 3., Animula Kiadó, 1993.
VAS, JP., ZSENI, A.: Transzgenerációs traumák (TGT) újraélése pszichoterápiás kontextusban. Értelmezési lehetőségek négy eset kapcsán In: Psychiatria Hungarica 12(3): 222-237. 2007.
VAS, JP.: A kétszemélyes pszichoterápia hatótényezői: egy interaktív neuropszichológiai értelmezés vázlata. Psychiatria Hungarica 2006; 6: 332–350.
VIKÁR, GY.: Az ifjúkor válságai Gondolat Kiadó, Bp.,1998.
VIKÁR, GY.: Serdülőkori válságok az analitikus fejlődéslélektan
WINNICOT, D.W.. Az egyén fejlődése és a család Animula Kiadó, Szociális Szakmai Gyűjtemény 2.
dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

A BOLDOGTALANSÁG MEGTEREMTÉSE – TÖRTÉNET A KALAPÁCSRÓL

“A boldogtalanság megteremtésére kevés alkalmasabb eszköz kínálkozik, mint a gyanútlan partner szembesítése a hosszú, bonyolult fantáziálások utolsó láncszemével, amelyben ő döntő, negatív szerepet játszik.”

“”Történet a kalapácsról
Valaki fel akar akasztani egy képet. Meg van hozzá a szög, de nincsen kalapácsa. A szomszédnak van. Emberünk ezért elhatározza, hogy átmegy kölcsönkérni. Ekkor kétségei támadnak: “Mi lesz, ha a szomszéd nem akarja kölcsönadni a kalapácsot? Már tegnap is csak úgy futólag köszönt. Talán sietett. De a sietség esetleg csak ürügy volt, és velem van valami baja. Mi lehet az? Nem tettem ellene semmit; ez képzelődik. Ha tőlem kérne valaki kölcsön egy szerszámot, én habozás nélkül odaadnám. Vajon ő miért nem? Hogy lehet egy ilyen egyszerű kérést elutasítani? Az ilyenek, mint ez a fickó, megkeserítik az ember életét. És még azt képzeli, rá vagyok utalva. Pusztán azért, mert kalapácsa van. Most már igazán elegem van.” Átrohan, becsenget, a szomszéd ajtót nyit, de még mielőtt köszönhetne, emberünk rákiált: “Tartsa meg magának a kalapácsát, maga senkiházi!””
Paul Watzlawick, A helyzet reménytelen, de nem súlyos
* * *

A TEGNAP MÁR ELMÚLT…

“A tegnap már elmúlt, a holnap még nincs itt, miért kellene aggódnunk?”
Friedrich Perls
“A múlt a jelenben úgy tükröződik, mint cseppben a tenger. A jövőt pedig mi formáljuk a jelenben azzal, ha megtesszük a tőlünk telhetőt a legteljesebb jelenléttel, belefeledkezéssel …” Ha valamilyen átélésbe (…) belefeledkezünk, akkor szinte különös örömérzés jár át és tölt el bennünket.”
Bagdy Emőke
* * *

P Á N I K B E T EG S É G

Orvosok.hu 2014. július 29.
ORVOS VÁLASZOL

A kérdés tartalma:Tiszteletem! Gyakran van, hogy napközben,a semmiből elkezd remegni a gyomrom,utána mindenem,és szédülök,furcsa érzés szívem is olyankor furcsán érzem.fél óra múlva általában rendeződik.éjjel is sokszor szédülésre,furcsa rosszullétre kelek.Nem tudom mire vélni voltam már éjjel szédüléssel sürgősségin,de minden negatív. nem tudom mi lehet ez.félek ettől.Köszönöm válaszát!

VÁLASZ:
Tisztelt Kérdező! A nagyon rövid leveléből felelőtlenség lenne bármiféle diagnózist felállítani. A leírt tünetek alapján lehetséges, hogy pánik rosszullétei vannak (szándékosan kerülöm a pánikroham kifejezést), hangsúlyozom azonban, hogy ez csak feltételezés. Írja, hogy fél, megijesztik a kellemetlen tünetek. Tehát minél előbb tenni kell valamit. Javaslom, hogy keresse fel a háziorvosát, valamennyi panaszát mondja el pontosan, részletesen, és kérjen egy alapos kivizsgálást. Amennyiben az eredmények alapján a testi betegség kizárható, meg lehet kezdeni a pszichológiai vizsgálatot. Ezt kérheti a területileg illetékes pszichiátriai szakrendelésen, vagy felkeresheti a lakókörnyezetében praktizáló klinikai szakpszichológusok egyikét. E hivatalosnak tűnő tájékoztatás után természetesen szeretnék önnek néhány megnyugtató dolgot is írni. A mai feszültségekkel terhelt, rohanó, stresszes világunkban sajnos egyre gyakoribbak a szorongásos problémák, betegségek. A pánikbetegség tüneteivel (erről bővebben olvashat a honlapomon: www.pszichologus-kecskemet.com) is sokan küzdenek. A kezeletlen betegség természetesen sok szenvedést okoz, a rosszullétek ijesztőek és nagyon megterhelőek. Idővel kialakul egy állandó félelem is, félelem az újabb rohamtól. Mindez jelentősen rontja az életminőséget, a munkaképességet, és rossz közérzetet okoz. A pánikbetegség természetesen kezelhető, a gyógyszeres terápia, és pszichoterápia alkalmazása is eredményes lehet Leghatékonyabban a kettő kombinációja segít megszabadulni a tünetektől. Tehát arra biztatom, hogy ne késlekedjen, minél előbb kérjen szaksegítséget! Remélem tudtam önnek segíteni!
Mihamarabbi gyógyulást, jó egészséget kívánok!
Üdvözlettel: Bagó György Pszichológus, Klinikai és mentálhigiéniai Szakpszichológus

MEG TUDOD CSINÁLNI!

Érdemes magunkban beszélni, de nem mindegy hogyan!

A pszichológusok szerint egyetlen apró trükkön múlik, hogy önmagunk motiválása sikeres-e vagy sem.
A Research Digestben jelent meg egy friss pszichológiai kutatás, amelyet a magunkban beszélés hatásait vizsgálta, eredménye pedig igen meglepő. A kutatók azt vizsgálták, hogy önmagunk motiválása során mikor vagyunk az emlegetett feladat kapcsán igazán sikeresek lenni, és rá is jöttek a titok nyitjára.

A végtelenül egyszerű trükk az, hogy egyes szám második személyben kell magunkban beszélni. Ez nem mindenki számára egyértelmű, hiszen sokan azt mormolják magukban, hogy “meg tudom csinálni”. A kutatók szerint ha ehelyett azt mondjuk, hogy “meg tudod csinálni”, akkor sokkal nagyobb az esély a sikerre. Erre több, egyetemistákkal elvégeztett feladat volt a bizonyíték, amelyekben mindig jobban teljesítettek azok, akik egyes szám második személyben szóltak önmagukhoz.
(hvg.hu)
* * *

J Ó M Ó K A !
Einstein feladványa – MEG TUDJA OLDANI?

Állítólag Einstein találta ki az alábbi feladványt és azt állította róla, hogy az emberek 98 százaléka képtelen megfejteni. Mi erősen kételkedünk abban is, hogy Einsteiné a feladat, abban pedig mindenképp, hogy csak a legintelligensebbek 2 százaléka tudja megfejteni. Mindenesetre jó móka elgondolkodni, megfejteni. Próbálja ki!
A feladvány:
Van 5 ház, mindegyik más színű.
Minden házban egy más-más nemzetiségű személy lakik.
Minden háztulajdonos bizonyos italt részesít előnyben, bizonyos márkájú cigarettát szív és bizonyos állatot tart.
Ezen személyek közül EGYIK SEM iszik UGYANOLYAN italt. Nem szív ugyanolyan cigarettát és nem tart ugyanolyan állatot, mint valamelyik szomszédja.

Azt lehet tudni, hogy:

a brit piros házban lakik,
a svéd kutyát tart,
a dán szívesen iszik teát,
a német Rothmanns cigarettát szív,
a norvég az első házban lakik,
a zöld ház tulajdonosa kávét iszik,
aki Winfield cigarettát szív, szívesen iszik sört,
a sárga ház tulajdonosa Dunhill cigarettát szív,
az a személy, aki Pall Mallt szív, papagájt tart,
a férfi, aki a középső házban lakik, tejet iszik,
aki Marlborót szív, a mellett lakik, aki macskát tart,
a férfi, akinek lova van, a mellett lakik, aki Dunhillt szív,
a norvég a kék ház mellett lakik,
aki Marlborót szív, annak a szomszédja az, aki vizet iszik,
a zöld ház, a fehér ház mellett balra van.

A kérdés: Kié a hal?

Szerző: hvg.hu

* * *

VITAHELYZET

“Ha egy vitahelyzetben először kifejezzük, hogy tiszteljük, becsüljük a másik személyét, akkor bátran elmondhatjuk azt is, hogy az aktuális dologról speciel másképp gondolkodunk. A lényeg az, hogy ha az első lépésben igent mondtunk a személyére, benne már csökken a lelki ellenállás, és az alku jó irányt vesz. Ha megtesszük ezt az első lépést, az majdhogynem bejósolhatóvá teszi a nagyobb nyereség lehetőségét. Hozzáteszem, itt ne klasszikus nyereség-veszteség helyzetben gondolkodjunk – végtére is egy ilyen helyzetben mindketten nyertesek akarunk lenni, nem igaz? Ha pedig tényleg megegyezés születik, akkor nem csak az egyik nyer, míg a másik veszít, hanem mindkettőnek jut a nyereségből, és ez az optimális helyzet. Nagyon súlyos vitákat lehet megelőzni egy olyan mondattal, hogy számomra te vagy a legdrágább fiú a világon, de ebben éppen nem tudok veled egyetérteni! Magát a személyt nem szabad leértékelni, mert arra dühödten, pusztítóan fog reagálni, hiszen belegázoltál a lényébe!” Prof. Dr. Bagdy Emőke: Utak önmagunkhoz

NÉHA AZ ORRUNK ELŐTT VAN, AMIT KERESÜNK!

S T R E S S Z – T E D D L E …!

Egy pszichológus sétálgat körbe a teremben, miközben a stressz kezelésről beszél a hallgatóságnak.

Amikor felemelt egy vízzel teli poharat, mindenki várta, hogy a „félig teli vagy félig üres” kérdést teszi fel. Erre ő mosolyogva megkérdezte: „Milyen nehéz ez a pohár víz?”. Különböző válaszok érkeztek a hallgatóságtól a víz súlyát megbecsülve.

Ő így válaszolt:

„A víz abszolút súlya nem számít. Hogy milyen nehéz az attól függ, hogy meddig tartom. Ha csak egy percig tartom, fájni fog a karom. Ha egy napig tartom, elzsibbad és érzéketlenné válik a karom, majd megbénul. Egyik esetben sem változik a víz súlya, de minél tovább tartom, annál nehezebb lesz.”

Így folytatta:

„A stressz és aggodalom az életben olyanok, mint ez a pohár víz. Ha egy pillanatra megéled, semmi sem változik. Ha egy kicsit tovább gondolsz rájuk, elkezdenek fájdalmat okozni. Ha egész nap rájuk gondolsz, bénultságot érzel, képtelen leszel bármit is tenni.”

Emlékezz: „Tedd le a pohár vizet!”

Weöres Sándor:

Ki minek gondol, az vagyok annak…

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:
Szemem tavában magadat látod.

AMIKOR A LÉLEK ÖSSZEROPPAN, A TEST IS MEGBETEGSZIK

Selye János professzor, a modern stresszelmélet kidolgozója már az 1920-as években kimutatta, hogy a fel nem dolgozott érzelmi stressz növeli a betegségre való fogékonyságot.
A modern kutatások igazolták Selye professzor megállapításait. Az eredmények arra figyelmeztetnek, hogy az érzelmi stressz hatására az immunrendszer gátlás alá kerül, így megbénul a szervezet legfontosabb védelmi rendszere és nem képes küzdeni a rák és más betegségek ellen.

Dr. Balázs Csaba professzor minden lehetséges fórumon: orvos kongresszusokon, a sajtóban, televízióban és az egyetemen a diákjainak is hangsúlyozza a lélek szerepét a betegség megjelenésében.

– A kapcsolat egyértelmű – mondja. – A lelki folyamatok alapvetően meghatározzák az idegrendszeren és az idegrendszer által előállított anyagokon (a neuro-transzmittereken) keresztül az immunrendszer működését és kisiklását egyaránt. Ma már laboratóriumi tesztekkel is lehet igazolni, hogy vannak olyan hormonok, amelyek az immunrendszert stimulálják, és olyanok is, amelyek gátolják. Ha törekszünk az egyensúly fenntartására, akkor meg lehet előzni a betegségeket.

– Tudjuk már, hogy melyek a nyilvánvalóan pszichoszomatikus betegségek?

– Igen. Az elmúlt évtized egyik váratlan és nagy jelentőségű biológiai felismerése volt, hogy a pszicho-neuro-endokrin, vagyis a lelki, idegi és hormonális rendszer és az immunrendszer nemcsak kölcsönhatásban állnak egymással, hanem közös biokémiai jeleket használnak. Ennek a közös „nyelvnek” a megfejtése a molekuláris biológia és genetika legújabb eredményeinek segítségével vált lehetségessé. Innen tudjuk, hogy a gyulladásos elváltozások a bélben (például a vastagbélgyulladás), a magas vérnyomás, az asztma, bizonyos bőr- és szembetegségek vagy az ízületi gyulladások hátterében az esetek többségében a krónikus stressz-szindrómának nevezett folyamat áll.

– Ha a különböző betegségek kialakulása visszavezethető egyetlen okra, akkor gyógyítani is egyféleképpen kell őket?

– Az egész embert kell vizsgálni és gyógyítani. Nem szeretem a holisztikus szót, mert egy kicsit lejáratódott, ezért inkább az intergráló szemléletet szoktam használni. Hogy tehát a beteget intergráló módon kell vizsgálni. Mert bár az egyetemen a szerveket külön tanítjuk, a szervek külön nem működnek. Egyik a másikra hat. Például a pajzsmirigy autoimmun betegségei gyakran más betegségekkel társulnak: szemészeti, allergiás, ideggyógyászati, gyomor-bél rendszeri, szív- és érrendszeri betegségekkel. Gyakori, hogy ezekre a társulásokra nem gondolva, külön-külön kezelik őket. Jellemző példával szolgált erre egyik betegünk, akit hosszabb időn át kezeltek szemészeti betegséggel, és kiderült, hogy a háttérben autoimmun pajzsmirigy gyulladásos betegség húzódott meg.

– Az autoimmun betegségekről egyre többet hallunk mostanában, s arról is, hogy egyre több ember allergiás.

– Az immunrendszer, ahogyan a hangulatunk is, állandóan változik, nem mindig egyformán működik. Minden napunk állandó harc a környezettel, állandó változás. Amennyiben ez az adaptáció kisiklik, akkor jöhetnek létre az autoimmun kórképek. Az autoimmun folyamatok szerepének felismerése a kezelés szempontjából nagyon jelentős. A pajzsmirigybetegségekről tudjuk, hogy előfordulhat a pajzsmirigy csökkent vagy túlzott működése is. Azonban ha „csak” a tünetet kezeljük, és nem keressük meg, hogy mi az, ami az alul- vagy túlműködést előidézte, a kezelés nem lehet teljes. Az optimális kezeléshez először mindig meg kell keresni, hogy mi váltotta ki a betegséget.

– Min múlik az, hogy milyen betegséget szerzünk be?

– Ebben van szerepe a genetikának. Annak tehát, hogy milyen betegségre vagyunk hajlamosak. A genetika azonban a legtöbb esetben nem eleve elrendeltséget jelent, a környezeti tényezők hatására módosul.

– Mit tehetünk mi magunk azért, hogy ne legyünk betegek?

– El kell sajátítani a stresszkezelés technikáit – ez a sporttól az autogén tréningig sokféle módszer lehet. Nem szabad a negatív gondolatainknak teret engedni, ez is nagyon fontos. Pihennünk kell, ha elfáradtunk, mozognunk kell, ha sokat ültünk, meg kell találnunk az életünkben az örömet adó tevékenységet, munkát, hobbit.

Forrás: szimpatika.hu
Szerző: Dogossy Katalin

BÍZZ MAGADBAN – AZ ÖNBIZALOMRÓL

“Az a baj, hogy nincs önbizalmam” – halljuk úton-útfélen, még olyan emberek szájából is, akikről adottságaik és körülményeik alapján nem gondolnánk, hogy ilyen problémával küzdenek. Mások nem vallják be, hogy így éreznek, sőt épp az ellenkezőjéről igyekeznek meggyőzni lehengerlő viselkedésükkel, ám arroganciájuk mögött gyakran szintén belső bizonytalanság, az önelfogadás hiánya húzódik meg.

Bár egész modern kultúránk énközpontú, narcisztikus, a lelkünk mélyén sokan nem szeretjük magunkat, és félünk, hogy mások is kevésnek, elégtelennek, értéktelennek találnak minket. Éppen ezért védekező pozíciót veszünk fel, visszahúzódunk, nehogy még jobban megsérüljünk – vagy éppen minden erőnkkel bizonyítani próbáljuk, hogy igenis érünk valamit. Ám a bennünk lévő kétséget a külső sikerek csak átmenetileg enyhítik. Ráadásul saját magunkkal kapcsolatos elégedetlenségünket hajlamosak vagyunk környezetünkre is kivetíteni, ezért rossz közérzetet és türelmetlenséget terjesztünk magunk körül.

Tiszta szívből szeretni és becsülni önmagunkat azonban nem könnyű, ha fájdalmas kudarcok terhét cipeljük, ha mások bántó, lekicsinylő mondatai belénk égtek, ha a szüleink sem fogadtak el minket feltétel nélkül. Ebben az esetben önismereti munkára van szükségünk, hogy felnőtt fejjel csodálkozzunk rá: minden gyöngeségünkkel együtt is értékes és szeretetreméltó emberi lények vagyunk.

Forrás: Nyitott Akadémia
BAGDY EMŐKE, KÁDÁR ANNAMÁRIA, KOZMA-VÍZKELETI DÁNIEL, PÁL FERENC (FERI ATYA), SZONDY MÁTÉ
Bízz magadban – Önértékelés, önelfogadás, önbecsülés

A NÁRCISZTIKUS SZEMÉLYISÉG – MÉG MINDIG AZ ÖNBIZALOMRÓL

Amikor nem valódi az önbecsülés…
…a kifelé mutatott magabiztosság mögött sokszor nincs belsőleg megélt, valódi, mély önbecsülés: a lehengerlő, vonzó, laza személyiség álcája sokszor egy törékeny, mások megerősítéseiből összetákolt önértékelést takar. Ilyen például a narcisztikus személyiség…
Először is egy nagyon erős feljogosítottság érzés jellemzi őket: azzal a belső meggyőződéssel élnek, hogy nekik gyakorlatilag bármit szabad megtenniük, őket nem kötik a szabályok, a törvények. Másoktól nagyfokú csodálatot és tiszteletet várnak el, és ha úgy érzik, hogy ezt nem kapják meg, akkor általában dühvel, sértődöttséggel, esetleg agresszióval reagálnak. A narcisztikus személyek rendkívül irigyek tudnak lenni: amikor azt látják, hogy mások elismerést, figyelmet kapnak, akkor úgy érzik, hogy ezzel őket rövidítik meg. Ugyancsak fontos jellegzetességük az empátiahiány, ezek a személyek ugyanis igen nehezen tudnak együtt érezni másokkal, szeretetet kifejezni a többi ember iránt. … azt sem könnyen veszik észre, ha mások szeretetet, empátiát fejeznek ki feléjük. A tiszteletet és a csodálatot felismerik, az őszinte szeretet jeleit nem.

Dr. Szondy Máté … háromfajta működést tulajdonít a nárcisztikus emberek gondolkodásmódjának: a magányos gyermek, a grandiozitás és az önnyugtatás állapotát.
„A magányos gyermek állapotban az illető azt éli meg, hogy nem szerethető, értéktelen, és teljesen egyedül van a világban. Ilyenkor szomorúságot, elutasítottságot, megalázottságot és öngyűlöletet érez. Ez egy nagyon nehéz és szorongáskeltő élmény, ezért ebben az állapotban minél kevesebb időt próbál eltölteni.
A grandiozitás állapot az elhagyatottság és csökkentértékűség túlkompenzálása, itt jelenik meg a feljogosítottság-érzés, a versengés, a hatalomra törekvés. Ám abban az esetben, ha nem képes a grandiózus állapot elérésére – például, mert nem kapja meg másoktól a várt elismerést –, akkor az önnyugtató munkamódba kapcsol át. Ekkor megpróbálja valamiképpen csökkenteni a magányos gyermek által átélt fájdalmat és ürességet.”
… ennek számos módja lehetséges: sokan növelik az izgalmi szintjüket, extrém sportokat űznek, szerencsejátékokat játszanak, drogokat használnak vagy szexuális élményeket keresnek. Mások inkább sokat esznek, a tévésorozatok világába vagy a fantáziájukba menekülnek, így képesek időlegesen enyhíteni az értéktelenség és az üresség érzését.

Forrás: divany.hu, Steiner Kristóf (szerkesztve)
Idézetek: Dr. Szondy Mátétól,
BAGDY EMŐKE, KÁDÁR ANNAMÁRIA, KOZMA-VÍZKELETI DÁNIEL, PÁL FERENC (FERI ATYA), SZONDY MÁTÉ
Bízz magadban – Önértékelés, önelfogadás, önbecsülés

AZ IMÁDKOZÁS A MEDITÁCIÓ EGYIK MÓDJA!

AZ IMÁDKOZÁS BIZONYÍTOTT ELŐNYEI: hogyan segít a napi imádkozás az életben?

Az ember azóta imádkozik, hogy tudatában van saját halandóságának. Túl azon az örök vitán, hogy létezik-e egy természetfeletti spirituális erő, túl a szabadgondolkodók és a vallásos gondolkodók vitáját, több tanulmány is arra jutott, hogy az imádkozásnak egyértelműen jótékony hatásai vannak az emberi elmére.

Clay Routledge pszichológus a Psychology Today című lapnak elmondta, az imádkozásnak az emberre gyakorolt hatásai tudományos módon mérhetők.

„A vallás bonyolult dolog. Jónak is bizonyulhat, ugyanakkor negatív hatásai is lehetnek a pszichére nézve, ám léteznek olyan tudományos eredmények, amelyek igazolják, hogy az imádkozás jótékony hatással van az egyénre és a társadalomra” – fogalmazott a szakember. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk az ezzel kapcsolatos megállapításait:

Az ima segít az önkontroll fejlesztésében: az önkontroll leginkább egy izomhoz hasonlítható, amit ha megerőltetünk, elfárad. Pontosabban, azok a tevékenységek, amelyek önkontrollt igényelnek, több pszichikai és érzelmi energiát emésztenek fel. Például hajlamosak vagyunk mértéktelenül enni, irracionális dolgokat mondani, tenni, magunkból kikelni, ha mentálisan kimerültek vagyunk. Az e kapcsán elvégzett kísérletből kiderült, hogy azoknak az alanyoknak, akik a mentálisan rendkívül megterhelő feladatok elvégzése előtt imádkoztak, sokkal több önkontrolljuk volt, mint akik nem fohászkodtak. Más kísérletek arra mutattak rá, hogy az ima energizáló hatással lehet az imádkozókra, de hatásosnak bizonyult az alkoholfogyasztás mérséklésében is.

Az imádkozás jobbá tesz: egy másik kísérletben az alanyokat olyan sokkoló feladatok elé állították, amelyek elvégzése agresszivitást váltott ki. Rövid idő után ezeket az embereket arra kérték, hogy imádkozzanak a nehéz sorsú embertársaikért. Az imádkozás hatására jelentősen csökkentek az alanyokban jelenlévő negatív érzelmek, és nőtt az önkontrolljuk.

Az imádkozás segít, hogy könnyebben megbocsássunk: emberek sokkal könnyebben megbocsátottak olyan közeli rokonaiknak, barátaiknak, szeretteiknek, akikért előzőleg imádkoztak.

Az imádkozás megerősíti a körülöttünk élőkbe vetett bizalmat: a másokba vetett bizalom és a csoportszellem erősebb, amikor az emberek együtt imádkoznak. Kutatások szerint a közös imádkozás hozzájárul a szoros emberi kapcsolatok kialakulásához, és egységesebbé kovácsolja a közösségeket.

Az ellensúlyozza a stressz hatásait: azok, akik másokért is imádkoznak, sokkal kevésbé vannak kitéve a stresszhatásoknak – derül ki egy másik kutatásból. Érdekessége a vizsgálatnak, hogy ez a hatás csak abban az esetben nyilvánult meg, ha az ima másokért szólt. A saját anyagi jólétért elmondott imák nem csökkentették a stresszt, ami a kutatók szerint azt jelenti, hogy a személyes érdekért elmondott fohászok abban az esetben eredményeznek pozitív hatást, ha mások boldogságáért és jólétéért is imádkozunk.

Forrás: Jóportál (szerkesztve)

MIT LÁT A PSZICHOLÓGUS A FACEBOOKON?

Önimádatot, önámítást, önértékelési zavart is megmutatnak a posztok. Ha valaki rabbá válik, nem a közösségi oldal a hibás, az csak megmutatja, valami baj van a lélekkel.
Magyarországon már 4 millió 800 ezren használják a Facebookot. Az okostelefonok terjedésével nőtt a közösségi oldalon eltöltött idő is. Egy felmérés szerint még éttermekben is hosszabban üldögélnek manapság a vendégek, mert ma már nemcsak rendelnek és esznek, hanem becsekkolnak, lefotózzák és kosztolják a képet, e-mailezgetnek és böngésznek a Facebookon. Mivel már zsebben van a net, könnyen elérhető, egyre több függő van.

“Be kell látnunk, hogy társas lények vagyunk, alapvetően nincs baj az ilyen kapcsolatokkal” – mondja Demetrovics Zsolt, addiktológus. Szerinte önmagában sosem a Facebookkal van gond. “Akinél függősség alakul ki, annál a közösségi oldal nélkül, máshol jelentkezhetne a probléma, valaminek a hiánya. Akkor kell elgondolkodni és szakember segítségét kérni, ha valakinek a mindennapi életét befolyásolja az állandó fészbukozás, ha az alvás, a család és egyéb kapcsolatai, a munkája, a tanulás vagy épp a hobbija rovására tölt időt a számítógép előtt.”

Gelsei Bernadett, mentálhigiénés szakember szenvedélybetegekkel is foglalkozik, önismereti, párkapcsolati és stresszkezelési tanácsokat is ad. Praxisában és környezetében is egyre többször találkozik Facebook-függőkkel.

Összegyűjtött pár árulkodó jelet róluk:

– ébredéskor és elalvás előtt is első a Facebook

– elviselhetetlennek tűnik napokig internet nélkül

– az alvás helyett is a gép előtt ül

– minden fontos napi történést, gondolatot megoszt

– sok az ismerős, mégis magányosnak érzi magát

Ha időben ráébred valaki, hogy a Facebook rabjává vált, kis odafigyeléssel változtathat ezen – mondja Gelsei Bernadett. Például időkorlátot kell szabni, csoportosítani a barátokat és csak a legfontosabbakat követni.

Ha valaki úgy érzi, egyedül nem tud úrrá lenni a függősségén, akkor neki pszichológus segíthet, a terápiával nemcsak azt lehet elérni, hogy valaki kevesebbet üljön a gép előtt, hanem az is kiderülhet, minek a hiánya okozta a függősséget.

LELEPLEZHETŐ LELKI ZAVAROK

Gelsei Bernadettet Facebook-használók elemzésére is kértük. Persze könnyebb lenne a szakember dolga, ha a közösségi oldalon mindenki teljes egészében megmutatná az arcát. Az igazit. A rejtőzködők, hamis képet mutatók ilyen vizsgálata nehéz, de az ő gondjaik, személyiségük is kikövetkeztető.

ÖNMAGÁRA ISMER?
Egy angol pszichológiai professzor tanulmánya szerint 4 csoportba lehet osztani a facebookozók személyiségét:

1. kukkolók – ritkán vagy soha nem posztolnak, csak olvasgatnak

2. informátorok – ők kapcsolatot építenek, tartanak rokonokkal, barátokkal és információkat szereznek, adnak tovább

3. „Énénén” – nárcisztikusak, minden aktivitásukban az a lényeg, hogy ők legyenek a központban, róluk szóljon minden

4. evangelisták – elhivatottak, általában sok idejük van arra, hogy megfelelő idézeteket, gondolatokat, elkészített ételről képeket, vitákban alapos érveket tudjanak felhozni

Gyanús-e, aki nincs a Facebookon?

Már két éve is felmerült a kérdés, milyen takargatnivalója van annak, aki nincs fenn a legnépszerűbb közösségi oldalon. Munkaadók és pszichológusok mondták, az nem normális, főleg, ha fiatal az illető.

Gelsei Bernadett szerint sem kizárt, hogy paranoid személyiségzavar miatt nem jelenik meg valaki a Facebookon, mert ők folyton attól félnek, hogy követik, ellenőrzik őket. Lehet azonban, hogy egyszerűen csak munkája miatt nem lehet fent valaki, vagy visszafogott személyiség és bohóckodásnak tartja a facebookot. Aztán vannak még a munkamániások, akik felesleges időtöltésnek tartják a közösségi oldalon bolyongást.

MIT ÁRUL EL, HA VALAKI…

– SOKAT POSZTOL:

„Fontos neki, hogy kifelé hogy ítélik meg, mutasson valamint magából a külvilágnak, lehetőleg úgy tüntesse fel magát, amilyennek szeretné, hogy lássák mások.”

– EGYÁLTALÁN NEM POSZTOL:

„Kukkolónak hívjuk, passzívak, introvertáltak, szeret a háttérben maradni, de nem szeret lemaradni információkról és fontos, hogy mindent átláthasson, egyfajta kontrollt gyakoroljon.”

– CSERÉLGETI A PROFILKÉPÉT:

„Szólhat önértékelési problémáról, kisebbrendűségi érzésről, vagy akár nárcizmusról. Előbbi esetében a megfelelés, tökéletes megjelenés a fontos, ez okoz benne bizonytalanságot. Utóbbinál a folyamatos like-gyűjtés és a pozitív visszajelzések begyűjtése a cserélgetések oka.”

– ÉLETE MINDEN MOZZANATÁT MEGOSZTJA:

„Bizonytalan önmagában, helyzetében, döntéseiben. Ezek lehetnek időszakosak. Nem posztol sokáig semmi személyeset, aztán egyszer csak minden infót feltesz, úgymond vérszemet kap a lájkoktól és a hozzászólásoktól. A pozitív visszajelzések megerősítésként hatnak rá, akár döntések meghozatalára is eljuttathatják, vagy már meglévő döntésének megerősítésében játszanak fontos szerepet.”

– CSAK MÁSOK SZAVAIT OSZTJA, IDÉZI:

„Számára fontos üzenetet akar közvetíteni, de nem akarja vagy tudja felvállalni saját magát és a gondolatait. Könnyű bebújni ezek mögé, elhitetni, hogy ilyen bölcsek. Így jelezheti, ha a posztolt okosság foglalkoztatja őt. Előfordul, hogy nem képes konfrontálódni, és a posztjából gondolja a visszajelzéseit adni.”

– CSAK VICCES KÉPEKET, ÍRÁSOKAT POSZTOL:

„Nem mutatja meg igazán önmagát, énvédelme a humorban jelentkezik. Van, aki egyszerűen ezekkel próbál népszerű lenni.”

– MINDEN ÚJ PASI/CSAJ FOTÓJÁT KITESZI:

„Szólhat a párkapcsolati elakadásairól. Például annak eltusolása, hogy nehezen talál társat és boldogtalan. Kötődési probléma is lehet mögötte, ha gyakran váltakoznak a partnerek.”

– SZEMÉLYES ÜZENETET NYILVÁNOSSÁ TESZI (pedig csak a címzett értheti):

„ Ez többnyire játszma, tudatos bosszú, lejáratás, igazságszolgáltatás, manipuláció.”

– NEM A VALÓDI NEVÉN VAN A FACEBOOKON:

„Valamilyen félelme miatt nem képes felvállalni saját magát, sok oka lehet, akár munka, főnök, rendőrség, régi lebukás, stb.”

– FOLYTON KRITIZÁL:

„Sokan híres emberek, politikusok közéleti személyek, közösségek oldalain vezetik le a bennük rejlő szorongásokat, gátlásokat, indulatokat”

– CSAK POZITÍV ÜZENETEKET (TÖBBNYIRE IDÉZETEKET) POSZTOL:

„Ez lehet hárítás a valóság negatív dolgaival kapcsolatosan. Nehezen tud szembesülni rossz érzésekkel, kudarccal. De lehet csak szimplán örök optimista.”

FORRÁS: Hír24, Belicza Bea

LELKI OKOK – TESTI BAJOK

Rohanó világunkban pszichés problémáink egyre nagyobb mértékben befolyásolják fizikai állapotunkat, és az ún. pszichoszomatikus betegségek okozói lehetnek. Ezek a bajok olyan fizikai tünetekkel járnak, melyek egyetlen szervre összpontosulnak, de az egész fiziológiai rendszerre is kiterjedhetnek. Minthogy elsődlegesen lelki eredetűek, sokféle aggodalom, feszültség, szorongás, neurózis visszatükröződését jelentik.

Egy jelentős (haláleset, válás, szakítás, baleset, munkahelyvesztés stb. okozta) lelki sokk lerombolhatja szervezetünk természetes védekező rendszerét, így nem csoda, hogy számos egészségügyi bántalom előidézője lehet.

A pszichoszomatikus betegségek szemléltetik leginkább az idegállapot és az immunrendszer közötti kapcsolatot. Amikor a léleknek nagy megpróbáltatásokat kell kiállnia, a fizikum azonnal vészjelzéseket ad le.
Ennek kiváltó okai mára már ismertek: stressz hatására a szervezet mellékvesekéreg-hormont termel, ami csökkenti az immunrendszer védekezőképességét. Ha a külső inger rövid távú, a szervezet képes magától helyreállítani korábbi állapotát. Amennyiben viszont erős, ismétlődő és hosszú ideig tartó inger lép fel, gyengül az immunvédelem, ami elkerülhetetlenül különféle szervi bántalmakhoz vezet. Persze ki-ki a maga módján reagál e külső hatásra, az egyéni reakciók különbözőek, attól függően, hogyan tudjuk kezelni a minket ért stresszt, képesek vagyunk-e úrrá lenni aggodalmainkon, szorongásunkon.

A lelki okok miatt bekövetkező szervi elváltozások általában a test legérzékenyebb részein jelennek meg.
Becslések szerint a betegségek 90%-a súlyosbodik negatív érzelmek, tartós izgalom, felindult lelkiállapot hatására.

A leggyakoribb bántalmak

A gyomorfekélyt tartják az első számú pszichoszomatikus betegségnek, de általában is elmondható, hogy a gyomor és a bélrendszer a rossz állapotú idegek „legkedveltebb” célpontjai.

Az orvosok azt is megállapították, hogy a bőrbetegségek – ha nem fertőzéshez vagy vírushoz kötődnek – szintén gyakran pszichés eredetűek. A pikkelysömör, szemölcs, herpesz, a fokozott verítékezés, a rosacea, ekcéma, afta mind-mind a bosszankodás, izgalmak, felindultság következményei lehetnek.
A nemi vágy elvesztése is sokszor magyarázható a rossz lelkiállapottal, sőt egyes rákfajták kialakulását is összefüggésbe hozzák vele.
A lélek zavarai, a tartósan szorongásos lelkiállapot emellett táplálkozási szélsőségekben is megnyilvánulhat. Erre a két leggyakoribb példa a bulímia (beteges éhség) és az anorexia (kóros étvágytalanság), melyekhez szorosan csatlakozik az alkoholizmus vagy a lelki eredetű elhízás.
A pszichoszomatikus bántalmak sajnos a gyermekeket is érinthetik. Különösen azoknál a kicsiknél, akik lelki bajukról még képtelenek beszélni, a szorongás következménye ekcéma, rossz vagy rendszertelen alvás, hányás, asztma lehet, esetleg a növekedésben való elmaradás formájában jelenhet meg.
Az artériás magas vérnyomás, egyik-másik szív- és érrendszeri betegség vagy a migrén is ott található az érzelmi/idegi zavarok okozta betegségek listáján – mely még az eddig felsoroltakkal korántsem teljes.

Forrás: Orvosok.hu, patikamagazin.hu

G Y Ó G Y Í T Ó N E V E T É S ?

… Igaz-e, hogy feltétlenül a bőséges, feltétlen nevetés lenne a legjobb gyógyszer mindenre? Gyors gyógyulás, jó egészség, stressz-oldás, vidámabb élet, remek társaság, szórakoztató sport, bajban is derűs hangulat, de még minden mellékhatása is mind előnyös volna? Rajta, aki nem hiszi, járjon utána, próbálja ki maga is!

NEVETNI KELL, ENNYI AZ EGÉSZ?

Hüppokrátész, a hellén ókor orvosa ugyancsak fején találta szöget, amikor humorosnak, azaz nedvdúsnak nevezte el a jókedélyű embertípust, noha megállapításai akkor inkább spekuláción, semmint méréseken alapultak. Azóta egyértelműen kiderült és kutató-laboratóriumi eredményekkel is bizonyított, tudományos tény lett, hogy a nevetés valóban olyan különös belső nedvek, “örömhormonok” termelődését indítja meg az emberi testen belül, mint a boldogság-érzetet keltő endorfinok, vagy a külső környezet behatásainak káros következményeit semlegesítő stresszellenes hormonok.

A NEVETÉS GYÓGYÍTÁSRA ÉS MEGELŐZÉSRE EGYARÁNT REMEK!

– Legjobb szemébe nevetni a bajnak! – szokták mondani. A magyar nyelv is ősidők óta magában hordozza tehát a bölcs felismerést a hahota hasznos voltáról. S valóban, egyedül az ember rendelkezik a tudatos nevetés képességével. “Homo Sapiens”(Gondolkodó Ember) helyett akár a “Homo Ridens”, azaz a”Nevető Ember” elnevezés is illene ránk. Akár ez a név is lehetne az, ami egyértelműen megkülönböztet minket az élővilág többi fajától, hiszen a nevetés földünk valamennyi kultúrkörében kivétel nélkül föllelhető, általános emberi képesség és univerzális érték. Ráadásul nem kell külön megtanulni, csecsemőkortól kezdve magától megy, mint egyfajta élettani működés, mint afféle fiziológiai fél-automatizmus. A nevetés szabad, ingyenes, nem kerül pénzbe. A nevetésnek nincsen sem vallása, se nemzetisége, se politikai pártállása.
A hahota hasonlóan hangzik angolul, japánul, franciául, vagy épp magyarul, a nyelvi korlát sem akadály. A nevetés nem különböztet meg sem kasztot, se rasszot, se bőrszínt. A gond legföljebb csak az, ha túl keveset engedünk meg magunknak belőle. Márpedig a statisztika szerint a gyermekkorban átlagos napi 400 hahota helyett a felnőtt átlag ma alig 15. Eszerint egyre kevesebbet nevetünk, holott egyre nagyobb veszélyben lévő egészségünk érdekében éppenséggel egyre többre lenne szükség. Hogyan lehetne akkor többet nevetni az eddig szokásosnál? Ehhez nyújt segítséget egy indiai orvos, Dr. Madan Kataria világra szóló leleménye, a Laughter Club, azaz HAHOTAKLUB hálózat, amely az 1995-ös kezdetek óta mára már világméretű mozgalommá nőtte ki magát, Indiától Európáig, Ausztráliától Amerikáig.

A HAHOTAKLUB nevetségesen egyszerű és egészségesen nevetséges. Kívülről nézve őrületnek látszik, ám őrült jó, amint mi magunk is részt veszünk benne. Lényege a belülről fakadó, külső feltétel nélküli nevetés.
Olyasmi ez mint a feltétel nélküli szeretet. Nem csak akkor fogok majd nevetni, ha elégedett vagyok, ha okom lesz rá, hanem épp attól leszek boldog, hogy mindenképp tudok nevetni.
A feltétlen, felhőtlen, fölszabadult nevetésnek nincs semmi köze a lealázó gúnyolódáshoz, a sanda kárörömhöz, se durva ugratáshoz, vagy vad vicchez, amelyek bántóan sértenek, mondjuk anyósokat, rendőröket, vagy épp szép szőke nőket. Tilos talán a tréfa, az adoma? Máson már nem is lehet nevetni? Szerencsére szó sincs róla! Pont fordítva! Gyakorlott hahotázóként könnyebben tudjuk elnevetni magunkat mindenen, ami humoros, ami szellemes. Hiszen a nemes bor érett zamatának élvezete sem egyenlő a részegeskedéssel! Elsőre egyesek mégis gyakran gyanúsnak, afféle lelki önkielégítésnek tartanak mindenféle nevetést jó ok, azaz vicc, tréfa, valamiféle komikum nélkül. “Orvosi kacagás?! Gyógy-vigyor?!”, fanyalognak. Ám, ahogyan érezhetjük jól magunkat drogfüggőség, azaz szesz és kábítószer befolyásoló hatása nélkül, ugyanúgy megtanulhatunk jóízűen nevetni önmagáért a nevetésért is. Ki lehet próbálni! Jó társaságban ráadásul nagyon könnyen, szinte magától megy! Mi volt előbb, a tyúk-e, vagy a tojás? Ezen a kérdésen ugyanúgy el lehet filozofálni, mint azon, hogy a humor termi-e a nevetést, vagy fordítva? A kérdés eldöntésén vadul vitatkozhatunk és veszekedhetünk, csak nem biztos, hogy érdemes. Gyakorlati szempontból végül is az a fontos, hogy legyen elegendő csirkesült is és laktató rántotta is, azaz jóízű, éltető nevetés, még ha az elején vezényszóra kezdjük is el. Csak elhatározás kérdése.

Kataria doktor a jóga ősi légzőgyakorlatait is fölhasználva fejlesztette ki nevettető módszerét, ötvözve azt olyan általános érvényű tapasztalatokkal, amelyek mindenhol igazak:
“Ne kifogásokat keress, hanem beszéld rá magad, ha valamit meg akarsz tenni!”
“Tettesd, míg tettetés nélkül is megy, magától!”
“A szemkontaktus másokkal segít levetni a kezdeti gátlásokat!”

“Csoportban csinálva a nevetés ragályos és vészesen fertőz!” (Ezt Karinthy: Röhög az egész osztály-a óta már mi is jól tudjuk…)
“A mozgás mozgásba hozza, táncra perdíti az érzéseket is!”,
hangoztatja a huncut kacaguru, Dr. Kataria, és zenével, tánccal jól meg is mozgatja hahota-tanítványait, akik egy kétnapos nevetés-vezető tanfolyam végeztével kiképzett, diplomás “laughter leader” címmel, azaz okleveles, nemzetközi nevetvitézként jogosultságot nyernek saját HAHOTAKLUB-sejt megalapítására és ott hahota-foglalkozások tartására.
Biztosan sokan emlékszünk vissza egy-egy szívből jövő, jóleső, hosszas hahotára, nagy-nagy kacagásra úgy, hogy már rég elfelejtettük annak kiváltó okát. A tartós nevetés, az avval járó intenzív légzés ugyanis ugyanúgy elvezethet egy mélyebb, megváltozott tudatállapothoz, mint amilyet másfajta relaxáció útján is el lehet érni. Dr. Kataria állítja, hogy a kitartó nevetés egyben egyfajta aktív meditáció is. Ilyenkor a szokásosnál jobban összehangolódik a jobb és a bal agyfélteke működése. Nevetés közben kibontakozik a mélyben rejtőzködő, üdén tiszta, gyermeki lelkület, a játékos kreativitás, háttérbe szorulnak a negatív érzelmek, a harag, az irigység, az elégedetlenség, a düh mérge, amivel amúgy is főleg csak magunkat tudnánk mérgezni, méghozzá szó szerint.
A nevetés nem mond nemet, a nevetés mindig pozitív. A tudat vezérli a belső folyamatainkat, az agy és a test csupán szolgaian engedelmeskedik. Ezért érdemes tudatosan tettetni, amit igazán meg akarunk tenni, egészen addig, amíg magától nem megy, amíg valódivá nem válik! A tudatos átélés hatalmas erő! Megbetegíthet, akár súlyosan is, például tragikus színészeket, míg a legtöbb komikus többnyire sok évet és jó kedvben megél. A nevetés az egyik legjobb gyógyszer! (Egyben a legkellemesebb, a legszórakoztatóbb is…)

MI HÁT A HASZNA, MIK AZOK AZ ELŐNYÖK, amelyekhez a rendszeres többletnevetés által hozzájuthatunk?
Jobb közérzet, jobb kedélyállapotot, jobb családi, munkahelyi kapcsolatok. Stresszoldás, testmozgás, külső-belső torna. Sok nevetés hatására erősödik az immunrendszer védekezőképessége. Nehezebben betegszünk meg és könnyebben gyógyulunk, akár végzetesnek tartott betegségekből is. A hahota az egész emberre hat, fizikailag is, de mentális és spirituális mivoltunkra is, testre, tudatra és szellemre egyaránt. A nevetést egyáltalán nem érdemes tehát többé tréfára venni!

Forrás: BETEGSÉGNYELV, www.hahotajoga.5mp.eu (szerkesztve)

AZ INTELLIGENCIA-TÍPUSOK SOKASÁGA, AVAGY AZ IQ MÉG NEM MINDEN

Egyre inkább elismerik, hogy az intelligencia fogalma nem csupán az IQ-ból áll. Ha valakit manapság az intelligens jelzővel illetnek, akkor nem elég okosnak lennie. Tudása mellett figyelembe veszik a társas viselkedési szokásait, kommunikációs stílusát, a különleges képességeit, és még sok minden mást. Szerencsére kezd leáldozni az a korszak, amikor csak az IQ számított.

Mit is jelent az IQ? Matematikai, logikai típusú intelligenciát. Nem véletlen, hogy az iskolában elvégeztetett IQ-teszteken sok gyerek átlagon alul teljesített, mindezzel meglepve a szülőket és a tanárokat. Hiszen a gyerek okos, értelmes, és még a bizonyítványa is jó. Lehet, hogy matematikából és fizikából nem kitűnő, de összességében kiváló eredményei vannak! Igen, hiszen az IQ nem minden, bár egy ideig csak ezzel foglalkoztak.

Az IQ után a legismertebb az érzelmi intelligencia, azaz az EQ (Emotional Quotient). Bizonyított tény, hogy az életben való boldoguláshoz csupán 20%-ban járulhat hozzá az IQ és 80%-ban az EQ! Akkor miért az előbbivel foglalkoznak többet? Ennek egyik oka lehet az, hogy az intelligencia szót az elnevezése miatt magával az IQ-val azonosították (ez az Intelligent Quotinent, azaz intelligencia hányados rövidítése), a fogalmak összemosódtak. Az pedig máig nem tisztázott, hogy az érzelmi és a logikai intelligencián kívül milyen és hány intelligencia-típus létezik. Hazánkban leginkább egy hetes lista ismert az alábbiak szerint:

-Logikai, matematikai intelligencia (IQ): pénzügyi, gazdasági, műszaki tudáshoz segít hozzá.
-Érzelmi intelligencia (EQ), azaz interperszonális intelligencia: a társas, szociális kapcsolati képességet, jelenti, valamint olyan tulajdonságok tartoznak ide, mint az empátia, elfogadás, érzelmek kifejezése
-Nyelvi intelligencia – a verbális kifejezőkészséget jelenti
-Téri, azaz vizuális és térbeli intelligencia – távolság, hely, tér- és formaérzékelést, tájékozódási képességet, a dolgok leképezésének készségét jelenti
-Kinetikus intelligencia – mozgási intelligencia – a test koordinációját jelenti, a nagymozgásoktól kezdve a finom-motorikus képességig, tehát a kézügyesség is ide tartozik
-Auditív intelligencia – zenei képességeket jelent: hallás, zenére való mozgás, jó énekhang, zenei memória, hanghordozás, ritmusérzék fogalmait takarja
-Spirituális intelligencia, amit intraperszonális, vagy metakognitív intelligenciának is neveznek. Elsősorban önismeretet takar, valamint érdeklődést önmagunkról, és a világ spirituális oldaláról. Hiszen a spiritualitás leginkább a magukra vetített mivolta miatt foglalkoztatja az embereket.

Ezen kívül még többféle intelligencia-típust különítenek el. Létezik a rendszerező intelligencia (Systemizing Quotinent), a viszontagság-intelligencia (Adversity Intelligence Quotient), ami azt mutatja, hogy valaki hogyan dolgozza fel az őt ért csapásokat, és hogyan viselkedik szorult, vagy nehéz élethelyzetben. Érdekes továbbá a merészségi intelligencia (Daring/Courage Intelligence Quotinent), ami az ember kockázatvállalását, bátorságát, kalandvágyát jellemzi; vagy az akarati intelligencia (Will Intelligence Quotient), ami az egyén céltudatosságát, önuralmát, akaraterejét, kitartását, teljesítmény-centrikusságát takarja.

…különösen érdekes, hogy megjelölnek úgynevezett egészségi intelligenciát is (Health Intelligence Quotinent), ami az egészségügyi ismereteket és főként az egészségtudatosságot foglalja magában.

Szerző: hajráegészség.hu, Nyisztor Adrienn 2014.09.16. (szerk.)

A LÉLEK NYELVE: A BETEGSÉG – Dr. Rüdiger Dahlke

Mai szemmel egészen új megvilágításba helyezi Dahlke a betegségeket. Szerinte minden betegségnek van valami üzenete; egyik sem véletlenszerűen lép fel. A továbblépés (vagyis a gyógyulás) testi és lelki szinten egyaránt megköveteli, hogy rákérdezzünk a “miért”-re.

Dr. Rüdiger Dahlke orvos, pszichoterapeuta könyve Thorwald Dethlefsen Út a teljességhez c. könyvének folytatása, annak elmélyítése. Annak a könyvnek a német címe (Krankheit als Weg = Betegség mint út) azt fejezi ki, hogy a betegség az önmegismerés egyik járható útja, csakúgy, mint például az archetípusok vizsgálata álomelemzés segítségével. A végső célja minden embernek az önmegvalósítás, és ehhez hasznos kiindulópontot jelenthetnek az egyébként tehernek érzett betegségek. A könyv segítséget nyújt sok konkrét betegség értelmezéséhez. Igazi csemege azoknak, akik nem elégednek meg a hagyományos pszichológia gyümölcseivel.

A nyugati orvoslás azon alapon nyugszik, hogy ha eltüntetjük a tünetet annak ellenszerével (allopátiás szemlélet), akkor visszanyerhetjük a test egyensúlyi állapotát. Ebből kiindulva arra törekszik, hogy eltüntesse a tünetet, elvegye a náthát, megműtse a daganatos részt vagy szemüveget, gyógyszert írjon fel. Tehát alapvetően a testet tekinti kiindulópontnak és nem ismeri fel, hogy a tünet az új egyensúlyt szolgálja (az új egyensúly azt jelenti, hogy ami nem tudott tudatosulni, az kijött tünetek formájában). Ebben nagyon sok természetgyógyászati megközelítés is megegyezést mutat. Ezzel szemben a régi orvoslás az egész embert vette figyelembe és tudta, hogy ha az ember megbetegszik, akkor nem elsősorban a testében kell keresni a megoldást, hanem testben és lélekben egyaránt.

Betegség esetében arról van szó, hogy az ember valamit nem fogad el lelki szinten és a tudattalanjába száműzi; Dahlke C. G. Jung árnyék fogalmát veszi kölcsön és azt állítja, hogy a lesüllyedt probléma az árnyékba (a személyiség f/el nem ismert részébe) kerül. Test és lélek tehát elválaszthatatlanul össze van kötve; a test a forma, a lélek és a szellem a tartalom. Amikor a lélek nem vesz tudomást valamiről, energiát igyekszik megtakarítani. Azonban később meg kell fizetnie az árat, mert a betegség rákényszeríti, hogy foglalkozzon a tünet okával, tehát csak ideig-óráig lehet halogatni a szembenézést. Ha nem kezeli az okot, akkor a tünet máshol vagy más alakban fog újra felbukkanni. A betegség őszintévé tesz és mutatja az utat.

Mivel a lélek a ható, tartalmi rész, ezzel kell foglalkozni. Arra kell figyelni, hogy, mire figyelmeztet a testi tünet: mi az, ami lelki/érzelmi szinten hiányzik vagy ellentmondásos? És ahelyett, hogy a betegséget az ellenkezőjével próbálnánk gyógyítani, gyógyítsuk inkább hasonlóval (homeopátiás szemlélet). Végülis Paracelsus szerint minden méreg, csak nem mindegy, hogy milyen koncentrációban. A homeopátiás gyógyítás során az történik, hogy a gyógyító addig hígítja a tünetet kiváltó (méreg)anyagot, míg szinte nyomokban sem tartalmazza már az oldat. Az információ viszont benne marad, amit a testen keresztül felfog a szellem és ez megmutatja neki az utat. A megoldás csak valami hasonló lehet, hiszen az ok ugyanaz. A gyógyító a tünettel szövetkezik az egészség érdekében, nem pedig a beteggel a tünet ellen. Tulajdonképpen ezt teszi a pszichoterápia is: minden pszichoszomatikus betegséget “értelmez”. Dahlke annyival állít többet, hogy szerinte minden betegség a lélekből ered, ezért pszicho-szomatikus, vagyis a lélekből indul és a testben fejeződik ki. (Psziché=lélek, szóma=test görögül.)

Abban minden általunk ismert ókori civilizáció megegyezik, hogy rítusok szabályozták az élet legfontosabb területeit. A mai napig így van ez, csak napjaink rítusai már elveszítették a kapcsolatukat forrásukkal, ezért tartalmatlanná, értelmetlenné és tudattalanná váltak (pl. keresztelő, érettségi, temetés). Ettől függetlenül hétköznapjaink át-meg át vannak szőve rítusokkal; ilyen az is, ha kórházba kerülünk. Az orvosok előadnak egy nagyszabású színjátékot, amelynek az a célja, hogy a beteg totális regresszióba süllyedjen (vagyis kiszolgáltatott gyermekké váljon) és maradék önrendelkezését is feladja (pizsamába öltöztetik, fekve kell hallgatnia, hogy mit társalognak felette vizit közben az orvosok, ráadásul érthetetlen nyelven, stb.). A beteg így valóban “pácienssé”, azaz “türelmessé” válik…

A betegség is egyfajta rituálé: a test arra kényszeríti az embert, hogy új utat keressen. A cél az, hogy ezt a rítust tudatosan éljük meg. Ha tehát a betegségünk arra kényszerít(ene) bennünket, hogy pihenjünk, akkor pihenjünk tudatosan és élvezzük ki ezt a pihenést; fontos, hogy ne legyen lelkifurdalásunk, mert az az allopátiás szemléletben gyökerezik. Ez a család- és hipnoterápiákban sokat alkalmazott paradox kezelés alapja is: a páciens tudat alatt vágyik valamire vagy retteg valamitől (pl. hogy elhagyják), erre a terapeuta “előírja” neki a tünetet vagy olyan helyzetet követel meg, amelyben tudatosan kell megélnie azt, amit el akar kerülni.

Sokszor előfordul az, hogy valakit nem lehet teljesen meggyógyítani. Ez nem tragédia, sok mindennel együtt lehet élni. A kínaiak azt tartják, hogy a hosszú élet titka egy betegség. Tegyük hozzá: amit tudatosan megél az ember és amitől tanul, közelebb kerül önmagához. Az önmegvalósítás végülis azt jelenti, hogy az ember különböző utakon (pl. betegségek, archetípusok stb.) megismeri saját lehetőségeit, saját korlátait, vagyis saját magát, integrálja személyiségébe az árnyékba süllyedt részeket és tudatosan megéli, kiéli őket. Megismeri mélyebb önmagát, és rajta keresztül a világot. Tulajdonképpen elkezdi járni a saját útját.

forrás: pszichologia.hu/ Turóczi Attila (szerkesztve)

A C-vitamin képes küzdeni a rákos sejtek ellen

A C-vitamin antioxidáns hatásánál fogva véd a szervezetet fenyegető rákkeltő anyagok káros hatásától. Az antioxidáns kifejezés azt jelenti, hogy az aszkorbinsavnak kémiailag olyan a szerkezete, hogy a rákkeltő anyagok szabadgyökeit megköti. Ezek az anyagok egyébként a sejtek DNS-ét vagyis örökítő anyagát támadnák meg, azzal reakcióba lépnének és olyan visszafordíthatatlan változást hoznának benne létre, melynek hatására a sejtek vég nélküli osztódásba kezdenének és így daganat alakulna ki. Az aszkorbinsav azonban közömbösíti a rákkeltő anyagok szabadgyökeit, mert hamarabb lép velük reakcióba.

Újabb kutatások szerint a C-vitamin egy másik mechanizmussal is gátolja a ráksejtek fejlődését. Egyes gyorsan növő daganatok annyi energiát használnak fel, hogy elfogyasztanak minden oxigént, ezért egy enzimre van szükségük, mely csak szabadgyökök jelenlétében működik. Ennek az enzimnek a segítségével az oxigénhiányban szenvedő sejt, a cukrot energiává tudja alakítani anélkül, hogy oxigént használna fel, és elindítja a friss oxigénellátást biztosító erek képződését is. Az aszkorbinsav azonban eltávolítja a szabad gyököket, és leállítja az enzim működését, miközben a daganat képződését is gátolja.

A c vitamin (aszkorbinsav) mikroszkóp alatt – Gyönyörű, ugye?

Újabb potenciális evés- és testképzavarok

A modern kor következményeként számos új betegséggel kell szembenéznünk.

Az anorexia és a bulimia mindenki számára ismeretes. Ám nem biztos, hogy tudjuk mit jelent az egészségesétel-függőség, gasztrális neofóbia, stresszorexia, fatorexia, tanorexia, computorexia, pedig lehet, hogy a környezetünkben is találunk olyan ismerősöket, akik valamelyik betegségben szenvednek.

Az egészségesétel-függőség, latin nevén orthorexia nervosa napjaink legújabb, egyre terjedő evészavara. Ebben az esetben a beteg csak és kizárólag egészséges ételeket hajlandó fogyasztani. Ennek érdekében pedig képes órákat eltölteni az alapanyagok megvásárlásával és az ehhez szükséges legmegfelelőbb beszerzőhelyek felkutatásával, majd az étel elkészítésével. … a nők sokkal inkább veszélyeztetettek, mint a férfiak.

Gyerekkorában kinél nem fordult elő, hogy visszautasított bizonyos ételeket, főleg, ha azok zöldségből készültek? Manapság sincs ez másként: a gasztrális neufóbia, azaz az ételek visszautasítása a 2–6 évesek között a legszembetűnőbb. A nemek között azonban nincs szembeötlő különbség. Lányok és fiúk is elutasítják a spenótot, babot, halat, májat és a kocsonyát, tehát a gasztrális neufóbia nem csupán zöldségekre és húsokra, húsételekre is értendő, amelyeket főként délben és nyáron utasítanak vissza a lurkók.

A legújabb betegségek modern, felgyorsult világunk következménye. Ilyen a rágás- és köpészavar szindróma, amikor is a beteg szájába veszi az ételt, megrágja, majd kiköpi, így hódolva a kulináris élvezeteknek, de nem engedve a kilóknak, ezzel együtt a tápanyagoknak sem. A stresszorexiában szenvedő nappal koplal, este pedig dőzsöl. A fatorexiás az anorexiással hasonlóan testképzavarban szenved, míg előbbi soványnak, utóbbi kövérnek látja magát. A manapság leginkább veszélyes betegség a computorexia, ami bármely számítógép-használót érinthet nemtől és kortól függetlenül. Ebben az esetben az egyén nem érzékel sem éhséget, sem szomjúságot, annyira leköti figyelmét a számítógépes játék, illetőleg közösségi oldal használata.

Az evészavarok mellett újabb testképzavarok is megfigyelhetők a betegségek „piacán”, mint a tanorexia, amikor a páciens túlzásba viszi a szolárium és egyéb önbarnító szerek használatát, mivel nem látja magát eléggé barnának. Régi keletű, de újonnan kimondott betegség a sminkfüggőség. A sminkfüggő nő úgy érzi, hogy valami baj van az arcával, ezért folyamatos sminkviselésre kényszerül. Amint megszabadul a make up-tól szorongás lép fel nála.

HBN-BL (Szerkesztve)

RÁGÓDÁSSAL KÖNNYEN DEPRESSZIÓBA KERGETHETI MAGÁT!

Bár a depresszió és a szorongás nem feltétlenül valami kemény életesemény miatt alakul ki, egy friss kutatás szerint azért leggyakrabban mégis ez az eredője. Pontosabban az, ahogy az ember hozzááll a történésekhez.

A brit vizsgálatban 32 ezer embert faggattak arról a kutatók, hogy milyen mentális problémák bukkantak fel valaha a családban, milyen traumatikus életeseményeket éltek át, milyenek az anyagi körülményeik, az iskolázottságuk, a szociális körülményeik és mi a helyzet a párkapcsolatukkal.

„A depresszió és a szorongás nem egyszerű jelenségek és nincs egy egyszerű, konkrét okuk sem” –állítja a kutatás egyik vezetője, Peter Kinderman professzor, aki kollégáival együtt arra volt kíváncsi, vajon mitől függ, hogy egyesek jobban, mások kevésbé vannak kitéve a szorongásból és depresszióból eredő szenvedésnek.

Az eredmények szerint pedig ezek a lelkiállapotok leginkább traumatikus életesemények után bukkantak fel, a következő háttérokok pedig a családi előtörténettel, a jövedelemmel és az iskolázottsággal függtek össze. A depresszió és a szorongás alakulásában a szociális- és a magánéletnek volt a legkevesebb szerepe.

Kinderman szerint azonban messze nem az életesemények súlyossága számít, inkább az, amit az ember gondol róla, ahogy feldolgozza, kezeli azt. A kutatók három olyan alapvető gondolkodási jellemzőt, viselkedésmódot is azonosítottak, melyek megnövelték az esélyét a depresszió és a szorongás kialakulásának. Valószínűbben alakul ki tehát azoknál, akik folyamatosan rágódnak a problémákon, akik mellőzik az olyan adaptív megküzdésmódokat, mint a rendesen alvás és evés, na meg a testmozgás, harmadik tényezőként pedig az önostorozást, önmagunk hibáztatásátjegyezték fel a kutatók.

A konklúzió pedig az, hogy bár sem a géneken, sem a tapasztalatokon, sem a múlton nem lehet változtatni, a gondolkodásunkon, a hozzállásunkon azonban igen. Persze ehhez bőven kevés, ha valaki arról győzköd minket, hogy az élet valójában szép.

KÉNYSZERBEREGSÉG: AMIKOR A RITUÁLÉ A PARANCSNOK

Biztos bezártam az ajtót? Nem hagytam bedugva a vasalót? Lekapcsoltam a tűzhelyet? – mindannyiunknak ismerősek lehetnek ilyen, és hasonló kérdések. Otthonról elindulva sokan módszeresen végiggondolják a biztonsági intézkedéseket, akár vissza is fordulnak ellenőrizni az ajtózárat. Ez önmagában semmi problémát nem jelent. Ha azonban már nagyon gyakorivá válik, és a folytonos ellenőrzés, a sok rituálé képes hátráltatni a mindennapokat, kényszeres rögeszmés betegségről van szó.

A kórkép a szorongásos betegségek közé tartozik. A szakirodalomban OCD-ként, azaz obszesszív (kényszeres) – kompulzív (rögeszmés) zavarként említik a tünetek sorát. Megkülönböztethetünk kényszergondolatokat és kényszercselekedeteket. Előbbiek folyton visszatérő, ismétlődő gondolatok, melyeket a beteg énidegennek él meg. Próbál küzdeni ellenük, de újra és újra előjönnek. Ilyen lehet például, hogy bántalmazzon valakit, de akár az öngyilkosság gondolata is üldözheti a beteget. Ezeket a tetteket szinte sosem hajtják végre, de saját magukat és környezetüket is félelemben tarthatják: mi lesz, ha egyszer mégis engedelmeskednek a gondolatoknak? A kényszercselekedetek olyan ismétlődő viselkedésformák, amiket szabályszerűen, mindig ugyanúgy hajt végre a személy. Ezekkel valamilyen nem kívánt eseményt szeretne megelőzni, a múltban történt eseményt szeretne semlegesíteni vagy éppen valamilyen vágyát szeretné kifejezni a beteg. Legismertebb, sok filmben is feldolgozott rituálé a kézmosás, tisztálkodás folyamata.

Például a fürdőszobába belépve ötször le és fel kell kapcsolni a villanyt. Ezután szigorúan jobb kézzel ki kell nyitni a csapot, majd kibontani egy vadonatúj szappant. Huszonegyszer össze kell dörzsölni a kezeket, és alaposan leöblíteni őket. Ha ez kész, el kell dobni a szappant. A törölközést a bal kézzel kell kezdeni, meghatározott módon, majd katonás rendbe visszaakasztani a helyére. Ez a folyamat csak egy példa volt, de hasonlóan szigorú szabályokat követnek a kényszercselekedetek, sokszor ismétlődnek egy nap alatt. Néhány percre a megnyugvás érzését adják a személynek, de később minden kezdődik elölről. Az élet minden területén kialakulhatnak kényszerek: ébredéskor, lefekvéskor, étkezéskor, öltözködés alatt, stb.

A lakosság 2-3%-át érinti a betegség, de fokozottan nehéz dolga van annak, aki ilyen betegséggel küzd. Szeretné eltitkolni, elhessegetni a számára is furcsa, énidegen gondolatokat, vagy szeretné leplezni kényszeres cselekedeteit, ha például társasági eseményen vesz részt. Ez már önmagában óriási energiákat követel, lelkileg megterhelő. A titkolózás mellett arra is vágyik, hogy segítséget kapjon, hiszen belátja betegségét, tudja, hogy szakemberhez kell fordulnia. A kényszercselekedetek minimum napi 1 órát vesznek igénybe, ez nagy akadályt jelent a gördülékeny életvitelben. Ha a beteg „engedelmeskedik” a rögeszméknek és kényszereknek, felmerülhet benne a félelem, hogy a családtagjai, barátai, kollégái bolondnak fogják tartani, nevetség tárgya lesz.

Szerencsére a tünetek enyhíthetők, a gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia egymást kiegészítve remek segítséget nyújthat. Legtöbbször valamilyen hangulatjavítót írnak fel a szakemberek. Ezek hatása nem azonnal, csupán hetek múlva érezhető. A pszichoterápiák közül a viselkedésterápiának nevezett módszer lehet a leghatékonyabb. Ennek során a beteget a szorongást kiváltó helyzetnek teszik ki, de ügyelnek rá, hogy ne alkalmazza a korábbi kényszercselekedeteit. A terápia során a szorongás a korábbi rituálék nélkül, magától is alábbhagy. Kényszergondolatok kezelésére például a „gondolatstop” módszer alkalmazható. Amikor felbukkannak a zavaró, utasító, idegennek tűnő mondatok, a beteg „állj, stop, tovább” gondolattal továbbléphet ezeken.
Kitartásra és együttműködésre van szükség a beteg részéről, azonban ha mindent a neki segítő szakemberek tanácsa szerint végez, kiszabadulhat a hosszú rituálék rabságából.
OnlinePszichológia.hu, Czecz Fruzsina

A SÍRÁS, MINT EGÉSZSÉGÜNK KULCSA!

Az sírás az érzelemkifejezés egyik látványos módja és a legtöbb ember életének szerves része. Ha belegondolunk, rengeteg érzelmi állapothoz kapcsolódhat ez a kifejezésmód, hiszen a legtöbben örömünkben, bánatunkban, az együttérzés jeleként, sőt olykor tehetetlenségünkben is hajlamosak vagyunk könnyekre fakadni. Az olvasók is biztosan tapasztalták már, hogy egy kiadós sírás után megkönnyebbültek és távoztak belőlük a kínzó feszültségek. Hogyan lehetséges ez? S vajon tudományosan megalapozott-e az az állítás, mely szerint a sírás feszültség-levezető szerepe miatt pozitív hatással lehet egészségünkre?

A pityergésnek fontos szerep juthatott már az evolúciós fejlődésünk során is, hiszen az állatvilágban egyedülálló módon csak az ember képes érzelmi alapon könnyeket hullatni. Evolúciós nézőpontok szerint a sírás az emberi kommunikációban betöltött szerepe miatt maradt fenn az évezredek során. Amellett, hogy egyértelműbbé, intenzívebbé teszi az adott érzelem megnyilvánulását valamint észlelését a másik fél részéről, információkkal szolgál szükségleteinkről, esetleges alárendelődésünkről a másikkal szemben, illetve egyfajta segélykérést is kifejez. Ezen nézőpont szerint a sírást az emberi faj túlélését szolgáló megküzdési módnak tekinthetjük. Napjainkban egyre több kutatási eredmény utal arra is, hogy az érzelmi alapú könnyhullatás nem csak a társas kapcsolatok szabályozásában és a veszély elkerülésében segített minket, hanem hozzájárult testi és lelki egészségünk megőrzéséhez – ezzel is növelve túlélési esélyeinket.

Az egészség és sírás kapcsolatának feltételezése elsőként a pszichoanalitikus teóriákban jelent meg. Az analitikusok szerint az emocionális könnyhullatás segít az agresszív energiák semlegesítésében és feszültségeink levezetésében. Valószínűleg innen ered a hétköznapokban is általánosan elfogadott tézis, mely szerint, aki többet sír az egészségesebb, hiszen nem tárolja magában a feszültségeket. Az emocionális sírással kapcsolatban sok kutatás arra keresi a választ, hogy valóban igaz-e a fenti állítás. Szabó Pál, a sírás neves magyarországi kutatója például egy érdekes összefüggésre világít rá, amikor kérdőíves kutatások eredményeit idézi. Ezek szerint egyes pszichoszomatikus betegségek is hatással lehetnek a sírás mennyiségére: így például a nyombélfekélyben és a vastagbélgyulladásban szenvedők kevesebbet sírnak, mint az átlag, sírással szembeni attitűdjük is negatívabb, míg asztmában és egyes bőrbetegségekben szenvedők a sírás viszonylagos hiányáról számolnak be. Mivel pszichoszomatikus betegségek esetében az emocionális feszültségek fizikai tünetekben nyilvánulnak meg, a fenti eredmény alapján akár arra is következtethetünk, hogy a sírás az egyik hatékony módja lehet a belső konfliktusok feldolgozásának, míg elfojtása káros lehet egészségünkre nézve.

Ezt az elképzelést erősítik amerikai kutatási eredmények is, melyek azt hangsúlyozzák, hogy az emocionális sírás kifejezetten jó hatással van különféle megbetegedésekre, így az ízületi fájdalmakra, allergiára, vagy akár az asztmára is. Ennek hátterében a tudósok szerint a sírás során megjelenő idegrendszeri mechanizmus állhat. Ez a mechanizmus tulajdonképpen azáltal fejti ki jótékony hatásait, hogy „feloldja” a szervezet kóros készenléti állapotát. Többek között ez az idegrendszeri folyamat – melyet szakszóval paraszimpatikus visszacsapásnak neveznek – felel azért is, hogy az érzelmi alapú sírást követően a legtöbben megkönnyebbültséget és felszabadultságot érzünk.

Érdemes kicsit közelebbről is megnézni a sírás hátterében álló idegrendszeri változásokat. Könnyhullatás során szervezetünk tulajdonképpen készenléti állapotba kerül, tehát szimpatikus idegrendszeri hatások lépnek életbe: például növekszik a szívfrekvencia, izzadni kezdünk és gyorsul a légzés is. Mindezek a jellegzetes stressz-reakció részei. Már csecsemőkorban is – amikor a sírás még a gondozó figyelmének felkeltését szolgálja – szorongáskelő helyzetekhez kapcsolódik ez a viselkedésmód: például a kisgyermek sír, ha édesanyja elhagyja a szobát. Ekkor a sírás még az anyához való kötődés viselkedéses megnyilvánulása, de ez a rendszer felnőttkorban is aktiválódhat stresszel teli, veszélyes helyzetek esetén. Jonathan Rottenberg és munkatársai végeztek laboratóriumi megfigyeléseket síró embereken. Munkájuk során felfigyeltek arra, hogy bár a síró embereken megjelennek a stressz-reakció elemei, mint az izzadás vagy a fokozódó szívritmus, ezzel párhuzamosan azonban önnyugtató hatások is jelentkeznek, például lassul a zokogó emberek légzése. Tehát paraszimpatikus illetve szimpatikus idegrendszeri hatások egyaránt jelen vannak sírás közben. Rottenbergék megfigyeléseinek egyik érdekes pontja a következő volt: az önnyugtatás általában tovább tart, mint a negatív hatások, sőt az önnyugtató testi változások a sírást követően is jelen lehetnek. A kutatók szerint többek között ennek köszönhető, hogy a legtöbben megkönnyebbültséget érzünk a sírást követően, hiszen a párhuzamosan zajló pozitív (paraszimpatikus) változásaink úgymond „legyőzik” a stressz-reakciót. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy egy könnyező ember általában empátiát vált ki a környezetből, így már maga a tény, hogy társaink mellettünk állnak és vigasztalnak, hozzájárulhat ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a sírást követően – mindezt Rottenbergék eredményei is megerősítik.

Azt, hogy a sírás fontos eszközünk lehet a nehézségekkel való megküzdésben és a feszültségek levezetésében, semmi sem bizonyítja jobban annál, hogy az ember az egyetlen, aki érzelmi alapon képes sírni, az állatvilágban sehol sem találkozhatunk az érzelemkifejezés ezen módjával. Oka van tehát annak, hogy az évezredek során fennmaradt ez a viselkedési mintázat. Napjainkban azonban a társadalom arra nevel minket, hogy pityeregni nem minden helyzetben megengedett. A szociális elvárások arra késztethetik az embereket, hogy inkább elnyomják valós érzelmeinket, és ne engedjék felszínre törni könnyeinket. Ha nem hiszünk a kutatási eredményeknek, akkor higgyünk inkább saját tapasztalatainknak: sírjuk örömünkben, fájdalmunkban, egyedül vagy másokkal, utána érezni fogjuk – ha csak egy kis időre is – hogy megkönnyebbültünk. S ki tudja, talán már érzelmeink szabad kifejezésével is hozzájárulunk testi és lelki egészségünk megőrzéséhez. OnlinePszichológia.hu, Számel Szilvia
Forrás:
Bylsma, L., Vingerhoets, A. (2007): Crying and Health: Popular and Scientific Conceptions, Psychological Topics 16 (2), 275-296.
Hasson, O. (2009). Emotional Tears as Biological Signals. Evolutionary Psychology, 7(3) 363-370
Péley B. (2001). Az evolúciós gondolkodás szerepe a lelki fejlődés modelljeiben. In: Pléh Cs., Csányi V., Bereczkei T. (szerk). Lélek és evolúció. Az evolúciós szemlélet és a pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest
Rottenberg, J., Bylsma, L. M., Vingerhoets, J. J. M. (2008). Is crying beneficial? Current Directions in Psychological Science, 17 (6), 400-404
Szabó P. (1990a). Újabb adatok az emocionális sírásról. Az MPT és a Magyar Pszichofiziológiai és Egészséglélektani Társaság Közleményei, Pszichofiziológiai füzetek, 5.
Szabó P. (1990b). Könnyek: A vízi energia leghatékonyabb formája? Az emocionális sírás titkai. Természet Világa 121, 222-223.

Burnout – Van visszaút?

Teljesítményelvű világunkban a „többet, olcsóbban, gyorsabban” vezényszavak hatására az emberek jelentős része beleszürkül mindennapjaiba, és lélektelenül, már-már napi rutinként végzi feladatait. Ez a „lelki kiégés” rendkívül veszélyes lehet, hiszen felismerése és kezelése nélkül akár komoly betegségek okozója is lehet.

A burnout angol kifejezés, amely szó szerinti fordításban kiégést jelent. A betegség már régóta jelen van, de csak 1974-ben diagnosztizálta Herbert J. Freudenberger pszichoanalitikus, aki így definiálta a jelenséget: „Krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek”.
Az idő előrehaladtával és a globalizáció térnyerésével azonban új tényezők is hozzájárultak a burnout kialakulásához és elterjedéséhez, így szükséges volt a definíció újragondolása, amelyet végül Ditsa Kafry tett meg, és 1981-ben kissé módosította a fogalmat: „A kiégés tartós vagy ismételt emocionális terhelés eredménye más emberekért való hosszú távú, intenzív erőfeszítéssel összefüggésben”.
A betegség elsősorban az emberekkel foglalkozó szakmákban üti fel a fejét (pl. orvos, szociális munkás, stb.), de a piacgazdaságnak köszönhető állandó versenyhelyzet következtében napjainkban minden foglalkozásban (pl. pedagógus, jogász) megtalálható.
A munkahelyi burnout szindróma kialakulásának számos oka lehet, ezek közül a legjelentősebbek a visszajelzés- és a megerősítés hiánya, az alacsony jövedelem, az extra igénybevétel melletti nagy felelősség, illetve a gyakori krízishelyzet.
Mindenképpen látnunk kell, hogy a kiégés nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem egy hosszas folyamat eredménye, amely különböző szakaszokon megy keresztül, míg elér a végső stádiumba. Ez alapján öt nagyobb részt különítünk el.
Az első az idealizmus szakasza, amelyben még teljesen rendben látjuk a munkánkat, kezdeti lelkesedésünknek hála pedig általában irreális célokat tűzünk ki magunk elé. Ezt követi a realizmus szakasza, amelyben a lelkesedés már alábbhagy, és az érintett tisztába kerül képességeivel és határaival. A harmadik szakasz a stagnálás szakasza, amikorra a munka már mindennapos rutinná válik, így eltűnik a motiváció, nem találunk új kihívásokat, éppen ezért a korábbi teljesítményünk sem növekszik. A negyedik stádium a frusztráció szakasza, amikor az érintett ingerlékeny, feszült lesz, és a teljesítménykényszer miatt rá nehezedő nyomásnak köszönhetően privát élete beszűkül, napjai csupán rutinfolyamattá válnak. Társas kapcsolatai elszegényednek, teljesítőképessége jelentős mértékben csökken. Az ötödik, és egyben utolsó rész az apátia szakasza, amikor is a munkavállaló teljesen összezuhan, általában elhagyja a munkahelyét, és már a magánéletében sem talál örömöt.
Fontos tudni, hogy a kiégés visszafordítható folyamat, és minél hamarabb kezdik el kezelni a pácienst, annál gyorsabb és biztosabb a gyógyulása. Amennyiben nem ismerik fel a folyamatot időben, a pályaelhagyás szinte garantált, de súlyosabb függőség (pl. alkoholbetegség, drogfüggőség) is kialakulhat.
Természetesen a burnout kialakulása is megelőzhető, mint a legtöbb betegségé, amelyért mind a munkaadó, mind a munkavállaló tehet lépéseket. Előbbi egyik ilyen lehetősége a motivációs szint fenntartása (pl. a szakmai fejlődés lehetőségének megteremtésével, a tisztességes bérezés kialakításával, stb.), míg a másik a támogató programok (pl. rendszeres közös megbeszélésekkel) szervezése.
Az előbb említett munkahelyi támogatási lehetőségek azonban gyakran elmaradnak, így az igazi kérdés valójában az, hogy mi mit tehetünk önmagunkért. A legfontosabb, hogy minden embernek tudatában kell lennie, hogy amennyiben huzamosabb ideig egy helyen dolgozik, úgy mindenképpen veszélyeztetve van, és ezzel számolnia kell. Nagyon fontos, hogy a munkában mindig ismerjük saját korlátainkat, és az idealisztikus elképzeléseinket felváltsuk reálisakra.

A betegség kialakulásának megakadályozásában rendkívül hatékonyak lehetnek a különböző relaxációs-meditációs technikák, ugyanis az egész folyamat alapja az a stressz, amelyet az imént említett módszerekkel oldani tudunk. Szintén célravezető lehet, ha élesen elkülönítjük munka- és szabadidőnket, utóbbiban pedig igyekszünk minél több időt egy általunk kedvelt tevékenységgel (pl. zenehallgatás, sport, stb.) foglalkozni, ugyanis a szellemi- és lelki frissesség távol tartja korunk ezen meghatározó betegségét.
Szerző: Kóczán Balázs, Online pszichológia

A SZAKÍTÁS ÖT LÉPCSŐFOKA

A gyász érzése nemcsak halálesethez köthető, hanem egy fájdalmas szakításhoz is. Ilyenkor is egy szeretett személy elvesztése áll a középpontban, még akkor is, ha mi voltunk a kezdeményező felek, és úgy gondoljuk, hogy a kapcsolatot már nem lehetett volna megmenteni, és tulajdonképpen ez az egyik legjobb dolog, ami történhetett. Még ebben az esetben is megsiratjuk kapcsolatunk végét, az állomások is hasonlóak, mintha egy halott személyt gyászolnánk.

1. Tagadás

A tagadás időszakában próbáljuk hozzászoktatni magunkat az új életünkhöz, amiben immár nincs benne egykori partnerünk. Még idegen számunkra az egyedüllét, ilyenkor jelennek meg bennünk olyan gondolatok, amelyek úgy kezdődnek, hogy: „Mi lett volna, ha…” vagy ezekben az esetekben azzal vagyunk elfoglalva, hogy lehetett volna megoldani párkapcsolati gondjainkat. Képtelenek vagyunk tudomást venni a változásról, és mindenben reménysugarakat és kétségbeesett kapaszkodókat vélünk felfedezni.

2. Harag

Sok mindenre haragudhatunk ebben a fázisban: az exünkre, a világra, Istenre, másokra, akiknek van véleményük a szakítással kapcsolatban, és azokra, akiknek nincs. Dühösek lehetünk körülményekre, amelyek elvezethettek odáig, vagy a kapcsolatba belépő harmadik személyre. Ez az az időszak, amikor előszeretettel sértegetjük közös és nem közös ismerősünknek volt partnerünket. Míg a tagadás időszakában reménykedő üzeneteket írtunk, amit utána rögtön megbántunk, úgy a harag periódusa a gyűlölködő, dühös és sértett levelekről szól.

3. Alkudozás

Az alkudozás sokszor a tagadással együtt jelenik meg. Ez az, amikor a csillagokat is leígérjük az égről, és mindent megteszünk, hogy volt partnerünkkel újra minden a régi legyen. Tárgyalunk, kedveskedünk, fenyegetünk és esküdözünk, megváltozunk. Ilyenkor hajlamosak lehetünk arra, hogy ezoterikus módszerekhez folyamodunk, lessük a horoszkópot, még akkor is, ha amúgy nem hiszünk benne, hátha előrejelzi, hogy volt partnerünkkel rendeződik a kapcsolatunk. Az alkudozás ideje az, amikor mindenféle régi ismerőst, családtagot és barátot keresünk fel, hogy rábeszéljék volt partnerünket arra, hogy mégiscsak mi vagyunk a nagy ő.

4. Depresszió

A lehangoltság időszakában már látható, hogy hiába a düh, és bármilyen nevetséges és kétségbeesett kísérlet, párkapcsolatunk már nem lehet a régi. Ilyenkor senkit sem akarunk látni, úgy érezzük, senki sem ért meg minket, és legszívesebben egész nap ágyban maradnánk. Vagy túl keveset alszunk, vagy nagyon sokat. Egyesek evésbe menekülnek, mások alig bírnak egy falatot is lenyelni. Némelyek féktelen mulatozásba kezdenek: kábítószerekhez fordulnak, többet isznak. Az egyetlen dolog, amiben hasonlítunk egymásra ebben a fázisban az az, hogy mindnyájan kilátástalannak érzi a sorsát, és úgy érezzük, már sosem lesz jobb.

5. Elfogadás

Nehéz idáig eljutni, nem is jön gyorsan. Általában kis lépésekben történik, és nem fájdalommentes. Szomorúak leszünk, de megbékélünk a helyzettel. Volt partnerünk már nem jelenti számunkra a világot, szép lassan beilleszkedünk új életünkbe. Érezzük a hiányát, ahogy gondolhatjuk azt is sokszor, hogy sosem fogjuk elfogadni, hogy már nincs velünk. Az elfogadás időszakában természetesek a hullámvölgyek, és visszaesés korábbi fázisokba, de aztán kikászálódunk belőle, és elfogadjuk a szakítást, és tovább lépünk.
Ha ismerjük a szakítás elfogadásának lépcsőfokait, talán könnyebbé tehetjük számunkra ezt a helyzetet. Fontos azonban tudnunk, hogy időt kell hagynunk a magunk számára, az elfogadásra. Ez nem verseny, és nincs is határidő, amit be kell tartani. Az egyik állomás lehet, hogy sokkal tovább tart, mint az előző, vagy jobban megvisel minket, mint a másik. Ezt figyelembe kell venni, és nem szabad siettetni.
Forrás: Psychology Today, Szerző: Sereg Margit

Minek pszichológus, ha semmi bajom?

Legtöbbeknek a pszichológust akkor keresik fel, amikor olyan probléma van az életükben, amit már hosszú ideje nem tudnak egyedül megoldani. Megtettek addigra minden tőlük telhetőt, kerestek segítséget több helyen is, de az élethelyzetük makacsul stagnál, vagy még rosszabb lett.

Van azonban a pszichológusi tevékenységnek egy olyan aspektusa, amire kevesen fordítanak figyelmet, még a szakmán belül is. Ez pedig az „életvezetési támogatás”. Nem arról van szó, hogy okos tippeket adunk a hozzánk fordulóknak, hogyan kellene élniük az életüket. Sokkal inkább arról, hogy az élettel természetesen együtt járó stresszes és kihívással teli helyzetekre segítünk jobb rálátást biztosítani a kliensnek, már a probléma megjelenésekor.
Ezzel elkerülhető, hogy az elakadás eszkalálódjon, és végül krízissé alakuljon át.

Ehhez nem kell pszichológus

Valóban így van ez? Érdemes elgondolkodunk, miért is nem kezelhet az orvos vagy a pszichológus családtagot. A válasz; azért mert nem tud elfogulatlan lenni, és kritikus helyzetben nem tudja meghozni a legjobb döntést, mert érzelmileg túl közel áll a beteghez, klienshez. Vegyük észre, a saját életünkben éppen mi vagyunk a közelálló szakemberek. Sokszor azért vagyunk képtelenek meghozni a megfelelő döntést, mert túlzottan el akarunk kerülni valamilyen kellemetlen érzést. Az érzelmek miatt nem veszünk észre a saját viselkedésünkben olyan dolgokat, amelyek pedig nem csak nekünk, de a környezetünknek is ártanak.
Ez kezdődik az olyan „apróságokkal”, mint hogy kivel mit beszélünk meg. Természetesen csak bíztatni tudok mindenkit a nyitott és őszinte beszélgetésekre a saját párkapcsolatában, családjában, de vajon hol húzódik a határ az érzelmek megosztása és a másik túlzott terhelése között? Vajon egy elhúzódó munkahelyi stressz, ha az állandóan a családi esték témája, mikor válik a másik fél számára kiábrándítóvá? Mikor fogja azt gondolni, hogy ha képtelenek vagyunk megoldani a saját életünket, akkor hogyan lehetne ránk számítani mint erős családfő vagy érzelmi biztonságot nyújtó anya?
Ha a baráti társaságban átmeneti feszültség van, mennyire okos ötlet annak minden részletét kibeszélni otthon? Ekkor a párunk lesz érzelmileg érintett természetesen a történetben, és mindenképpen a mi oldalunkra áll (általában). Ha pedig esetleg mi sérültünk ebben a barátságban, de később megbocsátunk, hogyan várhatjuk el, hogy a párunk is megbocsásson, ha egyszer neki nincs meg az a több éves vagy évtizedes érzelmi kapcsolat a barátunkkal. Ő csak arra fog emlékezni, hogy ez a barát, bántotta az embert, akit ő szeret.
Vagy éppen fordítva, ha barátainknak panaszkodunk a társunkról, majd később megbocsátunk, hogyan tudjuk őt ismét levinni a társaságba? Hogyan fogja magát a párunk érezni, főleg ha tudja, a társaság tagjainak ventiláltunk a nehéz időkben? Az ilyen helyzetek sajnos túl sokszor vezetnek az amúgy még megmenthető párkapcsolatok vagy barátságok megszakadásához.
Pedig nem kell ennek így történnie. Éppen ezekben a helyzetekben tud hatékony lenni egy pszichológus, akivel meg lehet beszélni a stresszes, fájdalmas érzelmektől terhes történéseket. A pszichológus, akit kísérőnek választ, bár természetesen az Ön érdekeit tartja szem előtt, sosem lesz érzelmileg elfogult Önnel, mert nem az a dolga, hogy felvidítsa, hanem az, hogy segítsen a hosszú távú boldogságát szem előtt tartva haladni az Ön által választott úton.
A segítővel utána nem fog leülni az Ön barátaival, családjával beszélgetni. Amit megoszt vele, mindig csak kettejük közt marad.

Miben segíthet még?

Mindig az aktuális élethelyzethez alkalmazkodva segíthet Önnek új képességeket elsajátítani: taníthat stresszkezelést, segíthet az önismeret fejlesztésében, támogathatja az Ön fogyókúráját, rendszeres sportolását. Ha az életében vannak még lezáratlan fejezetek, azok tisztázásában is segíthet. Mindenkinek vannak titkai, amikről nem szeret beszélni, mert úgy gondolja, ha arról az ismerősei tudnának, többé nem úgy tekintenének rá, mint azelőtt. Ez egy pszichológussal sosem fordulhat elő. Neki nincsenek Önnel szemben elvárásai. Nincsen közös, élményekben gazdag múltjuk. Ez egy egészen másfajta kapcsolat.

Milyen ez a kapcsolat?

Olyan, amiben Ön őszintén és nyíltan lehet saját maga. Ahol nem kell titkolóznia, megfelelnie, álarcot viselnie. Újszerű élmény ez, mert megszoktuk, hogy minden szerephez tartozik egy viselkedés, öltözködés, megengedett „érzelemcsomag”. De vajon kik vagyunk, amikor semmilyen maszkot nem viselünk? Milyen emberek vagyunk olyankor? Lehetséges ez egyáltalán? Van valaki a maszkok alatt, vagy csak az álarcok sokasága van? Erre is fényt deríthet; Önnek mit jelent az „Én”.

Támogatás vagy terápia?

Az „életvezetési támogatás” több dologban is különbözik a hagyományos terápiától. Az egyik, hogy nincs mindig cél és időkorlát. Természetesen, amennyiben felmerül egy egészen konkrét probléma, akkor szükség van cél megfogalmazásra is, de általánosságban ez egy támogató beszélgetés. Éppen ezért a gyakoriság is folyamatosan változik. Az első néhány alkalommal érdemes hetente találkozni (3-5 alkalommal), amíg egymásra hangolódnak a pszichológussal. Ez alatt el tudja dönteni, hogy akar-e, tud-e hosszú távon is együtt dolgozni vele. A heti rendszeresség sokaknak mind időben, mind nem utolsó sorban anyagilag is megterhelő lehet, ezért abban az időben, amíg nincs valamilyen konkrét, akut probléma (hirtelen munkahelyi stressz, gyermek születése, válás, halál, baráti vagy családi konfliktus stb.), ideális a kétheti találkozás. A rendszerességen folyamatosan, rugalmasan lehet változtatni, ahogy arra Önnek szüksége van.

Életvitel

Egészséges táplálkozás, vitaminok, ásványi anyag egyensúly, rendszeres sport, kirándulás a természetbe, megfelelő alvás. Hihetetlen időt és energiát áldozunk arra, hogy a testünket egészségesnek és szépnek őrizzük meg a kiegyensúlyozott étrend-mozgás-pihenés háromszögében. Úgy hiszem, többek vagyunk mint pusztán a testünk. Talán ideje, hogy a lelkünk egészségéért is rendszeresen tegyünk valamit.
Szerző: Csukás Csaba pszichológus, OnlinePszichológia.hu

Merülés a tudattalanba – álmaink világa

Álmodni, álmodozni – e két szó más jelentést takar ugyan, egy azonban közös bennük: vágyaink, fantáziáink fejeződnek ki általuk. Mindkét tevékenység létszükséglet: gondoljunk csak bele, milyen nehéz lenne az élet, ha képtelenek lennénk kiszakadni a valóság szorításából.

A nappali fantáziálásnál azonban az álmok jóval rejtélyesebb lelki jelenségek. Már az ősi kultúrákat is foglalkoztatta, hogy az álmokban megjelenő képek, állatok, szimbólumok mire utalhatnak az illető sorsának alakulása szempontjából. Az interneten rengeteg álomfejtéssel foglalkozó oldalt találhatunk, a könyvesboltok polcai is roskadoznak a különféle álmoskönyvektől. Az álmok jelentésének magyarázatai főként a népi hagyományokból, megfigyelésekből táplálkoznak, a régi álmoskönyvek általában egy-egy tárgyhoz, növényhez, állathoz való jelentéstulajdonítást tartalmaznak. Például a magyar álomfejtésben a gabona megjelenése az álomban gazdagságot, nyereséget jelez, míg a fehér ló a megelégedett, boldog házaséletet jelenti. Kultúránként azonban más és más értelmezéseket találhatunk álmaink tartalmát illetően.

Sigmund Freud egyenesen a tudattalan megismerésének királyi útjaként definiálja az álmokat. Mindaz tehát, ami nappal nem jut el a tudatunkba, de ott lakozik lelkünk mélyrétegeiben, alvás során képek, jelenetek, szavak vagy hangok formájában utat tör magának. Alvás során meglazul a szuperego és az ego, vagyis a lelkiismeret és a józan ész hatalma, ez teszi lehetővé, hogy vágyaink és fantáziáink megjelenhessenek.
Az álmok legtöbbször mégis nagyon homályosak és kétértelműek. A józan ész ugyanis, bár szigora lazul némiképp, de alvás során is megőrzi ellenőrző mivoltát. Az álmok éppen ezért csak homályos utalásokat tartalmaznak a valós gondolatokra, ezzel kijátszva a tudat cenzúráját. Ezért is fordulhat elő – vallja Freud – hogy az álmokban gyakoriak a kihagyások, sűrítések, a különféle gondolati tartalmak, nappali események önkényes összekapcsolásai.
Freud tanítványa, Carl Jung is mélyrehatóan foglalkozott az álmok tanulmányozásával. Freuddal ellentétben Jungtól nem állt távol a spiritualitás, s mindez az álmokról alkotott elképzeléseire is rányomta a bélyegét. Szerinte az álmok fő funkciója, hogy a tudatos munkát (gondolkodás, emlékezés, stb.) kompenzálják, ezzel fenntartva az egyensúlyt a tudat és a tudattalan között. Jung emellett nagy hangsúlyt fektetett az álmok jövőt előrejelző szerepére is, illetve arra, hogy álmaink szereplői tulajdonképpen személyiségünk egy-egy részét képezik. Szerinte nem lehet az egyes emberek álmait egységes szimbólumok alapján értelmezni, mindig figyelembe kell venni, hogy az adott szimbólum az egyén számára milyen jelentéssel bír, milyen emlékek, érzések kapcsolódnak hozzá.

Mint láthatjuk, a pszichoanalitikus irányzat, mint a tudattalan fogalmának megalkotója, nagy hangsúlyt fektet az álmok és azok értelmezésének szerepére. Kétségtelen, hogy nagy információanyaggal bírnak nem tudatos működéseinkre vonatkozóan.

Az érzelmileg telített, vizuálisan élénk álmok általában az alvás REM szakaszában jelentkeznek, s ha ebből a szakaszból ébredünk, jobban emlékszünk az álmainkra. Az alvás során tulajdonképpen az álmok segítségével dolgozzuk fel és rendszerezzük azokat az érzelmi hatásokat és információkat, melyek napközben érnek minket, ezzel segítjük agyunk regenerációját. Kivétel nélkül minden ember álmodik, egy éjszaka akár többször is, ennek biológiailag (is) adaptív funkciója van. S talán ha jobban odafigyelünk álmainkra, utat találhatunk saját vágyainkhoz és rejtett gondolatainkhoz is.

Felhasznált irodalom:
Freud, S.,(1900). Álomfejtés. Budapest, Helikon
Krúdy Gy. (1925). Álmoskönyv
Szerző: Számel Szilvia, OnlinePszichológia.hu (szerkesztve)

Pacsirták és baglyok: nappali és esti emberek

A pacsirta típusba sorolható személyek jobb pszichológiai egészségmutatókkal jellemezhetők, mint a baglyok
Alighanem mindenkivel megesett már, hogy amikor egy átvirrasztott éjszaka után, a végkimerülés határán a reggeli órákban végre ledőlhetett az ágyába, hiába érezte kényelmesnek, puhának és melengetőnek várva várt fekhelyét, hiába húzta el a sötétítőt, akárhogy is forgolódott a takaró alatt, valahogy mégsem jött álom a szemére.

Vagy ha mégis sikerült elaludnia, felszínes, éber és korántsem pihentető alvásban volt része. Nem csoda, hiszen a reggeli órákban, elsősorban a 10 és 12 óra közti intervallumban az „alvás kapuja” zárva van, sőt egyes alváskutatók az úgynevezett tiltott alvászónák közé sorolják ezeket az órákat.
De vajon miért nem alhatunk, amikor szervezetünk egyértelműen jelzi, hogy erre lenne szüksége? A kérdésre a magyar származású svájci alváskutató, Alexander Borbély két-folyamat modellje kínálta a legmeggyőzőbb választ. Eszerint az elalvást és ellentétét, az ébredést két tényező befolyásolja. Az első, amelyet (az angol Sleep szó rövidítéseképpen) S-faktornak nevezett el, az ébren töltött idő függvénye. Az S-faktor „altató ereje” exponenciálisan növekszik, azaz minél tovább vagyunk ébren, annál nagyobb lesz a valószínűsége annak, hogy elálmosodunk és elalszunk. De mint a fenti példából is látszik, vannak időpontok, amikor könnyebben alszunk el, míg máskor igencsak nehéz álomba merülnünk. E jelenség hátterében az egyén napszaki ritmusa áll, amelyet C-faktornak (cirkadián faktor) nevezünk. E tényező ingadozása határozza meg 24 órás ritmusunkat. A C-faktor leginkább egy szinuszoid hullámra hasonlít, amelynek dombjai fokozott éberséget, völgyei pedig álmosságot jeleznek.

A megfelelő alvásminőség tehát e két tényező ideális összhangján múlik: az S-faktor, azaz a hosszan tartó ébrenlét hatására kialakuló alvásnyomás és a C-faktor, napi ritmusunk passzívabb időszakának találkozása teremti meg a hatékony és pihentető alvás előfeltételeit. Az emberi faj esetében a passzívabb időszak az éjszakai óráktól a reggeli órákig – általában este 10-11-től reggel 7-8-ig terjed. Az alvás kapuját éjszaka a C-faktor tágra nyitja, így könnyen álomba merülhetünk. Ám ha ez valami miatt nem sikerült, akármilyen fáradtnak érezzük magunkat, jobban tesszük, ha a reggeli órákban mégsem dörömbölünk, mert ekkor a napszaki ritmusunk többnyire zárva tartja az alvás kapuját…

A kronobiológia tudománya a szervezet belső ritmusainak sajátosságait és ezek egyéni eltéréseit vizsgálja. Az emberek napszaki ritmusaik alapján elkülönülő csoportokba sorolhatók. A reggeli kronotípusba sorolható személyek, az úgynevezett „pacsirták” korán ébrednek s kifejezetten frissek és üdék a reggeli órákban, éjszaka viszont korán elálmosodnak és nehezükre esik sokáig fennmaradni. A kronotípusok másik végpontját a „baglyok” alkotják, akiknek tantaloszi kínokat jelent kora reggel kikelniük az ágyból – egész délelőtt álmosnak, bágyadtnak érzik magukat, és szinte csak a délutáni órákban sikerül önmagukra lelniük. Este viszont fizikailag és szellemileg is felélénkülnek, és csak az éjjeli órákban vagy kora hajnalban érzik úgy, hogy már ideje lenne ágyba bújniuk. Természetesen nemcsak ezek a szélsőséges ritmusú alkatok léteznek, hanem a legtöbb ember valahol a két végpont között helyezkedik el, amolyan „köztes típust” alkotva. Számukra nem jelent különösebb nehézséget, ha például a megváltozott munkakörülmények miatt egy-két órával a szokásosnál korábban kell felkelniük, vagy éppen valamivel tovább kell fennmaradniuk.
SZERZŐ: SIMOR PÉTER, Mindennapi Pszichológia (szerkesztve)

Miért kiabálunk, amikor dühösek vagyunk?

Egy hindu szent, aki elment a Gangesz folyóhoz megfürödni, egy családot látott a folyóparton, akik mérgesen kiabáltak egymásra. Odafordult a tanítványaihoz, mosolygott és megkérdezte:

“Miért kiabálnak az emberek, amikor idegesek egymásra?”

A tanítványok gondolkodtak egy ideig, majd az egyikük ezt mondta:

“Azért, mert ilyenkor elveszítjük a nyugalmunkat.”
“De miért kiabálunk, amikor a másik személy ott áll mellettünk? Mondhatnánk neki sokkal halkabban is” – kérdezte a szent.

A tanítványok tanakodtak még, de nem találták a megfelelő választ.

Végül a szent elmagyarázta:

“Mikor két ember mérges egymásra a lelkük eltávolodik egymástól. Hogy leküzdjék, ezt a távolságot kiabálniuk kell, hogy meghallják egymást. Minél mérgesebbek, annál hangosabban kiabálnak, hogy leküzdjék a nagy távolságot. Mi történik a szerelmeseknél? Ők nem kiabálnak egymásra, hanem halkan beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Köztük lévő távolság nincs is vagy nagyon kicsi.”

A szent folytatta:

“Amikor még jobban szeretik egymást mi történik? Nem beszélnek, csak suttognak, és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Végül már suttogniuk sem kell, csak egymás tekintetéből megértik egymást. Ez mutatja meg milyen közel áll két ember egymáshoz, amikor szeretik egymást.”

Ránézett a tanítványaira és ezt mondta:

“Ezért amikor vitáztok, ne hagyjátok, hogy lelketek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik eltávolítanak egymástól, különben egyszer eljön a nap, mikor akkora lesz a távolság köztetek, hogy lelketek többé nem talál vissza egymáshoz.”
(Ismeretlen)

NE ADD FEL SOHA! VALAMIT MINDIG LEHET TENNI!
(Ismét egy tanmese, most a krízisben lévőnek.)

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni, nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba.

A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami különöset csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést.
(Ismeretlen)

Dermedtséggel kezdődik, aztán jön az üresség és a harag

Bármilyen paradoxonnak is tűnik, de a gyász mindig az életről szól, arról, hogyan tudunk tovább élni a fájdalom után, hogy hogyan tudjuk elfogadni saját halandóságunkat.

A halál oka a halandóság

A gyász hosszú és kemény folyamat. Persze, mind mások vagyunk, mind kicsit máshogy éljük meg a veszteséget, de a halál feldolgozásának lépései, a gyász kísérőtünetei előbb vagy utóbb mindenkinél megjelennek, eltűnnek, majd újra és újra visszatérnek.

Az eleje egyfajta dermedtség, hiába érzi az ember, hogy nagyon fáj, hogy nagy a hiány, de mintha elhagyták volna az érzések: üresnek érzi magát. Ehhez az első időszakhoz általában hozzátartozik a tagadás, az, hogy az ember nem akar, nem bír szembenézni a tényekkel. Így igyekszik megvédeni magát. A gyász kezdeti időszakában felbukkanó tünetek hiába ijesztőek, hiába tűnnének más körülmények között kórosnak, ebben a helyzetben teljesen természetesek. A gyászoló a kezdeti időszakban (első néhány hónap, de akár egy év is lehet) gyakran depressziós tüneteket produkál, hallucinál, alvás- és étvágyzavarai lehetnek, erőtelen, a hangulata negatív.

Mindeközben az első dermedt ürességet a heves érzések váltják fel, jön a hangulatingadozás, a bánat, a szomorúság, a fájdalom és a kétségbeesés, de a legjellemzőbb érzelem mégis a düh. A diffúz düh. „Az ember ilyenkor haragszik a körülményekre, a halottra, a többi hozzátartozóra, az orvosra, a haláleset okozójára, a betegségre, a sorsa.
Ez érzelmileg nagyon nehéz, hiszen hogyan is lehetne haragudni például a sorsra? Hogyan lehetne haragudni az Istenre? Vagy hogyan lehetne haragudni a halottra, aki annyira hiányzik? Valójában ilyenkor nem is rájuk, nem ezekre a dolgokra haragszik az ember. A düh az elmúlás felfoghatatlanságából ered. Ebből fakadnak a gyötrő gondolatok, a folyamatos kérdések: a miért történt? miért most? miért így? A válasz pedig az, hogy a halandóságunk miatt. Ezzel kell szembenéznünk. A halálnak a halandóság az oka, nem egy baleset, egy műhiba vagy egy elzáródott ér. A gyász nem történhet meg úgy, hogy ezzel a ténnyel ne nézzünk szembe, hogy ne fogadjuk el a halandóság törvényszerűségét. Nincs más lehetőségünk.

Talán az időjáráshoz hasonlíthatói a halál. Akkor esik az eső, akkor fúj a szél, amikor akar, olyan erővel, ahogyan akar, ezt nem tudjuk befolyásolni. Nem lehet tudni, hogy mikor és hogyan halunk meg: ez nem kívánságműsor. Ha az ember a folyóban úszik, meg lehet próbálni az árral szemben haladni, de ha kinézünk a partra, látjuk, hogy iszonyú erőfeszítéssel maximum annyit érhetünk el, hogy egy helyben maradunk, és amikor mi már elfáradtunk, a folyó még mindig ugyanolyan erővel folyik, ő győz. Ha azonban hagyjuk, hogy sodorjon az ár, könnyebb lesz. Mindenképpen könnyebb, mint szembeszállni ezzel az erővel és biztosan veszíteni. A gyászmunka egyik kulcspontja tehát az, hogy meg kell barátkozni azzal az erővel, ami az élet és a halál kérdéseit uralja, meg kell tanulni elfogadni a természet erejét, a természet rendjét. Bármikor is érjük el ezt a pontot, onnantól kicsit enyhül a kínlódás, csökken a kínzó kérdések sora.

A halál elfogadásának folyamatát sokban nehezíti a kultúránk, amiben a fiatalság, a fittség, a vitalitás az érték, amiben a halált tabuként kezeljük, tagadjuk, elhessegetjük. Minél jobban rettegünk valamitől általában, annál jobban igyekszünk távol tartani magunktól, ettől azonban csak még félelmetesebbé válik. Ha azonban képesek vagyunk szembenézni a félelmeinkkel, felszabadulunk. A halállal való foglalkozás tehát felszabadít, a halál nem lesz tabu többé, természetessé válik, a tőle való rettegés feloldódik. Ez egy olyan feladat, amit mindenkinek magának kell elvégeznie, de ettől még a gyász folyamatában rengeteget segíthet a környezet, a család, a barátok, és rengeteget segíthet a sorstársközösség is.

Elfogadás kell és türelem

A gyászolók számára az egyik legnehezebb dolog az, hogy a környezetük nem elfogadó velük szemben. A halál ugyanis kínos kérdés, egy társadalmi tabu, így az emberek valaki gyászával találkozva ijedtek és tanácstalanok, és ha még meg is próbálnak segíteni, gyakran az is rosszul sül el. Nem segítünk azzal, ha a gyászolót megpróbáljuk visszarángatni az életbe, ha azt tanácsoljuk, lépjen túl, hogy felejtse el a fájdalmát. Ezekkel a tanácsokkal nem lehet mit kezdeni. A depressziós sem lesz jobban attól, ha felszólítjuk, hogy legyen már vidám. Ezzel csak a meg nem értettségét, a magányát erősítjük. Hogy akkor mégis mit lehet tenni?

A gyász kezdeti időszakában abban kell segíteni, hogy a gyászoló túlélje a hétköznapokat: konkrét segítségre van szüksége a mindennapi élethez, feladatokat kell átvenni tőle, elintézni helyette ügyeket, működtetni az életet. Fontos az is, hogy a környezet legyen nagyon türelmes a gyászolóval, hogy tolerálja a hangulatingadozásait és ne támasszon vele szemben elvárásokat. Érdemes megpróbálni a gyászolókat aktivitásokba belevonni, kimozdítani őket az otthonukból, és ha ez nem megy egyszer, hát megpróbálni másnap és harmadnap is.

Tudnunk kell, hogy a gyászhoz, a feldolgozáshoz idő kell –hogy mennyi, az személyfüggő, hiszen a gyász a személyiség sok rétegét megmozdítja, sok korábbi fájdalmat is felszakíthat, tehát ezt a folyamatot nem lehet és nem is szabad siettetni. A legfontosabb pedig az, hogy legyen türelmünk újra és újra meghallgatni őt, még akkor is, ha ugyanazokat a dolgokat ismétli, ha ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, és legyűrni magunkban az ösztönt, hogy válaszoljunk ezekre, hogy tanácsokat adjunk.

A gyászolónak nyitottság kell, türelem, elfogadás és társaság.

Szerző: Sákovics Diána, dívány (szerkesztve)

“HA VALAKIT ELVESZÍTETTÜNK, AKIT SZERETTÜNK, a lélek azonosulással gyógyul.

Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette.

Valamit föltámasztunk abból, aki elment, egy darabkát belőle beépítünk az énünkbe. Őt már nem kapjuk vissza, de valamit belőle mégis megőrizhetünk halálunkig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.”

Prof. Dr. Bagdy Emőke: Utak önmagunkhoz

NE HIGGYÜNK A SZEMÜNKNEK?

A MEGBOCSÁTÁSRÓL

Mindannyian szenvedünk el sérelmeket másoktól, akikre néha olyan dühösek vagyunk, hogy legszívesebben eltüntetnénk őket a föld színéről. Máskor pedig saját tévedéseinken nem tudunk felülkerekedni. Megbocsátani nehéz, saját magunknak és másoknak egyaránt. A magunkkal hordozott sérelmek viszont megkeserítik az életünket; a megbocsátás képessége a mentális és a fizikai egészségünkre is jó hatással van.

A megbocsátás csökkenti a stresszt és a depresszió kockázatát

A kutatások tanúsága szerint, ha meg tudunk bocsátani, kevesebb stresszel szembesülünk, a szorongás és a feszültség csökken, és a depresszió kockázata is kevésbé fenyeget. A magunkban tartogatott harag viszont épp ellenkező hatással bír, és még a szív- és érrendszeri megbetegedések kockázatát is növelheti. Bár tudjuk, hogy megbocsátani hasznos, ez még nem jelenti azt, hogy könnyű is.

Az alábbiak átérzése, átgondolása azonban egyszerűbbé teszi a dolgunkat.

A megbocsátás nem egyenlő a felejtéssel. Azok, akik komoly sérelmeket szenvedtek el a múltban, valószínűleg sosem fognak megfeledkezni róla. De nem is kell; inkább tanuljunk belőle, hogy ne éljük át még egyszer.

A megbocsátás nem jelenti azt, hogy elfogadnánk, ami velünk történt. Ha nem haragszunk a másikra, ezzel önmagában még nem üzenjük neki azt, hogy jóváhagyjuk, amit tett.

A megbocsátás nem egyenlő a gyengeséggel és a naivitással sem. Aki megbocsát, még nem buta vagy bolond, mindössze szeretne nyugodtabban élni.

Megbocsáthatunk úgy is, hogy a másik fél valójában nem fogadja el az ajánlatunkat, ugyanis nem látja be, hogy amit tett, nem volt helyes. De ez nem probléma, hiszen a megbocsátással elsősorban saját magunkkal teszünk jót.

A megbocsátás egy folyamat; nem egyik pillanatról a másikra történik, tehát dolgoznunk kell rajta. Az sem baj, ha nem tűnik el teljesen a harag, mindössze a mértéke csökken.

A megbocsátással növelhetjük egészségünket és szociális kapcsolataink minőségét; hiszen a folyton mérges, elégedetlen és szomorú emberek társaságát senki sem szereti.

A megbocsátás kulcsa a harag elengedése. Ha nem neheztelünk tovább a másikra, hanem továbblépünk, sokkal jobb életminőségre számíthatunk a továbbiakban.
pszichologuskereso.hu (szerk.)

OPTIMIZMUS ÉS PESSZIMIZMUS

Az optimizmus és pesszimizmus nem velünk született temperamentumvonás, hanem karakterkérdés, azaz a bevésődésnek, a szociálisan eltanult minták hatásának köszönhető.
Aki pesszimista, annak legalább az egyik szülője ilyen volt, ő pedig ezt tanulta, azonosult vele.
Ahogyan azonban megtanultuk, úgy le is nevelhetjük egymást az aggodalmaskodó, a bajokon rágódó viselkedésről. Ha elér minket az aggódás gondolata, csináljunk úgynevezett GONDOLATSTOPOT, mondjuk azt magunkban: nem!…
Legyen szerződés a családtagok (esetleg munkatársak) között, hogy figyelmeztetjük egymást, és leállítjuk a rágódó közléseket, a felesleges aggodalmakat.
…próbáljuk átfogalmazni a blokkolt negatív gondolatokat pozitívvá. Változtassunk nézőpontot, és ugyanannak a dolognak próbáljuk a pozitív oldalát is megkeresni. Belehajtott valaki az autódba, és ezért dühöngsz, keseregsz? Állandóan ezzel foglalkozol? Mi volna, ha eszedbe jutna az a pozitívum, hogy nem haltál meg, nem lettél nyomorék, sérült, sőt van biztosításod is, így megúsztad a súlyos dolgot ép bőrrel, relatíve kisebb veszteséggel? Elvesztetted egy fontos tárgyadat? Ez a tárgy nem az életed – az meg van.
Ami pótolható, azon ne keseregj, elegendő, ha a visszafordíthatatlan veszteségek szomorítanak. Még ez esetben is próbálj a helyzetből kitekinteni: mire tanít, mit üzen az adott veszteség, miben változol általa?
Bagdy Emőke: Hogyan lehetnénk boldogabbak?

AZ ŐSBIZALOM

Életünk, társadalmunk tele van stresszhelyzetekkel, melyek szorongást, feszültséget keltenek bennünk. Vannak akik érzékenyebben élik meg ezeket és vannak akik úgy tűnik jobban fel vannak vértezve, kiegyensúlyozottabbak, kevésbé szoronganak a mindennapi konfliktusoktól. A szorongás valójában hosszú időn át megélt félelemérzés.
Erikson szerint a mentális épség legalapvetőbb feltététele az a bizalmi érzés, mely az első életév élményeiből táplálkozó mindent átható attitűd magunkkal és a világgal szemben. Ez az érzés a jó anya-gyermek kapcsolatból fejlődik ki, amit „ősbizalomnak” nevezhetünk, vagy találkozhatunk Bálint Alice megfogalmazásában a “primer szeretet” kifejezéssel is. Az ősbizalom az az állapot, melyben az ember jónak, szerethetőnek éli meg önmagát és a környezetét. Akkor tudjuk magunkat igazán szeretni, ha már egyszer őszintén szerettek minket.
Ez az érzés a kielégítő anya-gyermek kapcsolatban alakul ki és megléte szükséges a világban való eligazodáshoz, a kapcsolatteremtési készségek megfelelő alakulásához. Ha az anya megfelelő módon reagál csecsemője igényeire, bátorítja és szeretettel fordul felé, akkor a gyermek felnőve nyugodtabb, magabiztosabb lesz, optimistán fordul az emberek és a világ dolgai felé.
A csecsemőknek és a kisgyerekeknek nincs veszélyérzetük, érdeklődők, aktívak, mindent szeretnének megismerni. Nem óvatoskodnak, igyekeznek elérni, megérinteni, birtokba venni a dolgokat, tehát a további nevelésük során, a szerető, megengedő attitűd mellett szükséges a gyermekek számára a korlátok felállítása. A korlátok biztonságot nyújtanak, mert kapaszkodókat jelenetek a világ dolgaiban való eligazodáshoz.
Az ősbizalom nem attól sérül, hogy nyilvánvalóvá tesszük, mi a kívánatos viselkedés számunkra és mi nem, hanem attól, hogy gyermekünk folyamatosan az anyai félelmekkel, szorongással szembesül és ezért nem tud kialakulni a világgal és önmagával szembeni bizalom. Ebben a helyzetben a legfontosabb a kommunikáció! Ha sokszor hangzik el, hogy „ne csináld, mert megsérülsz”, „ne mássz fel, mert leesel”, „ne fogd meg, mert leejted”, „ne próbáld, mert kiöntöd” – ezzel azt üzened, „ne, mert nem vagy rá képes”. Ha a „várj egy kicsit, segítek” – mondat hangzik el, azt üzened, hogy “megpróbálhatod, melletted állok”, a „ne mássz tovább, mert túl magas és ott már nem tudok segíteni” típusú mondat üzenete, hogy ezt már nem szabad, mert egy olyan veszélyes helyzet alakulhat ki, amiben egyedül marad, megfosztja magát segítségünktől.
Apró különbségek ezek, mégis jelentős hatással bírnak a kicsik jövője szempontjából.
Írta: Burján Judit pindur.hu

Mi is az a pánikbetegség?

Pánikbetegség. Egyre többet halljuk manapság ezt a kifejezést. Na de mit is jelent pontosan? Mivel jár ez a betegség, és hogyan alakul ki? Kiket érint? Kik lehetnek a potenciális áldozatai? Lehet-e kezelni? És milyen következményei lehetnek az egyén életére nézve? Nos, ennek járunk utána az alábbi cikkben.
A legegyszerűbb talán ha Atkinson és Hilgard nagysikerű könyvében leírt példával kezdjük. „Hédit az utcán, lakásától nem messze rohanták meg a félelmetes, mindent elárasztó fiziológiai tünetek. Egész teste megfeszült, dőlt róla a verejték, szíve kalapált. Forgott vele a világ, azt se tudta, hol van. Egyből arra gondolt, hogy „Szívrohamom van, nem bírom tovább! Mindjárt valami szörnyűség történik velem, meg fogok halni!” Hédi addig állt kővé dermedve az utca közepén, amíg valaki oda nem ment segíteni neki.” (Atkinson & Hilgard 2005)
Na de mi is történt Hédivel? Ami a leginkább szembetűnő, azok a hirtelen fellépő fiziológiai tünetek, mint az izomfeszülés, verejtékezés és a szívkalapálás. Ezek a reakciók veszélyhelyzetben teljesen normális reakciók lennének, azonban Hédit itt nem érte semmiféle atrocitás, így tehát ezeknek a szorongásos tüneteknek az ő esetében más az eredetük. Nos, Hédi egy pánikrohamot élt át.
A pánikroham tehát az elszenvedő fél számára egy negatív állapot, amit úgy él meg, hogy éppen egy rettenetes és szörnyen rossz dolog történik vele. Ezt az állapotot tipikus fiziológiai tünetek kísérik, mint például a légszomj, ájulás, hányinger, verejtékezés vagy éppen a heves szívdobogás. Ezek általában egyszerre vannak jelen, és a vegetatív idegrendszer szimpatikus ágának túlsúlyából adódnak. A legszélsőségesebb esetben akár halálfélelem is felléphet. Ha ezek a pánikrohamok rendszeressé válnak, akkor diagnosztizálják a pánikbetegséget. Az egyén már attól is szorong ez esetben, hogy egy-egy roham esetlegesen bekövetkezik. Az egyének gyakran gondolják, hogy halálos betegségben szenvedek, és már semmi sem segíthet rajtuk.
E betegség leginkább a fiatalabb korosztályt érinti, nagyjából a 18-35 éveseket öleli fel és a nők körében gyakoribb, mint a férfiaknál. Nagyon gyakori, hogy egy-egy stresszes időszak – túlhajszolt életmód, stresszes párkapcsolat – után lépnek fel az első tünetek.
A pszichológusok szerint a pánikbetegség kialakulásának lelki okai vannak. A következő jelenségeket tulajdonították az okok közé: halálfélelem, helytelen stressz kezelés, érzelmi egyensúly felbomlása és pszichés konfliktus. A halálfélelem: az illető túlzottan fél mások és saját életének elvesztésétől – gyakran indokolatlanul. A másokhoz való túlzott ragaszkodás akár pánikrohamhoz is vezethet, méghozzá a tudattalan félelem tükröződéseképpen.
Helytelen stressz kezelés: a stressz mára az emberiség népbetegsége lett. Szinte mindenki ki van téve neki nap, mint nap. A stresszt tudni kell kezelni a megfelelő technikákkal. Van, akinek ez megy, és van, akinek nem. Azoknál, akik nem képesek megbirkózni vele gyakrabban diagnosztizálnak a későbbiekben pánikbetegséget.
Érzelmi egyensúly felbomlása: ha az illetőnél az érzelmi egyensúly felborul, vagy negatív oldalra billen, akkor kénytelen szembenézni az érzelmi problémákkal. Ha ezekkel sikeresen megbirkózik, akkor a személyiségben semmiféle zavar nem lép fel. Azonban ha nem tud velük mit kezdeni, és problémákba ütközik, akkor ennek eredményeképpen megjelenhet a pánikbetegség.
Pszichés konfliktus: Fontos, hogy az életben adódó konfliktusokat – legyen az munkahelyi, magánéleti, vagy akár párkapcsolati – mindig megfelelően kezeljük és próbáljuk megoldani őket. Ezek gyakran nehézségeket okoznak azonban. Viszont kell az, hogy az egyén felvegye velük a harcot, és megpróbálja legyőzni őket. De vannak, akik a menekülés mellett teszik le a voksukat, és nem képesek a gondokkal farkasszemet nézni. Az ilyen embereknek nyújt kedvező lehetőséget a pánikroham, egyfajta menekülésként szolgál nekik.
Nagyjából a betegek felénél alakul ki az ún. agorafóbia, ami annyit jelent, hogy az egyén retteg az olyan helyzetektől, ahonnan nem tudna kiszabadulni, vagy nem kaphatna segítséget. Rettegnek a pánikrohamoktól és nem bírják elviselni a szűk és zárt tereket, mint mondjuk egy lift vagy egy busz. Tartanak mások véleményétől, attól, hogy az esetleg pánikrohamokat mások nevetségesnek és kicsinyesnek tartanak majd. Kerülnek minden olyan helyzetet, ami számukra kellemetlen lehet, így életterük eléggé beszűkül, és társas kapcsolataik esetenként szinte a nullára redukálódik. Nem nagyon mozdulnak ki otthonukból és a megszokott helyeikről, mert úgy érzik, hogy számukra ez a biztonságos, itt nem érheti őket baj.
Az agorafóbia természetesen kialakulhat pánikbetegség nélkül is, azonban a legtöbb agorafóbiásnak vannak pánikszerű tünetei, főleg társas helyzetekben. Ez a betegség kihat a mindennapi életre, és teljesen ellehetetleníti azt. Így az egyének a tehetetlenség miatt gyakran fordulnak különféle tudatmódosító szerekhez (alkohol, drog), hogy valahogy mégiscsak elviselhetővé tegyék a mindennapjaikat.
A pánikbetegséggel és/vagy az agorafóbiával nem könnyű együtt élni, de lehet. Fontos, hogy időben felismerjék a betegséget, és szakemberek kezeljék azt. Ugyanis ha nem ismerik fel, és nem kezelik, akkor könnyen krónikussá válhat. A kezelésnek többféle módja is lehet, van gyógyszeres- illetve pszichoterápia, de a kettő akár kombinálható is egymással.
A betegség megfelelő orvosi segítséggel megszűntethető, ki lehet tehát belőle gyógyulni.
SZERZŐ: KOROM ANDREA

Béküljünk végre ki saját testünkkel!

A testi intelligenciáról

Kit lát a tükörben? Magát vagy egy idegent, aki cseppet sem hasonlít arra, aki lenni szeretne? Hogy bánik a testével? Használja vagy kihasználja? Milyen fejlett a testi intelligenciája?

Testképe minden ép tudatú embernek van. Látjuk magunkat, érzékeljük a határainkat, irányítjuk a mozgásunkat, észleljük térbeli helyzetünket. Az pedig, hogy milyen érzelmek kísérik e folyamatokat – milyen a testi intelligenciánk -, lelkiállapotunkról, kedélyünkről, szorongásainkról, elfojtott traumáinkról árulkodik.

– A testi-lelki egészséget alapvetően befolyásolja, hogy harmonikus kapcsolatban élünk-e saját magunkkal. Hogy elfogadjuk-e önmagunkat hibákkal, erényekkel együtt (reális-e a testképünk), és tudunk-e szeretettel bánni magunkkal, nem pedig ellenséget látni a tükörben.

Tükröm-tükröm

Ki ne ismerne olyan lányt, aki bár kifejezetten vonzó, karcsú és fiatal, örökké elégedetlen a külsejével.  Az ellentéte sem ritka: kevéssé divatos alkatú, csinosnak nemigen mondott nő, aki jóban van önmagával, boldog tud lenni azzal, amivel a természet ajándékozta-verte (nézőpont és ízlés kérdése az egész). Nyilvánvaló, hogy nem csak a külsőnktől függ, jól érezzük-e magunkat a bőrünkben. Van olyan reggel, amikor az embert elkeseríti a látvány, amellyel a tükör szembesíti. Gond akkor van, ha már minden reggel ilyen. Ha sosem tudja mosolyogva szemlélni önmagát. Ha sosem mer egész alakos tükörbe nézni. Vagy ha folyton magát mustrálja, pontosabban azt az “iszonyú” részt vagy egészt, amelyet képtelen megszokni.

Dizmorfofóbiának nevezik azt a betegséget, amelynek lényege a rögeszmés elégedetlenség bizonyos testrészekkel. A dizmorfofóbiás ember rejtegeti teste szégyellt felületét. Súlyos esetben állandóan szorong, hogy mások mit gondolnak róla, társas kapcsolatai leépülnek. És mert folyton torznak vélt testével foglalkozik (amely általában nem is torz, vagy nem olyan mértékben, mint a tulajdonos hiszi), az élet egyéb területein is kevésbé sikeres, mint amennyire képességei érdemesítenék.

Plasztikai sebészek rendelőiben is várakoznak ilyen panaszoktól szenvedő páciensek annak reményében, hogy a szike csodát tesz. Pedig esetükben nem tesz, hiszen ezeknek az embereknek a lelkével van gond elsősorban, és a műtét, legalábbis önmagában, nem hoz boldogságot. (Vannak, akik a tökéletesen sikerült operáció után úgy érzik, nem érdemelték meg ezt az “ajándékot”. Akad olyan is, aki máris elkezd a következő műtétre gyűjteni, mert mániákusan igyekszik testét – a más számára talán inkább ijesztő, mintsem vonzó – ideáljához hasonlatossá tenni.)

A bölcsőben dől el?

Igen! Legalábbis nagyrészt. Azokat az embereket, akik jóban vannak önmagukkal, magabiztosak, és viszonylag könnyen döntenek nehéz helyzetekben, jellemzően nagyon szerették gyerekkorukban, valós igényeiknek megfelelően gondoskodtak róluk, kívánságaikat figyelembe vették. A velük szemben támasztott elvárások reálisak voltak. Szüleik tudtak hitelesen (valódi teljesítményt) dicsérni, nem ajnároztak, és szívvel-ésszel-indokoltan korlátoztak is. Az ilyen családban a gyerekek érzelmi biztonságban vannak, és egészségesen fejlődhetnek.

Ha a szülő testileg-lelkileg elhanyagolja gyerekét, ha nem tiszteli benne a másik embert, akkor nagy valószínűséggel olyan felnőtt kerül ki a családból, aki tovább bünteti magát, hisz azt nem tanulta meg, hogyan kell szeretni. Mivel pedig nem rendelkezik kellő önbizalommal, rosszabbul éli meg társainál a krízishelyzeteket. Külső támogatás (erős rokoni kötelékek) és belső stabilitás híján nehezebben viseli majd a nagy változásokat, például testének és lelkének a kamaszkorral, terhességgel, menopauzával járó átalakulását. Mindazonáltal túlzott egyszerűsítés lenne kizárólag a családot, a szeretethiányt, a rossz bánásmódot okolni a testképzavarokért.

Megfigyelhető, hogy egyre többen egyre kétségbeesettebben akarnak szebbek, fiatalabbak lenni, vagyis annak látszani. – Régen különlegességnek számított, ha valaki szép volt. Ma az esztétikus külső követelményként is megjelenik – mondja szakértőnk. Ma már nemcsak a gyógyítás és a betegségek megelőzése a mindennapi orvoslás feladata, hanem a társadalmi elvárásokhoz való sikeres alkalmazkodás segítése is, gondoljunk itt a szépészeti műtétekre.

A kor jelszava az eladhatóság. Nap mint nap szó szerint vásárra visszük a bőrünket. A munkaerőpiacon például. Ahol a jó külső azt jelenti: adok magamra, egészséges vagyok, fiatal(os), tehát rugalmas és erős, bírom a strapát.

A párkeresési szokások is megváltoztak. Ma már kevesen választanak egy életre társat. Nemcsak húszévesen kerülhet az ember “eladósorba”, hanem akár évtizedekkel később is, tehát a szépségre mint a hódítás fegyverére később is szükség van. A verseny pedig nagy, az elvárások is. A világ már nemcsak azt várja a nőtől, hogy összetartsa a családot, és jó anya, feleség legyen, hanem a korábban férfiasnak számító területeken (kenyérkeresőként) is érvényesülnie kell. Úgy, hogy közben nőies tulajdonságait, kedvességét, otthonteremtő képességét és báját se veszítse el.

A szakemberek szerint a maximalista elvárások, pontosabban a megfelelési képtelenség termékei többek közt az evési zavarok (az anorexiáról és társairól van szó), amelyek mind-mind testképzavarral is járó lelki betegségek.

A testi intelligencia is fejleszthető

Béküljünk ki!

Howard Gardner amerikai pszichológusprofesszor állította fel nagyhatású többszörös intelligenciaelméletét. Szerinte az intelligencia nem egységes értelmi képesség, hanem több egymástól független típusa van: például nyelvi, logikai-matematikai, térbeli, zenei, spirituális.Gardner beszélt először testi intelligenciáról, amely megmutatja többek közt, hogy valaki mennyire bánik ügyesen a tárgyakkal, mennyire tudja kontrollálni saját mozgását. De a fogalmat hétköznapibb értelemben szokás kiterjeszteni arra is, hogyan bánik valaki a testével.

Ha valakire azt mondjuk, intelligens, akkor az azt jelenti: stabil, helyes értékítéletű. Különbséget tud tenni jó és rossz közt, szét tudja választani a lényegeset a lényegtelentől, a hasznosat a haszontalantól. Képes rendszerben gondolkodni, átlátja az irányító folyamatokat, motivációkat és azok hatásait. A testével kapcsolatban is. Látja a hibáit, erényeit. Amin tud, változtat, hiszen az önelfogadás nem egyenlő a restséggel, ápolatlansággal, igénytelenséggel! Hanem épp azt jelenti, hogy a keretek felismerésével kibontakoztatom a lehetőségeimet. Amin viszont nem tud változtatni, azért megbocsát magának. Megadja, amire a testének szüksége van, de a gyeplő a kezében van, nem kényezteti halálra. Ismeri a kulcsszót, amely nem más, mint a mértékletesség, és képes eszerint élni.

Jó hír következik: a testi intelligencia fejleszthető. Ha megismerjük testünk működését, könnyebb lesz irányítani. Ha képesek vagyunk önmagunkat is humorral szemlélni, nem érezzük majd olyan tragikusnak, ha itt-ott kevéssé divatos formákkal rendelkezünk. Ha sporttal, tánccal, jógával neveljük-jutalmazzuk, harmonikusabb kapcsolatba kerülünk. Ha békét kötünk vele (ehhez lehet, hogy külső segítségre, terápiára is szükség lesz), akkor talán másként, szelídebben bánunk vele, és lám, mégis könnyebben elérjük a célt, ami lehet például egy formásabb, erősebb test, mintha dühből, gyűlöletből kezdenénk nagy átalakításba.
Szerző: Kurucz Adrienn (szerkesztve)

ÖNGYILKOSSÁG MEGELŐZÉS

A WHO (Egészségügyi Világszervezet) becslése szerint évente 1 millió ember hal meg öngyilkosságban. Mi visz rá ennyi ember arra, hogy saját kezűleg vessen véget az életének? Akik nincsenek az öngyilkossággal együtt járó mély depresszió, kiábrándultság fogságában, azok számára nehéz lehet megérteni egy ilyen tett motivációját. Azonban egy öngyilkosságot fontolgató ember olyan mély fájdalmat él át, hogy helyzetéből nem lát más kiutat. Az öngyilkosság az elviselhetetlenné vált szenvedésből való kétségbeesett menekülési próbálkozás. Az embert ilyenkor elvakítja az öngyűlölet, reménytelenségérzés, elidegenedés. Az öngyilkosságot fontolgató ember nem lát más kiutat, csak a halált. Habár vágyik arra, hogy véget vessen fájdalmainak, a legtöbb öngyilkos számára komoly belső konfliktust, dilemmát jelent ez. Azt kívánják, bárcsak lenne az öngyilkosságnak egy alternatívája, egy másik megoldás, de nem látják ezt a kiutat.

Az öngyilkossággal kapcsolatos gyakori tévhitek

TÉVES: Azok, akik beszélnek az öngyilkosságról, nem igazán fogják megtenni.
Majdnem mindenki, aki öngyilkosságot követ el vagy kísérel meg, tettét megelőzően jelzéseket, figyelmeztető jeleket ad. Ne hagyjuk figyelmen kívül az öngyilkossági fenyegetéseket. Az olyan kijelentések, mint “sajnálni fogod, ha meghalok”, “nem látok más kiutat” – bármilyen általánosan vagy viccelődően is hangozzanak, komoly öngyilkossági gondolatokat, érzéseket jelezhetnek.

TÉVES: Aki öngyilkossággal próbálkozik, az biztos őrült.
A legtöbb öngyilkosságot fontolgató ember nem pszichotikus vagy elmebeteg. Elkeseredettek, bánatosak, depressziósok vagy kétségbeesettek lehetnek, de a nagyon nagy szorongás, lelki fájdalom nem szükségszerűen mentális betegség jele.

TÉVES: Ha valaki egyszer eldöntötte, hogy megöli magát, akkor semmi sem fogja ebben megakadályozni.
Még a legsúlyosabb depressziós személynek is vegyesek az érzései a halállal kapcsolatban, a legutolsó pillanatig ingadozik az élni és meghalni akarás között. A legtöbb öngyilkos nem akarja a halált. A fájdalmat akarja megszüntetni. Tűnjön bár ellenállhatatlannak, a “mindennek véget vetni” késztetés nem tart örökké.

TÉVES: Az öngyilkosságot elkövetők azok, akik nem voltak hajlandók segítséget kérni.
A felmérések szerint az öngyilkosságot elkövetőek több mint fele orvosi segítséget kér az öngyilkosságot megelőző hat hónap során.

TÉVES: Ha öngyilkosságról beszélünk valakivel, akkor ez ötleteket adhat neki.
Nem ad morbid ötleteket azzal, ha beszél az öngyilkosságról. Valójában az ellenkezője igaz: beszélgetést kezdeményezni, nyíltan beszélni valakivel az öngyilkosságról az egyik legnagyobb segítség, amit nyújthat.

AZ ÖNGYILKOSSÁG FIGYELMEZTETŐ JELEI

A legtöbb öngyilkosságot fontolgató személy a szándékát jelző figyelmeztető jeleket, vészjelzéseket ad a környezetének. Ezt nevezzük “segélykiáltásnak” – “cry for help”. Az öngyilkosság legjobb megelőzési módja az, ha felismerjük ezeket a figyelmeztető jeleket és tudjuk, hogyan reagáljunk. Ha úgy gondolja, hogy egy barátja, családtagja öngyilkosságot fontolgat, akkor segíthet megelőzni az öngyilkosságot azzal, hogy felhívja a személy figyelmét alternatívákra, törődik vele, odafigyel rá és bevon a probléma megoldásába egy orvost vagy pszichológust.

A legfőbb figyelmeztető jelek a következők:

  • arról beszél, hogy megöli vagy megsérti magát
  • sokat beszél vagy ír a halálról, meghalásról
  • eszközöket (pl. fegyver, gyógyszer) keres, amikkel végrehajthatná az öngyilkosságot.

Ezek a jelek még veszélyeztetőbbek, ha

  • a személynek hangulatzavara van (pl. depresszió vagy bipoláris depresszió),
  • alkoholfüggő,
  • korábban már kísérelt meg öngyilkosságot elkövetni, vagy
  • a családjában (baráti környezetében) történt már öngyilkosság.

Ha valaki öngyilkosságról beszél vagy öngyilkosságot kísérel meg, vegye komolyan! Nem csak figyelmeztető jelekről van szó – ezek a segélykérés (“cry for help”) jelei.

Enyhébb, de ugyanolyan veszélyes jele az öngyilkosságnak a reménytelenségérzés. Kutatási eredmények szerint a reménytelenségérzés az öngyilkosság egyik fontos előrejelzője. A reménytelenségérzés jelei, ha valaki arról beszél, hogy “elviselhetetlen” érzései vannak, sötéten látja a jövőjét és már nem vár semmit az élettől.

Öngyilkossági veszélyeztetettség további jelei lehetnek a nagy hangulatingadozás vagy a személyiség hirtelen változása, pl. ha valaki aktív, otthonról eljáró volt és hirtelen zárkózottá vagy jó-modorúból lázadóvá válik. Az öngyilkossági veszélyben lévőre jellemző lehet, hogy elveszíti mindennapi tevékenységek iránti érdeklődését, elhanyagolja külsejét és drasztikusan megváltoznak étkezési és alvási szokásai.

Az öngyilkossági veszélyben lévő személyre a következők jellemzőek

Az öngyilkosságról beszél. Öngyilkosságról, halálról, önsértésről beszél. Pl. “Bár meg se születtem volna”, “Jobb lenne meghalni”

Öngyilkosságra alkalmas, veszélyes eszközöket keres. Fegyvert, gyógyszert, kést vagy egyéb olyan tárgyat próbál beszerezni, ami alkalmas lehet öngyilkosság elkövetésére

Elmélyed a halállal kapcsolatos gondolatokban. Szokatlanul sokat foglalkozik a halállal, meghalással vagy erőszakkal. Verseket vagy történeteket ír a halálról.

Elveszíti a jövővel kapcsolatos reményeit. Tehetetlenség, reménytelenség, csapdába esettség érzése (“Nincs kiút”). Az a hit, hogy a dolgok úgysem fordulnak jobbra vagy nem változnak.

Önutálat, öngyűlölet. Értéktelenség, bűntudat, szégyen, öngyűlölet érzése. Tehernek érzi magát (“Mindenkinek jobb lenne nélkülem”).

Elrendezi az ügyeit. Végrendelkezés. Értékek eladása. Elrendezi a családtagokkal a dolgait, mintha készülne valahova.

Elköszön. Szokatlan vagy váratlan látogatások, telefonhívások. Elköszön másoktól, mintha sosem látná újra őket.

Eltávolodik másoktól. Eltávolodik a barátaitól, a családjától. Társas elidegenedés, izoláció. Vágyik arra, hogy egyedül hagyják.

Önromboló, önkárosító viselkedés. Megnövekedett alkohol- vagy drogfogyasztás, felelőtlen vezetési stílus és szexuális magatartás. Szükségtelen kockázatok vállalása, mintha “halálvágya” lenne.

Hirtelen nyugalom érzése, megnyugvás. Hirtelen megnyugvás, boldogság érzése, amit súlyos depresszív periódus előz meg, azt jelezheti, hogy a személy meghozta a döntést, hogy öngyilkosságot követ el.

ÖNGYILKOSSÁG MEGELŐZÉS (1): HA AGGÓDIK VALAKIÉRT, BESZÉLJEN VELE!

Ha barátjánál, családtagjánál észreveszi az öngyilkossági szándék jeleit, akkor felmerülhet a kérdés Önben, hogy ilyenkor vajon jó ötlet-e bármit is mondani? Mi van, ha téved? Mi van, ha megharagszik Önre? Természetes, hogy tartunk vagy félünk az ilyen helyzetektől. De ha valaki öngyilkosságról beszél vagy bármilyen veszélyeztető, figyelmeztető jeleket küld a környezet felé, akkor azonnali segítségre van szüksége. Minél előbb, annál jobb.

Hogyan beszéljen az öngyilkosságról? Öngyilkosságról beszélni egy baráttal vagy családtaggal bárki számára nagyon megterhelő lehet. De ha bizonytalan abban, hogy valakinek öngyilkossági gondolatai vannak-e, a legjobb, ha egyszerűen rákérdez. Gyakran tartanak az emberek ezt megkérdezni, mert attól félnek, hogy ez fokozhatja az öngyilkosság veszélyét, ötletet adhat a másiknak, stb., de valójában ez nem így van. Odafordulás, törődés miatt senki sem lett még öngyilkos! Az öngyilkossági gondolatokkal küzdő személy számára az a lehetőség, hogy valakivel beszélhet nyomasztó érzéseiről megkönnyebbülést jelenthet számára, enyhülhet magányosság érzése, kiadhat magából sok rossz érzést, és ezzel megelőzhető az öngyilkosság.

Hogyan kezdje el a beszélgetést?

  • “Aggódok érted mostanában…”
  • “Az elmúlt időben észrevettem néhány változást rajtad és aggódom, vajon jól vagy-e?”
  • “Érdekelne, hogy vagy, mert mostanság nem vagy olyan, mint régebben.”

Mit kérdezzen?

  • “Mióta érzed így magadat?”
  • “Történt valami, ami miatt így érzed magad?”
  • “Hogyan tudnálak a legjobban támogatni ebben a helyzetben?”
  • “Gondoltál már arra, hogy segítséget kérj?”

Mit mondhat/mondjon, ami segíthet?

  • “Nem vagy egyedül, itt vagyok melletted.”
  • “Lehet, hogy most nehéz elhinned, de az, ahogyan most érzel, meg fog változni.”
  • “Lehetséges, hogy nem értem meg, pontosan hogyan érzel, de törődöm veled és segíteni szeretnék neked.”
  • “Amikor feladnád, mondd azt magadnak, hogy még egy napig, óráig, percig tartani fogod magad -azt, amire úgy véled, képes vagy.”

Amikor egy öngyilkosságot fontolgatóval beszél…

Tegye ezeket:

  • Legyen önmaga. Tegye nyilvánvalóvá számára, hogy törődik vele, hogy nincs egyedül. A megfelelő szavak sokszor nem fontosak. Ha aggódik, a hangján és a viselkedésén úgyis meglátszik.
  • Figyeljen. Hagyja, hogy megossza elkeseredését és haragját. Nem számít, mennyire látszik negatívnak a beszélgetés, maga a tény, hogy beszélgettek egy pozitív jel.
  • Legyen együttérző, ítéletmentes, türelmes, nyugodt, elfogadó. A barátja vagy családtagja jól teszi, hogy beszél az érzéseiről.
  • Adjon reményt. Biztosítsa arról, hogy a segítség elérhető és az öngyilkossági gondolatai átmenetiek. Adja tudtára, hogy az élete fontos az Ön számára.
  • Ha a személy olyanokat mond, mint például: “Annyira depressziós vagyok, hogy nem bírom folytatni”, akkor kérdezze meg, hogy “Az öngyilkosságot fontolgatod?”. Nem ültet a fejébe ötleteket ezzel, csak kifejezi, hogy aggódik, hogy komolyan veszi őt és megoszthatja a fájdalmát Önnel.

Ne tegye:

  • Ne vitázzon vele! Kerülje az olyan mondatokat, mint például: “Annyi minden van, amiért élned kell“, “Az öngyilkosságod fájni fog a családodnak” vagy “Nézd a derűsebb oldalt”.
  • Ne essen kétségbe, ne döbbenjen meg. Ne tartson “kiselőadást” az élet értelméről, ne mondja azt, hogy az öngyilkosság rossz.
  • Ne ígérjen titoktartást. Utasítsa vissza, hogy titokban tartja az elhangzottakat. A barátja, családtagja élete veszélyben lehet és elképzelhető, hogy szükség lesz bevonni szakembert a probléma megoldásába annak érdekében, hogy megelőzzék az öngyilkosságot. Ha megígéri, hogy nem szól senkinek, akkor lehet, hogy meg kell szegnie majd ezt az ígéretét.
  • Ne adjon ötleteket a probléma megoldására, ne adjon tanácsokat, ne akarja, hogy a másik megmagyarázza, miért akar öngyilkos lenni.
  • Nem arról van szó, hogy milyen nagy a baj, amiben a másik van, hanem arról, mit jelent ez a probléma a számára és mennyire rosszul érzi magát tőle.
  • Ne hibáztassa magát. Nem “hozhat” rendbe senkit, nem gyógyíthatja meg valakinek a depresszióját. Barátja boldogsága vagy boldogtalansága nem az Ön felelőssége.

ÖNGYILKOSSÁG MEGELŐZÉS (2): CSELEKEDJEN GYORSAN, HA KRÍZIS HELYZET VAN

Ha egy barátja vagy családtagja halállal vagy öngyilkossággal kapcsolatos gondolatairól beszél Önnek, akkor fontos felmérni a veszély mértékét. Az követ el a legnagyobb valószínűséggel öngyilkosságot a közeljövőben, azaz az van a legveszélyeztetettebb állapotban, akinek konkrét TERVE van arra nézve, hogy miként akar öngyilkosságot elkövetni, megvannak az ESZKÖZEI hozzá, kigondolta, hogy milyen IDŐPONTBAN akarja megtenni, és határozott SZÁNDÉKA van, hogy meg is tegye.

Az öngyilkossági veszély mértéke

Alacsony — Néhány öngyilkossággal kapcsolatos gondolat. Nincs konkrét terv az öngyilkosságra. Azt mondja, hogy nem fog öngyilkosságot elkövetni.

Közepes — Öngyilkossági gondolatok. Homályos, az élet kioltására kevésbé alkalmas terv. Azt mondja, nem fog öngyilkosságot elkövetni.

Magas — Öngyilkossági gondolatok. Az élet kioltására alkalmas, kidolgozott terv. Azt mondja, nem fog öngyilkosságot elkövetni.

Súlyos — Öngyilkossági gondolatok. Az élet kioltására alkalmas, kidolgozott terv. Azt mondja, öngyilkosságot fog elkövetni.

Az alábbi kérdések segítenek a közvetlen öngyilkossági rizikó felmérésében:

  • Van terved arra, hogy tennéd meg? (TERV)
  • Van olyan eszközöd (pl. gyógyszerek, fegyver, kötél, stb.), ami a terv kivitelezéséhez kell? (ESZKÖZ)
  • Kigondoltad, hogy mikor tennéd meg? (IDŐPONT)
  • Szándékozol öngyilkosságot elkövetni? (SZÁNDÉK)

Ha az öngyilkossági kísérlet valós közvetlen veszélyt jelent, akkor hívjon egy lelki segély vonalat, hívja a 112-t vagy kísérje el a veszélyben lévő személyt a legközelebbi kórház sürgősségi osztályára. Távolítson el minden veszélyes tárgyat, fegyvert, gyógyszereket, késeket, stb. a személy közeléből. Semmilyen körülmények között ne hagyja őt egyedül.

ÖNGYILKOSSÁG MEGELŐZÉS (3): AJÁNLJA FEL SEGÍTSÉGÉT, TÁMOGATÁSÁT

Ha egy barátja vagy családtagja öngyilkosságot fontolgat, akkor leginkább azzal segíthet neki, ha együttérzéssel meghallgatja őt, oda figyel rá. Mondja el neki, hogy nincs egyedül a problémájával és, hogy törődik vele. Ugyanakkor ne tekintse saját felelősségének, hogy barátja, családtagja állapotán javítson. Felajánlhatja segítségét, de helyette nem érezheti magát jobban. Neki kell fogadalmat tennie a változásra, felépülésre.

Sok bátorságra, kitartásra van szükség, ha egy öngyilkosságot fontolgató személynek akar segíteni. Látni azt, hogy egy szeretett személy a saját életének kioltásával kapcsolatos gondolatokkal küzd nagyon megterhelő lehet és sok nehéz érzést válthat ki a hozzátartozóból. Ha segít egy öngyilkosságot fontolgató embernek, akkor vigyázzon magára is, figyeljen oda saját lelki egészségére is. Keressen valakit, akiben megbízik – egy barát, családtag, pszichológus – , akivel beszélhet saját érzéseiről és támogatja ön.

Hogyan segíthet egy öngyilkosságot fontolgató személynek?

  • Kérjen segítséget szakembertől. Tegyen meg mindent, amit csak tud annak érdekében, hogy a veszélyeztetett személy megkapja a megfelelő segítséget. Hívjon fel egy krízis vagy lelki segély telefonszámot, ahol tanácsot, további segítséget adnak önnek. Ösztönözze az öngyilkosságot fontolgató személyt, hogy keressen fel egy pszichológust, pszichiátert. Segítsen találni neki egy olyan helyet, ahol kezelni tudják, segítsen neki egyeztetni időpontot, vigye el egy orvoshoz.
  • Kövesse figyelemmel a kezelését. Ha az orvos gyógyszert ír fel, győződjön meg róla, hogy a barátja, családtagja az előírtaknak megfelelően követi a terápiát. Figyeljen oda az esetlegesen jelentkező mellékhatásokra, és ha azt tapasztalja, hogy barátja állapota rosszabbodik, okvetlenül jelezze ezt az orvosának. Gyakran időbe telik és sok kitartást igényel, amíg megtalálják valaki számára a megfelelő terápiát.
  • Legyen kezdeményező. Akik öngyilkosságot fontolgatnak, gyakran nem hisznek abban, hogy lehet rajtuk segíteni, ezért előfordulhat, hogy sokkal kezdeményezőbbnek, “rámenősebbnek” kell lennie, amikor segítséget ajánl fel egy ilyen személynek.
  • Ösztönözze őt életvitelének pozitív megváltoztatására, mint pl. egészséges étrend kialakítása, megfelelő mennyiségű alvás, legalább napi fél óra szabadlevegőn töltött idő. A testmozgás szintén nagyon fontos, mivel endorfinok (“boldogsághormok”) felszabadulásával jár, ami csökkenti a stresszt és javítja a pszichés jóllétet.
  • Dolgozzanak ki egy forgatókönyvet vészhelyzetek esetére. Segítsen kidolgozni egy olyan forgatókönyvet, amit a barátja, családtagja elfogad és megígéri, hogy betartja, ha öngyilkossági krízisbe kerülne. Ez tartalmazza azokat a lehetséges kiváltó tényezőket, amelyek öngyilkossági krízist idézhetnek elő, pl. egy veszteségnek (halálesetnek, balesetnek, munkahely megszűnésének, válásnak, stb.) az évfordulója, alkoholfogyasztás, párkapcsolati feszültség. Legyenek kéznél a fontosabb telefonszámok, amiket krízis helyzetben hívhat a barátja, pl. orvosának, terapeutájának, családtagjainak, barátainak a száma, akik vészhelyzetben tudnak segíteni.
  • Távolítson el minden, az élet kioltására alkalmas eszközt a személy környezetéből, mint pl. gyógyszerek, kések, borotvapengék, lőfegyverek. Tartsa a gyógyszereket gondosan elzárva előle vagy adagolja ön a gyógyszereket, mindig az előírtaknak megfelelő mennyiséget.
  • Folytassa, ne adja fel a segítségnyújtást. Még akkor is, ha a közvetlen öngyilkossági veszély, krízis elmúlt, maradjon kapcsolatban a személlyel, látogassa meg időnként. Létfontosságú az ön támogatása annak érdekében, hogy barátja, szerette gyógyulása folytatódjon.

AZ ÖNGYILKOSSÁG RIZIKÓFAKTORAI

Az öngyilkosságot elkövetők legalább 90%-a egy vagy több mentális betegségben (pl.depresszió, bipoláris depresszió, szkizofrénia, alkoholfüggőség) szenved. A depresszió különösen nagy szerepet játszik az öngyilkosságban. A depresszióval együttjáró torzított gondolkodási mód részben felelős azért, hogy az öngyilkosok nehezen tudják elképzelni kínzó helyzetük megoldásának lehetőségét.

Az öngyilkosság leggyakoribb rizikófaktorai a következők:

  • mentális betegség
  • alkohol vagy drog abúzus, ill. függőség
  • korábbi öngyilkossági kísérlet
  • öngyilkosság a családban
  • halálos betegség vagy krónikus fájdalom
  • veszteség a közelmúltban vagy stresszes élethelyzet
  • társas izoláció, eltávolodás és magányosság
  • trauma vagy abúzus az élettörténetben

Öngyilkosság fiatalok és idősek körében

Az öngyilkosság általános rizikófaktoraihoz képest a serdülők és idősek öngyilkossági rizikója magasabb.

ÖNGYILKOSSÁG FIATALKORBAN

A tizenéves korban elkövetett öngyilkosság komoly és egyre növekvő problémát jelent. A tizenéves kor számos érzelmi megterhelést, stresszt jelenthet a fiatal számára. A különböző kihívásokat, a beilleszkedést nagy nyomásként élhetik meg és önértékelési problémákkal, elidegenedés érzéssel, magányosság érzéssel küzdhetnek. Néhány esetben ez öngyilkossági késztetéshez vagy öngyilkossághoz vezethet. A fiatalok körében a depresszió szintén egy komoly rizikófaktor.

A fiatalkori öngyilkosság egyéb rizikófaktorai

  • gyermekkori abúzus (szexuális, fizikai, lelki bántalmazás)
  • traumatikus esemény a közelmúltban
  • társas támogatás hiánya
  • fegyver, ami elérhető közelségben van
  • ellenséges társas vagy iskolai környezet
  • ismeretségi, baráti körben hasonló korú öngyilkossága

A fiatalkori öngyilkosság figyelmeztetőjelei

Az általános figyelmeztető jeleken túl fiatalok esetében az alábbiak utalhatnak arra, hogy barátja, családtagja öngyilkosságot fontolgat:

  • étkezési és alvási szokások megváltozása
  • eltávolodás a barátoktól, családtól
  • a megszokott aktivitási szint megváltozása
  • erőszakos vagy lázadó, ellenszegülő magatartás, elmenekülés, szökés otthonról
  • drog- vagy alkoholhasználat
  • a külső megjelenés szokatlan elhanyagolása
  • tartós unalom, koncentrációs nehézségek vagy az iskolai teljesítmény hanyatlása
  • érzelmi állapotokhoz fűződően testi tünetekkel kapcsolatos gyakori panaszkodás, pl. hasfájás, fejfájás, kimerültség, stb.
  • dicséret vagy jutalom elutasítása

ÖNGYILKOSSÁG IDŐS KORBAN

A 65 évnél idősebbek körében a legmagasabb az öngyilkosságok aránya. Az egyik fő rizikófaktor a gyakran diagnosztizálatlan és kezeletlen időskori depresszió.

Az időskori öngyilkosság egyéb rizikófaktorai:

  • közeli hozzátartozó, szeretett személy hirtelen halála
  • testi betegség, krónikus fájdalom
  • izoláció, magányosság
  • nagyobb változások az életben, pl. nyugdíjba vonulás
  • függetlenség elvesztése
  • az az érzés, hogy elveszítette életcélját, életének értelmét

Az időskori öngyilkosság figyelmeztető jelei:

  • halállal és öngyilkossággal kapcsolatos anyagok olvasása
  • alvási szokások megváltozása
  • megnövekedett alkoholfogyasztás vagy gyógyszerszedés
  • az öngondoskodási képesség hanyatlása vagy az orvosi utasítások be nem tartása
  • gyógyszerek felhalmozása, gyűjtése
  • hirtelen érdeklődés a kézifegyverek iránt
  • társas izoláció vagy búcsúzkodás
  • végrendelet hirtelen megírása vagy átírása

(Forrás: University of Florida)

Párkapcsolatfüggőség

A munkára és szerelemre való képesség, ahogy Freud mondja, az érett felnőttkor sajátja. Addig a nők és a férfiak is különböző módokon korlátozva vannak ezeknek a képességeknek a fejlesztésében. Sokak szerint a férfiak jobban boldogulnak a munkával, és a nők inkább a szerelemben jártasak, azonban a függőséggel kapcsolatos konfliktusok a nőket és a férfiakat egyaránt akadályozzák mind a munka, mind a szerelem optimális működésében.

A párkapcsolat fontos tényező a legtöbb ember életében. Számos funkciója van: érzelmi „mentsvár”, a beteljesülés, a teljesség, valahova tartozás érzése. E kapcsolat biztosítja az egyén számára a nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot, a törődést, a figyelmet, ezáltal válik teljesebbé az élete. „A mai kapcsolatok egymás érzelmi gondozását igénylik.” A szociálpszichológia úgy tartja, hogy „a szerelmi kapcsolatok a legnagyobb hatású, legintenzívebb és legemlékezetesebb emberi élmények közé tartoznak.” Rubin szerint a szerelem három olyan tulajdonsággal rendelkezik, mely megkülönbözteti a szeretettől: a törődés, a kötődés és az intimitás.

Sokak szerint a barátság és a szerelem csak az érzésekben különböznek egymástól. Paul Wright, az Észak-Dakotai Egyetem tanárának szavai szerint azonban a szerelmi kapcsolatok elsősorban a kizárólagosságon alapulnak, erőteljesebb érzelemkifejezés történik az ilyen kontaktusokban, tartósabbak, mint a barátságok, és az ilyen kapcsolatokat sokkal jobban befolyásolják a társadalmi szabályok és elvárások. Keith E. Davis „Near and Dear: Friendship and Love Compared” (Közeli és Kedves – A Barátság és a Szerelem összehasonlítása) c. cikkében a kutatók nyolc tényezőt azonosítottak, melyek baráti és szerelmi kapcsolatban is megjelennek: a másik társaságának élvezete, kölcsönös segítségnyújtás, tisztelet, spontaneitás, elfogadás, bizalom, megértés és önbizalom. De a szerelem a kutatások eredményei szerint sokkal nagyobb töltést ad, hiszen az intimitás sok esetben magában hordozza a Másik iránti rajongást, a kizárólagosságot és a nemi vágyat. Ám itt is megjelennek az előző részekben olvasott nemi különbségek.

A férfi számára az jelenti a szeretetet, a szerelmet, ha senki nem akarja megváltoztatni a másikat. A nő viszont olyan partnerre vágyik, akivel jól érzi magát, akiről gondoskodhat, és akit szerethet. Hét alapvető érzelmi szükséglet és magatartás van, mely nélkül nem lehet egy ténylegesen szeretetteljes, érzelmileg támogató kapcsolatot létrehozni. De a párkapcsolatban az elsődleges érzelmi szükségletek terén is fontos szerepe van annak, hogy az illető nő-e vagy férfi. Az első a szeretet, mely egyformán fontos mindkét nemnek, viszont a soron következő hat szükséglet jelentősége változó. A női oldal a szereteten kívül a törődést, a megértést és a tiszteletet tartja fontosabbnak; a férfi oldal pedig a bizalmat, az elfogadást és a megbecsülést. S ha ezeket a különbözőségeket nem tudjuk felismerni és elfogadni, nem sok esélyünk van egy pozitív, szeretetteljes kapcsolat kialakítására és fenntartására. Az a kapcsolat viszont, melyben nem akarjuk a másikat megváltozatni vagy feladni magunkat, fenntarthatja a szerelmet. Ha képesek vagyunk elfogadni és megbecsülni saját egyediségünket is a partner különbözősége mellett, a kapcsolatunk virágozhat. A kezdeti vonzalom pedig azáltal lesz tartós, ha a két fél kölcsönösen tudja támogatni egymást abban, hogy önmaguk legyenek, s ezt a támogatást el is tudják fogadni.

Mindehhez hozzátartozik az is, hogy átgondoljuk, miért szeretnénk párkapcsolatot. Hiszen ez a típusú kapcsolat egyfajta szükségletkielégítés, melyben szükségünk van arra, hogy megosszuk egy másik emberrel vágyainkat, érzéseinket, mindennapjainkat, akik iránt el tudunk köteleződni, akivel együtt tágíthatjuk énhatárainkat és egy különleges, intim kapcsolatot is kialakíthatunk, majd fenntarthatunk vele. Ehhez egyrészt érettség kell, másrészt párkapcsolati törekvés. De mi van akkor, ha mindez nincs kiegyenlítve, nincs arányban az „én” a „mi”-vel, és minden a másiktól függ, és én is csak a másikkal együtt vagyok valaki?A függőség – mint kapcsolati tényező – fogalma nemrég terjedt el a köznyelvben és a tudományos életben. Az emberi kapcsolatokra és a szenvedélybetegségekre egyaránt használjuk. Most az előbbi szempontjából kap hangsúlyt. A függőség alapja az anya-gyermek szoros kapcsolatából, a kötődésből eredeztethető. Ez egyoldalú kapcsolat, melyben van egy fél, a függesztő, akitől valaki függ. Ezen felül van a függő, aki függ ettől a személytől a helyzetben, amiben ez a viszony létrejön és fennmarad. Végül hozzátartozik ehhez a kapcsolathoz maga a függés, az élménytani-magatartásbeli rész, mely különböző intenzitású, jellegű, lehetnek érzelmi kísérői, pl. feszültség, szorongás stb.

Maga a kapcsolatfüggőség (kodependencia – Carl Rogers fogalma) pedig az a folyamat, amikor minden véleményünket, viselkedésünket, reagálásunkat a másikhoz viszonyítjuk, mindeközben a másiknak akarunk folyamatosan megfelelni. Ez a „kapcsolat” legtöbbször szintén egyoldalú, ráadásul ebben a viszonyban egyik fél sem elégedett, boldog. A kodependencia tágabb értelemben úgy határozható meg, hogy „bizonyos emberektől, viselkedésformáktól vagy egyéb dolgoktól való intenzív függés (addikció).” A kodependens személy lényeges sajátossága, hogy kontrollja alatt tartja a külvilági eseményeket, az embereket és más dolgokat. Ezzel próbálja mederben tartani belső érzései és késztetései felett. Vagyis a hatalom és a kontroll mozgatja az ilyen személy életét, aki folyamatosan küzd azért, hogy kitöltse a belső világában tapasztalt érzelmi űrt. Tehát függőek lehetünk attól is, hogy valakihez túlságosan kötődünk. Vagyis a sajátos emberi kapcsolatokban, a párkapcsolatokban is létrejöhet ez a függőség. A kifejezés arra utal, hogy az egyén nem tanulta meg az önállóságot, szuverenitást, folyamatosan egy másik személytől, annak véleményétől, beleegyezésétől függ, és szorongással tölti el őt a függetlenség, az egyedüllét, a magány gondolata.

A társfüggő és partnere között olyan addiktív kötődés áll fönn, ami által énképe és identitása is korlátok közé szorul. Ezért ha be is fejeződik egy kapcsolata, arra törekszik, hogy minél hamarabb legyen egy másik, ahol ugyanezt a korlátozott „életmódot” folytathatja, ami számára a biztonságot jelenti. Viszont ezzel önmagát kárhoztatja arra, hogy egész életében kiszolgáltatott legyen, aki folyamatosan várakozó álláspontba helyezkedik, és sohasem lesz sem érzelmileg kielégített, és az élete sem lehet teljes, elégedett. Egy jó párkapcsolat elengedhetetlen feltétele a jó dinamika. De ha valaki ezt a folyamatot felgyorsítja, a másikra rázúdítja az érzéseit, és túlságosan kezd kötődni a másikhoz anélkül, hogy még bármilyen visszaigazolást kapott volna tőle, akkor ezzel nem figyel a másikra, megfojtja őt érzéseivel és az ezekhez kapcsolódó megnyilvánulásaival.

Meg kell lennie a fokozatoknak, hogy bármi is kialakulhasson. De a függő mindezt nem tudja kivárni. Gyakran elrontja partnereit, hiszen a „függőségi játszmát” játssza, vagyis feladja saját egyéniségét, mindig az van, amit a másik akar, és a függő hozza sorban az áldozatokat. Ez valamennyire rosszul esik neki, de azt a tükröt mutatja partnere felé, hogy „mindezt elviselem érted, miattad”. Legtöbbször a többi érzelmi kapcsolatát elhanyagolja, vagy meg is szünteti, csak a partner létezik számára. Ez szorosan összefügg az ok nélküli féltékenységgel és hamis őszinteséggel – hamissággal, hiszen végig azt mutatja partnere felé, hogy mindaz jó neki, amit a partner csinál, de valójában csak tűr.

A társfüggőség-kapcsolatfüggőség hátterében legtöbbször családi szocializációs problémák állnak. Például a szülők válása, mely veszteségélménnyel jár a gyermek számára. Egy olyan családi minta, ami függőségre szocializál (a gyerek erősen függ az egyik szülőtől, és fordítva). Vagy egy olyan hamis ideológia, ami arról szól, hogy „az az értékes partner, aki nem könnyen fogad el minket, akiért nagyon meg kell küzdeni.” A pszichoanalitikus modellben a függési igények az orális, az anyával való legkorábbi kapcsolat szakaszából eredeztethetők. A függési igények ebben az összefüggésben az orális igények szinonimái. Az orális személy valójában vélhetően a függő személyiség, akinek egy fixációja van erre a korai szakaszra, és aki következésképpen nem tud továbblépni a fejlődésben. Klinikai helyzetekben azokat a pácienseket, akik úgy tűnik, hogy másoktól függnek (szülők, házastárs, terapeuta stb.), infantilisnek, tehetetlennek és túlságosan nélkülözőnek írják le.

Alapvetően az az elterjedt meggyőződés ezzel kapcsolatban, hogy a függőségi igények a gyerekkorhoz tartoznak, és ha ezek – bármelyikről is legyen szó – nincsenek kielégítve gyerekkorban, akkor negatív módon továbbra is befolyást gyakorolnak, akár ellenkező irányú függőségről, akár a sokkal közvetlenebb módon megnyilvánuló ragaszkodó, követelő, tehetetlen személyiségről is beszélünk. Egyesek a függőség fogalmát szükségállapotként (sóvárgó, orális szükségletek), affektív állapotként (tehetetlenség, nélkülözés), személyiségvonásként (függő, követelő) és egyaránt személyiségtípusként is (passzív-függő, orális) leírták. Más szakirodalom a függő magatartási formát, mint tanult tehetetlenséget és/vagy mint egy olyan stratégiát osztályozzák, ami arra kötelezi másokat, hogy teljesítsék a függő személy kéréseit, vagy hogy azok szerezzenek örömet másoknak, akik valószínűleg számítanak a gyerekes, függő viselkedésre. A kodependens személy számára az élet az uralomról, az uralkodásról és annak hiányáról, a függőségről szól. Jellemző rá többek között az alacsony fokú önértékelés, a túlzott felelősség érzése mások felett és az a tévképzet, hogy boldogsága más emberektől függ. Mindig keres valamit, ami hiányzik, vagy kimaradt életéből. Mindennapjait gyakran jellemzik szélsőségek.

Dr. Szilágyi Vilmos szexuálpszichológus szerint a kölcsönös függőség tud fejlesztően és gyógyítóan is hatni a másikra. Ameddig mindkét fél megtartja az önállóságát, a bizonyos fokú dependencia normálisnak mondható a párkapcsolatokban, sokszor nélkülözhetetlen és fontos az együttlét szempontjából. Hiszen hozzátartozik a párkapcsolatok egyik legalapvetőbb elemének, az intimitás érzésének kialakulásához. Ehhez kulcsfontosságú az őszinteség és a bizalom, mely ugyan bizonyos fokú kiszolgáltatottságot jelent, de a kölcsönösség megóvja a társakat a valódi kiszolgáltatottságtól. A társfüggőség akkor válik problémává, ha eluralkodik rajtunk a másiktól való függés és kiszolgáltatottság vágya, ha egész lényünkkel partnerünktől függünk, ahogy az előzőekben olvashattuk. Ehhez hasonlóan Hemfelt és munkatársai is felvetették a kérdést, hogy társfüggőség vagy kölcsönösség?

Mi az egészséges függés és mi számít kényszeresnek? Tíz lényeges aspektus végpontjai adják meg a választ. A szeretet, érzelmi kötelék kényszerű vagy választott? A kapcsolat résztvevőinek identitása veszélyeztetett vagy szilárd, vagyis az énhatárok stabilak vagy labilisak? A párkapcsolat által adott erő illuzórikus csak vagy a valóságra épül? Viharos érzelmek vagy érzelmi egyensúly, kiegyensúlyozottság jellemzi a kapcsolatot? Birtoklási vágy vagy bizalom és elköteleződés; birtoklás vagy elfogadás határozza meg a szerelmi viszonyt? Szűk látókör vagy sokrétű támogatás nyújtása mozgatja a feleket? Hullámvölgyek vagy stabil önértékelés jellemző a hangulati, érzelmi viszonyulásokra? Ismétlési kényszer vagy nyitottság a jövőre – a múlt tüskéi, lezárulatlansága akadályozza az előrehaladást vagy érzelmi nyitottság, a fejlődés lehetőségének igenlése alakítja a változást? Félelem az elhagyástól vagy bizalom és hit az életben?

Ezekből is láthatjuk, hogy a függés és a társfüggés ellentéte nem a teljes függetlenség, hanem a kölcsönös függés, interdependencia. Ez minden kapcsolat, párkapcsolat lényeges eleme, persze, csak ha normális határok és kontroll között működik. Nehéz megtalálni azt az arany középutat, ami nekem és a páromnak is jó, ami egyikünk intim szféráját sem sérti, de mégis érződik általa az összetartozásunk. Viszont legalább törekedhetünk erre, és ha egy egyenrangú párkapcsolatot ápolunk, akkor sikerülhet a határokat megtartani és egyúttal az együvé válást megtapasztalni mint két különálló EGYÉNISÉG, de összetartozó PÁR.

Források:
Forgách József (2007): A társas érintkezés pszichológiája. Kairosz Kiadó, Budapest
Gray, John (2001): A férfiak a Marsról a nők a Vénuszról jöttek. Trivium Könyvkiadó
Hajduska Marianna (2008): Társfüggőség vagy elköteleződési válság? In: Párkapcsolatok. Válogatás a Pszinapszis előadásaiból. Saxum Kiadó – Pszichodiák Alapítvány, Budapest
Hárdi István dr. (1991): A lélek egészségvédelme. Springer Hungarica Kiadó Kft., Budapest
Hemfeld, R. – Minirth, F. – Meier, P. (2009): A szeretet választható. Harmat, Budapest
Hollis, James (2009): ÉDENTERV, avagy a varázslatos másik. Animus, Budapest
Kazimir Ágnes (é.n.): Kapcsolatfüggőség – Miért jobb a rossz kapcsolat, mint a magány?
Persányi Norina (é.n.): Légy hű magadhoz!
Striver, Irene P. (1991): The Meanings of „Dependency” in Female-Male Relationships. In: Jordan, J. V. – Kaplan, A. G. – Miller, J. B. – Striver, I. P. – Surrey, J. L. (1991): Women’s growth in connection. Writings from the Stone Center. The Guilford Press, New York

Idézetek:
Első idézet: Gray, John (2001): A férfiak a Marsról a nők a Vénuszról jöttek. Trivium Könyvkiadó, 12. o.
Második idézet: Forgách József (2007): A társas érintkezés pszichológiája. Kairosz Kiadó, Budapest, 276. o.
Harmadik idézet: Hemfeld, R. – Minirth, F. – Meier, P. (2009): A szeretet választható. Harmat, Budapest, 12. o.
Negyedik idézet: Hajduska Marianna (2008): Társfüggőség vagy elköteleződési válság? In: Párkapcsolatok. Válogatás a Pszinapszis előadásaiból. Saxum Kiadó – Pszichodiák Alapítvány, Budapest, 164. o.
Szerző: Szekeres Veronika

Intimitás és okostelefon

Otthon, a vacsoraasztalnál, megpróbálsz beszélgetni egy kicsit a pároddal, de ő serényen nézegeti az e-mailjeit az iPadjén. Időnként elereszt egy „Ja-ja”-t, de a gondolatai nyilvánvalóan máshol járnak.

Részben az is felmerül benned, kinek küldözget üzeneteket ilyen gyakran. Felsajdul a bizalmatlanság, és talán aznap este nem is adsz neki jóéjt-puszit. Aztán lassanként azon kapod magad, hogy gyakrabban írsz X-et az SMS-eid végére, mint ahányszor a való életben puszit adnál. Sokunk számára már lassanként ez válik a normává, pedig nem szabadna: a technika így tönkreteheti a kapcsolatunk intimitását.

Az okostelefonok elterjedésével sokan egyre több időt töltenek az interneten esténként is, és napközben, még a barátok társaságában is állandóan reagálnak az üzenetekre. A Brightoni Egyetem kutatója, Paul Levy körülbelül hat éve kezdett foglalkozni azzal, hogyan befolyásolja a virtuális élettől való függőség a párok fizikai kapcsolatát. Úgy véli, hogy amint a testi kapcsolat minősége felhígul, az emberek alkalmazkodnak, és lassanként egyre kevesebbet várnak el. Elfelejtik, milyen is az igazi romantika, és azt is elfelejtik, hogy az e-mailben küldött csókok nem helyettesíthetik a valós intimitást. Ezt számos kutatás bizonyítja a világ minden részéről. A Missouri Egyetem kutatásából például az derült ki, hogy a több száz megkérdezett 18 és 82 év közötti Facebook-felhasználó úgy véli, hogy partnerük Facebook-használata növelte a konfliktusok számát a kapcsolatukban. Az is kiderült, hogy a közösségi oldal használatának fokozódásával párhuzamosan nőtt a féltékenység is, ami szakításokhoz, megcsalásokhoz és válásokhoz vezetett.

Mindenhonnan arra utaló jeleket láthatunk, hogy minél inkább támaszkodunk a digitális intimitásra, annál rosszabbá válik a valódi intimitás. A párok olyan SMS-vitákba bonyolódhatnak, amelyeket szemtől-szemben sosem kezdenének el, márpedig nagyon könnyű félreérteni dolgokat, amikor nem látjuk a másik testbeszédét. A barátságok is veszélybe kerülhetnek amiatt, hogy egyre gyakrabban cseréljük fel a személyes találkozókat online kommunikációra. Minél jobban elszokunk attól, hogy más emberi lényekkel legyünk együtt, annál ijesztőbbé válhat a fizikai közelség, ami visszavetheti a boldogságunkat. Mindenkinek szüksége van a mély beszélgetésekre, és így nem kapjuk meg azt.

Levy szerint a technika nagyszerű segédeszköz lehet a kapcsolattartásban, de csak kiegészítheti, nem pedig pótolhatja az igazi kapcsolatokat.
Mindennapi Pszichológia